A próféciák részleges beteljesülése – Rustie

2011.10.13. 12:10, rerecorder

Az elektronikus tánczene friss tehetségei közül egy-egy interjúval mutattuk be a skót Jackmastert és a dubstep egyik úttörő kiadójában, a Hessle Audióban is társtulajdonos Pangaea-t, most pedig a bass music és a wonky találkozásának egyik kulcsfigurája, Rustie következik, akinek a héten jelent meg bemutatkozó nagylemeze, a Glass Swords – az év egyik legjobban várt tánczenei kiadványa. A 28 éves Rustie, azaz Russel Whyte, a glasgow-i LuckyMe és – a Jackmaster-interjúnkban is említésre került – Numbers kollektíva holdudvarából érkezett, és warpos debütlemezét kis túlzással már évek óta várta az újiskolás hiphop/wonky egész nemzedéke.

Tegyük hozzá gyorsan, hogy jó okkal, hiszen Rustie szórványos megjelenésekkel lett a színtér megelőlegezett sztárja, az utóbbi két évben csupán egy-egy EP-vel jelentkezett, ezek azonban nem akármilyenek minőséget képviseltek. A tavalyi Sunburst EP-n például egyaránt hallható volt a progresszív rock iránti elkötelezettsége és Juan Atkins korai electrós szerzeményei felé mutatott tisztelete. Ugyanakkor az egész egy olyan digitális mértéktelenségből fakadó komplexitásra épült, ami csak azokra a kultuszokra jellemző, amelyek a nyolcvanas évek számítástechnikáját isteni magasságokba emelték (jó kapcsolódási pont lehet ehhez a Tron univerzuma, ha már mindenáron el akarjuk képzelni). Nagy elvárásoknak kellett tehát megfelelnie Rustie-nak a Glass Swords albummal. A rajongók bizonyára hallani szeretnének valamit a korai éveire jellemző aquacrunkos stílusából (ezt az elnevezést azokra a szerzeményeire kapta a művész, amelyekben modern hiphopot vegyített drexciyás electróval). Na és persze arra is sokan voltak kíváncsiak, hogy Rustie vajon tudja-e még bármivel is bővíteni a repertoárját, illetve albumkategóriában is fel tud-e nőni a kiadó kortárs nagyságai, például Flying Lotus és Hudson Mohawke mellé. A végeredmény ezeknek fényében talán nem felel meg mindennek, de a Glass Swords így is olyan, amilyennek egy jó debütalbumnak lennie kell. Vannak benne lehetetlen szakadékokat átívelő légies gitárhidak, autotune-nal módosított vokálok, modern felfogású bass ritmusképletek és az egész egy nagy adag nosztalgiával van nyakonöntve. Ez utóbbi eredményeként Rustie éppen annyira nyúl vissza a nyolcvanas évek elektronikus proto-R&B-jéhez, mint mondjuk a rákövetkező évtized eufórikus trance hangjaihoz. Sok itt a slágergyanús partizene, melyek közül simán lehet, hogy néhány önmagában is egészen sokra viszi majd – innentől kezdve pedig kit érdekel, hogy albumként a Glass Swords inkább részeiben, semmint egészében kimagasló.