Daft Punk: Tron Legacy (filmzenelemez)

2011.01.18. 08:12, -recorder-

(Walt Disney Records/EMI, 2010)

A Daft Punk az elmúlt másfél évtized egyik legeredetibb és legfontosabb popzenei jelensége. Thomas Bangalter és Guy-Manuel de Homem-Christo párizsi párosa e bő másfél évtizednyi közös munka eredményeként kiadott már három stúdiólemezt, két koncertalbumot és számos egyéb kiadványt is, megjárta a sláger-, illetve lemezeladási listákat, mi több, két Grammy-díj is csilloghat a duó polcain – és ez még csak munkásságuk zenei oldala. Ugyanis a vizuális kultúrában is képesek voltak maradandót alkotni, elég csak kinézetükre (vagyis emberi kinézetük látványos elrejtésére), videoklipjeikre vagy őrületes élő fellépéseik látványelemeire gondolni. Most épp egy hollywoodi produkcióhoz, a Tron című 1982-es sci-fi 3D-s folytatásához (Tron: Örökség) komponáltak aláfestő zenét – és a filmzenelemezzel bejutottak még az amerikai Top 10-be is, ami korábban még sohasem sikerült nekik.

A Daft Punkot a fentebb említett két furcsa nevű francia fiatalember még 1993-ban alapította, nem sokkal érettségijük – és egy rövid indie rock zenekari próbálkozás – után. Az arcukat különféle maszkok és álcák mögé rejtő tánczenészek 1997-re készültek el Homework című első albumukkal, amivel sikerült azonnal felkorbácsolniuk a French house hullámot. A négy évvel későbbi folytatás, a Discovery már alapvető változást hozott a duó számára mind zeneileg, mind imidzs szempontjából: a 2001-es lemez megjelenésére már a tagokhoz nőttek a védjegyszerű robotmaszkok, a monoton klubszámok helyét pedig javarészt míves funkos-diszkós-szintis popdalok vették át (némelyikhez vendégénekeseket is hívtak), és a Discovery – egy szervesen hozzá tartozó animációs filmmel együtt – a 00-ás évtized egyik legjelentősebb alkotásaként vonult be a poptörténelembe. A soron következő munka, a rockosabb-robotikusabb 2005-ös Human After All már a megtorpanás jeleit mutatta, így az az album nem lett sem a kritikusok, sem pedig közönség kedvence. A páros azóta nem publikált új sorlemezt, de a koncertezés mellett remix-, gyűjteményes, illetve élő albumokkal egy ideig még színen maradt (sőt az említett két Grammy-díjat épp az Alive 2007 koncertanyagért nyerte 2009-ben).

A Daft Punk-tagok mozgóképek iránti vonzalma korán kibukott, már az első lemezhez kapcsolódó klipekkel, melyeket aztán 1999-ben egybegyűjtve is kiadtak (D.A.F.T. – A Story About Dogs, Androids, Firemen And Tomatoes cím alatt), 2003-ban pedig napvilágot látott a Discovery anyagához illeszkedő hetvenperces anime is, melyet gyermekkoruk kedvenc japán rajzfilmjeinek alkotójával, Leiji Matsumotóval készítettek (Interstella 5555 – The 5tory of the 5ecret 5tar 5ystem), sőt Thomas Bangalternek időközben még alkalma adódott filmzenét is szerezni egy Gaspar Noé-filmhez (Visszafordíthatatlan). Nem egyszer rendezték maguk saját videóikat, majd 2006-ban jött első igazi játékfilmes bemutatkozásuk, az Electroma, aminek zenéjét ugyan nem ők maguk szerezték (csak válogatták innen-onnan, Haydntől és Chopintől Curtis Mayfielden át nagyszakállú haverjukig, Sebastian Tellier-ig), de ők töltötték be a forgatókönyvírói, produceri és direktori pozíciót, és persze robotalteregóik voltak a film főhősei is. Páréves kihagyás után most ismét egy filmes munkával tértek vissza, a Tron: Örökség monumentális aláfestő zenéjével (sőt még szereplőként is feltűnnek robotszerkóikban egy bulijelenet DJ-iként).

Logikus döntés volt a Daft Punk-tagokra bízni a feladatot, hiszen az eredeti 1982-es film ugyanúgy meghatározó sci-fi élményük volt gyermekkorukban, a nyolcvanas évek hajnalán, mint a Matsumoto-animék, ráadásul a duó nemcsak technicista zenéjéjével, de még vizuálisan is passzol a Tron képviselte virtuális-digitális világhoz, a dolog marketingértékéről nem is beszélve. Rég övezte ekkora érdeklődés a Daft Punkot, mint az elmúlt hónapokban, bár azt valószínűleg senki nem gondolta egy pillanatig sem, hogy egy „visszatérő albumnak” vagy hagyományos sorlemeznek nézünk elébe, hiszen a filmzene, mint olyan, eleve egy alkalmazott, másodlagos valami, a mozgókép szolgálatában.

Az egészen biztosan leszögezhető, hogy a páros remekül megragadta a mozi hangulatát, ami egy filmzene esetében nagy erény. A lemezt javarészt rideg és sötét hangzások uralják, mégsem klausztrofób, sőt kifejezetten óriási tereket próbál körbefogni – a belvárosban, a nagy házak között járva borzongató és lenyűgöző érzés egyszerre hallani nyolcvanöt vonós hangszert és a durva elektronikus adalékokat. Ezek a filmzene legalapvetőbb, vagy legalábbis leginkább szembetűnő építőkockái, mikor a Daft Punk furcsa, mégis működőképes, sőt roppant hatásos módon próbálkozik a Joseph Trapanese hangszerelte nagyzenekari kíséret és az elektronikus effektek összeházasításával (Fall, Recognizer, Rinzler). De akadnak olyan darabok is, ahol a duó nem próbálja meg elmosni a határokat: hallunk tisztán komolyzenei hangszerelésű kompozíciókat (Overture, Flynn Lives) és steril Daft Punk-diszkót is, néhol Nintendo-hangokkal (End Of Line), néhol villódzó neonfényes hangulatban (Tron Legacy), néhol pedig csak egy laza, digitális buli szolgálatában (Derezzed).

A filmzenelemez gyenge pontjaiként csak a legelejét és a legvégét említhetjük, ahol egy kissé megborul a kontinuitás, hiszen a nyitó Overture lényegében ugyanaz a téma mint a soron következő The Grid, csak elektronika és Jeff Bridges beszédhangja nélkül, az album méltó befejezése pedig igazából a már említett Tron Legacy (End Titles) lehetett volna, ennek ellenére utána még helyet kapott egy Finale nevezetű lassú vonós-ütős darab is (ami a végeláthatatlan stáblista alatt elmegy, de a lemezre nem kellett volna felkerülnie, kilóg annak egységéből). A Tron Legacy filmzenelemez azonban még ezekkel a botlásokkal együtt is mestermunka, hiszen eleget tesz a követelményeknek, sőt még többet is nyújt azoknál, bizonyítva, hogy a Daft Punk nem csupán a pop és a tánczene keretei között képes érvényes gondolatok megfogalmazására.

8/10

Judák Bence

http://www.daftpunk.com
http://www.tronsoundtrack.com
http://disney.go.com/tron