Az év végi listadömping keretében közreadtuk a nemzetközi szaksajtó évösszegzéseit, összeírtuk, hogy szerintünk melyek voltak 2011 legjobb albumai, sőt személyenkénti listákkal is bemutattuk a Recorder szerzőinek kedvenc lemezeit. Aztán rátértünk az év dalaira – szerkesztőségi összegzést ugyan nem készítettünk, inkább csak néhány szerzőnk egy-egy saját összeállításával csemegézünk 2011 legjobb számaiból. Klág Dávid mixe után másodjára Soós Csaba kedvenc dalait hallhattuk (ami egyben Képzeletbeli Heti Top 10 különkiadásnak is számított), és január elején is folytatjuk még a sort: most következzen Szabó Benedek tíz idei favoritja (ami egyben zenész listának is számít, hiszen a Zombie Girlfriend frontemberéről – a 2011-es magyar cool listán legjobb helyezést elérő zenészről – van szó).
Destroyer: Kaputt
Nők, kokain, szaxofon: a soha nem létezett nyolcvanas évek tökéletes illúziója Dan Bejar csodálatos hangjával.
Benoit & Sergio: Walk And Talk
Szomorú történet egy srácról, akinek ugyan van barátnője, de a csaj egész nap szétketaminozva ül a tévé előtt. Még a haját sem mossa meg! Egyébként az év legszebb elszállása.
Jonny: Candyfloss
Ha van valami, amit feltétel nélkül, abszolút elvtelenül szeretek, az a nyolcvanas évek csilingelős új-zélandi gitárpopja. Ez a két nem új-zélandi ember, a skót Norman Blake (a Teenage Fanclubból) és a walesi Euros Child (az egykori Gorky’s Zygotic Mynciből) már az elmúlt évezredben is képes volt efféle csodálatos dalokat írni, de a mellékelt ábra szerint még most is kisujjból rázzák ki az ilyen gyöngyszemeket.
Sin Fang: Bruises
Syd Barrett él! Na jó, a halottakat feltámasztani sajnos mi sem tudjuk, de ez a szám egészen közel kerül a megoldáshoz.
Models Can’t Fuck: Move To Iceland
Ez a szám bárhol sláger lenne. És az is lesz, ha van igazság a földön.
Ringo Deathstarr: Imagine Hearts
A kilencvenes éveket is imádom, ez meg annyira kilencvenes évek, hogy szinte érzem a színes radírok illatát.
Black Lips: Modern Art
Én nem vagyok igazán true arc, mert a késői Black Lips sokkal jobban bejön a korainál (kivéve az előző lemez kis mellényúlását), Mark Ronson pedig producerként pont azt hozta ki ezekből a srácokból, amit kellett: azt a pofátlan lazaságot, amiről a legtöbben csak álmodozhatunk.
Florence + The Machine: What The Water Gave Me
Ez az a szám, amit Florence Welch mindig énekel a fejemben. Minden benne van, amit ebben a nőben szeretni és utálni lehet.
I Break Horses: Wired
Ezen nincs mit magyarázni, egyszerűen gyönyörű. És az a szintitéma, ami hirtelen bekúszik, egészen varázslatos.
The War On Drugs: Come To The City
Ez a magányos szombat éjszakák zenéje, de ott van a remény, hogy mindjárt elindul az ember valahova – a városba, persze. És nem csak a remény van ott, hanem Bruce Springsteentől Tom Pettyn át egy kis The Joshua Tree-korabeli U2-eufóriáig minden, ami a visszhangos, bombasztikus dobokban és a nagyívű dallamokban jó lehet.
