A Nirvana budapesti koncertjének emlékei

Petőfi Csarnok, 1989. november 21.

A Nirvana együttes 1991-es Nevermind albuma a mai napon, szeptember 23-án ünnepli megjelenésének húszéves jubileumát. A néhai Kurt Cobain zenekarának és az 1991-es évnek szentelt cikksorozatunkban tegnap a 1991: The Year Punk Broke című dokumentumfilmet mutattuk be a Nirvana az évi európiai koncertkörútjáról, most pedig visszaugrunk az 1989-es turnéra, mikor Cobainék a seattle-i Sup Pop kiadó egy másik zenekarával, a henteskinézetű Tad Doyle vezette TAD-del közösen jöttek át Európába – és jutottak el egészen Budapestig! Igen, a Bleach című bemutatkozó album turnéján – egy linzi és egy bécsi dátum között – 1989. november 21-én kedden este a Nirvana fellépett a Petőfi Csarnokban, Kurt pedig a belvárosban is körbenézett egy kicsit a basszista Krist Novoselic és az akkori dobos, Chad Channing társaságában. Ahogy a 2005-ös Antony-koncertről szóló anyagunk esetében, most is több szemtanúval beszélgettünk: riportalanyaink között szervező és zeneipari szakember, újságíró és zenész is akad.

A budapesti látogatás a Nirvana történetének egyik legkevésbé dokumentált eseménye, video- vagy hangfelvételről nem tudni, de még a setlistről sincs információ, még a legaprólékosabb Nirvana-rajongói oldalakon sem. A koncert az akkoriban indult Alterock magazin első számába bekerült novemberi PeCsa-programban még nem szerepelt (az adott héten a Pesti Műsorban már igen), beszámolót utólag sehol sem közöltek róla, ha csak azt a pár sort nem számítjuk, amit Rácz Mihály írt Második Látás nevű remek fanzine-jában a Nirvanáról egy évvel a fellépés után, de még a Nevermind és a nagy befutás előtt: „Nehéz rock, némi 60-as évek és post-punk színezettel... Amikor itt játszottak, jobban tetszett, mint a TAD. Örvendeztem az énekesnek.” Az egykori fanzine-szerkesztő mellett a koncert szervezőjét és a Sexepil együttes egy tagját is megkerestük. Beszéltünk a Vágtázó Halottkémek vezérével, Grandpierre Attilával is, akiről sokan úgy tudják, hogy ott volt (határozottan állítja, hogy nem volt ott), és Ganxsta Zolee-val, azaz Zana Zoltánnal is, aki a magyar elő-előzenekarként meghirdetett The Love dobosa volt abban az időben, de húsz év távlatából („én akkor már nagyon jó állapotban voltam, ezt nyugodtan megírhatod”) ő már nem emlékezett semmi konkrétumra – szerencsére a többiek azért még igen.

GYÖRGY PÉTER
(a koncert szervezője,
ma az EMI Music Publishing Hungary ügyvezető-igazgatója)

- Amikor leszervezted a koncertet, akkor még lényegében „vasfüggöny” volt. Hogy jutott tudomásodra, hogy el lehet ide hozni ilyen amerikai zenekarokat?

- Ez úgy működött, hogy a PeCsának dolgoztam be, mint koncertszervező, és volt egy állandó kontaktom Bécsben, meg nem mondom már a nevét, egy srác, aki szintén koncertszervező volt. Ő benne volt az európai networkben, találkoztunk, dumáltunk és megbeszéltük, hogyha meg tudja fűzni a zenekarokat, akik Bécsbe jönnek, és belefér az időbe, akkor mi áthozhatjuk őket egy napra. Aztán másnap mentek általában tovább, Ljubljana vagy Oroszország felé, vagy már vissza nyugatra. Gyakorlatilag folyamatosan küldte az ajánlatokat, és mivel nagyon olcsó volt akkori viszonyok között is ez az egész, és mivel tök érdekes zenekarok voltak, ezért viszonylag jól működött ez a dolog.

- Ez a Nirvana-koncert hányadik munkád volt?

- Nem tudom, sok zenekart hoztunk át akkoriban, csináltuk például a Hungarocarrot fesztiválokat is. Akkor már volt egy egészen normális network és jött egy csomó zenekar. Később még David Byrne-t is sikerült elhozni (nem sokkal a Talking Heads feloszlása után, 1992-ben – a szerk.), ő tényleg nagy név volt, tehát a kilencvenes évek elejére már ilyen szintig el tudtunk menni. De visszatérve a Nirvanára, az csak egy csapódó dolog volt: ott a TAD volt a headliner. Nem mintha azt olyan sokan ismerték volna. De volt ennek az egésznek egy missziója: tipikusan olyan zenekarok voltak, akik nem nagyon voltak ismertek. A TAD-en is alig voltak. De azt gondoltuk, hogy fontos zenekarok. Hétköznap volt, és abba belefért, hogy kísérletezzünk.

- Ilyenkor kaptál hanganyagot, hogy meghallgasd előtte, hogy mit játszanak?

- Persze. Szerettem ezt a zenét. Azért az befolyásolt, hogy milyen zenét kapok.

- Melyik tetszett jobban, a Nirvana vagy a TAD?

- Nem is tudom. Inkább a csomagot bírtam, a két zenekart együtt.

- Hol találkoztál velük, a Petőfi Csarnoknál?

- Nem, ilyenkor mindig valami központi helyen csináltuk – Erzsébet-híd pesti parkolója vagy Keleti pályaudvar –, hogy ne kolbászoljanak a városban. Én fogadtam a zenekarokat, elvittem őket a helyszínre, aztán be a városba és leültettem valahova őket, aztán vissza. Se szálloda, se semmi ilyesmi nem volt.

- A buszukban aludtak?

- Mentek is rögtön tovább. De a koncert után volt még az a híres Nyugati pályaudvari kajálás. Akkoriban nem volt az, mint most, hogy bárhova elmehettél enni. Volt egy-két étterem, nem is tudom, a Kispipa vagy Pipacs, meg a Mátyás Pince, de ott ilyen csávókkal nem lehetett megjelenni éjjel 11-kor, mert kidobtak volna minket azonnal. Mondták, hogy akarnak kajálni, és a Nyugatinál volt az az egy hely, ahova nem kellett engedély, hogy bemenjünk: ilyen lacikonyhák voltak ott, virslisek, hamburgeresek. Hát oda mentünk.

- Kik voltak ott még rajtad meg a zenekarokon kívül?

- Én voltam velük egyedül. Ez volt a feladatom: a koncertet megszervezni, meg hogy bonyolítsam a dolgokat velük, amíg itt vannak.

- Mennyit beszélgettél velük? Mennyire voltak kíváncsiak rá, hogy milyen volt akkor a „keleti blokk”?

- Mentek persze általános beszélgetések. Arra emlékszem, hogy a Nirvanával, pontosabban Cobainnel nem lehetett nagyon beszélni. Így utólag azt gondolom – de akkor nem realizáltam, mert azért annyira nem volt evidens –, hogy valami elvonási tünete volt. Annyira feszült volt, izzadt, kurva ideges volt, a zenekarral is összeveszett egyszer, meg mindenkivel.

- Koncert előtt vagy után?

- Folyamatosan. Ő volt a legkevésbé kommunikatív. Vele kevés interakcióm volt, meg a többieknek is. Egy kicsit bábu jellegű volt. Fel kellett tenni a színpadra, ott működött.

- Van az a híres kép, ahogy Cobain – a TAD tagjainak társaságában – egy budapesti cukrászdában ül. Az a Művész cukrászda volt?

- Azóta kiderítettük, hogy nem a Művész cukrászda, hanem a Vörösmarty téren a Gerbeaud. Legendás hely volt, oda mindenkinek el kellett jutnia, még nekik is. Bírták általában, volt benne egy századfordulós monarchiai jelleg, itt a kommunizmusban.

- Tehát nem voltál ott velük, mikor készült a kép?

- A kép nem tudom, mikor készült, de szerintem még előtte, a beállás előtt. Ez mindig attól függött, hogy mikor érkezett meg a zenekar. Nekik volt idejük, így be tudtak menni a belvárosba. Leraktam őket, megmutattam, hogy kábé itt van a központ, mit lehet csinálni, mikorra jöjjenek hova, aztán én visszamentem a PeCsába.

- Magáról a koncertről mennyi élményed van? A nézőtéren voltál?

- Nem, főleg a backstage-ben. A TAD-koncert nagyon vicces volt, de a Nirvanából főleg arra emlékszem, hogy folyamatos idegbetegeskedés ment, iszonyú feszkó volt a technikusokkal. Főleg, hogy volt ez a „jaj, idejönnek ezek a köcsög amerikai hülyegyerekek” típusú mentalitás is. Cobainnek valami buher gitárja volt, valami saját barkácscucc, és a Petőfi Csarnok rendszere olyan volt, hogy abban a betonkoporsóban vagy -szarkofágban gyakorlatilag elég volt egy szarul beállított pickup, és mindent visszalökött. Minden gerjedt, és Cobain folyamatosan kereste, hogy hol van olyan pont, ahol nem gerjed a gitár, miközben énekelni akart volna meg játszani…

- Ez beállás vagy koncert közben volt?

- Folyamatosan! A beállástól kezdve egész végig, ilyen állapotban ment le az egész. Az megmaradt bennem, hogy lelógott a pulóvere a gitárra, néha nem tudott tőle játszani. Ez az emlékem maradt az egészről: hogy a Nirvana-koncert egy káosz volt. Mikor vége lett, annak csak örültem. Kicsit szedett-vedett volt az egész. Hozzájuk képest a TAD egy megnyugvás volt.

- Mennyit játszott a Nirvana?

- Szerintem nagyon rövid ideig játszottak, egyszer csak vége lett az egésznek. Nem játszottak le egy teljes etapot.

- Nem volt gitártörés, verekedés, ilyesmi?

- Nem. Cobain önmagával feszkózott eleget.

- Nem lehet tudni, pontosan mennyit és mit játszottak, nem maradt fenn setlist a koncertről…

- Szerintem azért nincs meg nekik sem, mert olyan káosz volt, lehet, hogy csak négy-öt számot játszottak összesen, nagyon rövid műsor volt. Már a TAD is ideges volt, hogy az ő koncertjük előtt van ez a káosz.

- A közönség már a Nirvana alatt is bent volt? Hányan voltak?

- 100-an, maximum 200-an voltak az egész bulin. Szerintem a közönség számára értelmezhetetlen volt ez a technika. A TAD-et bírták, a Nirvana csak úgy „elmúlt”, nagyon szerencsétlen koncert volt.

- Cobain hogy nézett ki a színpadon?

- A szokásos kinyúlt pulcsijában volt. A saját pulcsijának vége lógott rá a gitárjára, erre emlékszem.

LÁSZLÓ VIKTOR
(zeneszerző-zenész-producer, a Sexepil tagja – a korabeli zenekarfotón balról második)

- Mennyi emléked van Kurt Cobainről a színpadon?

- A PeCsában olyan szar volt a világítás meg az áram, hogy szegény Cobain végig azzal volt elfoglalva a beálláson. Rossz a fény, meg ahova az erősítőket bedugod, borzalmasan zúg, rossz a földelési rendszere, szerintem ez a mai napig így van, sokkal zúgósabbak ott az erősítők, mint bárhol máshol, ahol jártam. A gyereknek valószínűleg a gitárja is rosszul volt földelve, az az ütött-kopott Jaguar vagy Musicmaster (Fender gitártípus – a szerk.), ami volt neki. Szegény ott szentségelt, próbált forgolódni, hogy hol nem zúg a gitárja. Ugyanabban a csíkos, nyúlt pulóverjében volt, amiben világsztár lett.

- Technikusként vagy nézőként voltál ott?

- Sima nézőként. Úgy volt, hogy játszunk a Sexepillel, de aztán meggondoltuk magunkat, és így a Love együttes játszott előttük.

- Eredetileg négy zenekar lett volna, a TAD és a Nirvana mellett a Love is és ti is?

- Igen. A koncertet GyéPé (György Péter) szervezte, aki a menedzserünk volt, így játszhattunk volna.

- A cuccotok, a hangszereitek ott voltak?

- Igen, mi ott próbáltunk. De azt mondtuk, hogy inkább nem játszunk. Minek? Nem is voltunk a plakáton, meg láthatóan nem is volt rá érdeklődés. Voltak 20-30-50-en ezen a bulin. De játszottunk volna, ha akartunk volna.

- Mennyit játszott a Nirvana?

- Az igazi koncertbe már bele se néztem. A beállást láttam és utána nem sokkal eljöttem. Tetszett a zenekar, csak kurvára zavart, hogy ez van a technikával. Meg nem voltam éppen annyira ráhangolódva, nem voltam „néző-hangulatban”.

- Volt valamennyi interakciód a Nirvana-tagokkal a backstage-ben?

- Csak annyi, hogy „hello! hello!” Mint egyik zenész a másiknak.

- Amúgy szereted ezt a fajta zenét, amit játszottak?

- Abszolút. Punk zenész voltam, az ETA-ban játszottam. Nem hasonlítani akarok, de a mi zenénkben is voltak punkos elemek. Igazából jól nyomták, de ezzel a zenében, amit akkor nyomtak, benne van, hogy bármikor lehetsz sztár és bármikor nem lehetsz sztár. De mondom, jól nyomták, csak szegények kicsit elesettek voltak. A lemezen én nem hallottam őket a koncert előtt, de GyéPé igen, ő figyelt fel rájuk, neki küldözgettek albumokat különböző kisebb kis lemezcégek. Na, ha ő például Amerikában lett volna menedzser…

- Mire gondoltál, mikor pár évvel később a Nirvana hirtelen feltűnt az MTV műsorán és amikor először láttad a Smells Like Teen Spirit klipjét?

- Rögtön sejtettem, hogy ez be fog jönni. Annyira a levegőben volt ez a poszt-punk feeling. Mondtam is Péternek: figyelj, kár, hogy nem te voltál ott kinn velük Amerikában!

RÁCZ MIHÁLY
(a Mély Vágás, majd a Második Látás fanzine szerkesztője, újságíró,
ma az Ablakanapra együttes ütőhangszerese és a Művész mozi könyvesboltjának eladója)

- Mire emlékszel a koncertből?

- Együtt mentünk a feleségemmel, aki akkor még nem volt a feleségem. Ismertem a TAD-et, eleve bírtuk ezt a Sub Pop-hangzást. Nem voltak többen 100-150 embernél, az egész PeCsában. Cobain olyannak hatott, mintha egy hatvanas évekből itt maradt faszi lenne, olyan volt a hangja, az egész lénye azt sugározta. A zene, amit csináltak, az a Sub Pop-os hangzás is érdekes volt, de a koncert nem hagyott igazán mély nyomot, inkább csak valami olyasmit, hogy „jó, erre majd figyelni kell”, meg is jegyeztük a zenekar nevét. Szóval ígéretként ott maradt bennünk. És be is jött: ahogy a Nevermind megjelent, azonnal megvettük és a feleségem ronggyá is hallgatta. Utána mekkora poén volt, mikor mindenkinek meséltük, hogy „ja, mi láttuk a Nirvanát itt a PeCsában” – mindenkit ezzel szívattunk!

- Elejétől a végéig végignéztétek a koncertjüket?

- Igen, de csak a terem végéből. Ott támaszkodtunk, de valahogy nem indított meg. Egyszer odamentem közelebb és megnéztem a figurákat, mászkáltam, de mondom, nem nagyon indított meg, hogy ott bulizzak vagy tomboljak. Páran próbálták élvezni a koncertet, de az egész este hangulata nagyon sovány volt. 100-150 ember az semmi egy PeCsában. Ráadásul emlékszem rá, hogy ez a 100-150 ember a terem hátsó végétől a színpadig eloszlott: ritkásan voltak.

- Mennyit játszott a Nirvana?

- Nem sokat, igazi előzenekari státusz volt, nem lepődnék meg, ha 40 percnél is kevesebbet, mondjuk 36 perc lenne megfejtés (nevet). Azt gyanítom, hogy lenyomták az első lemezről, amennyit akartak, és viszontlátásra.

- Úgy hallottam, volt valami technikai hiba. Kurt nem szentségelt a színpadról?

- Nem. Inkább a fazonra emlékszem, meg volt ez az egész „kinyúlt pulcsis feeling”. Már akkor is meg volt ez a pulcsis kinézete. De valahogy nem állt össze nekem: a hangja, a kinézete és a zene valahogy nem alkotott kompakt egységet. Ahogy énekelt a faszi, arról az jutott eszembe, hogy tök hatvanas évek hangulatot sugároz, és ez nem állt össze ezzel a tornacipős-pulcsis dologgal. Meg a zenéjükkel sem. Az a zenei nyelv már ismerős volt akkor nekem: az egész Sub Pop zenei nyelve megvolt, nagyjából tudtam, hogy mire számítsak. Az amerikai noise-rock és a Sub Pop már megvolt az agyamban, egy skatulyaként létezett. Engem a Touch and Go hangzás jobban vonzott (a Touch and Go Records nevű chicagói független kiadóhoz a nyolcvanas évek második felében olyan zenekarok tartoztak, mint a Butthole Surfers, a Steve Albini vezette Big Black és Rapeman, vagy David Yow vezette Scratch Acid és Jesus Lizard – a szerk.) . Akkor már ismertem a Scratch Acidet, Steve Albinit, azok megvoltak. Ahhoz soroltam hozzá, hogy annak egy rock'n'rollabb verziója a TAD, meg az egész Sub Pop bagázs. A Nirvanától nem hallottam semmit a koncert előtt: a TAD volt, amire készültem, hogy az jó lesz nekem. Mindenki a TAD-re jött, és jó is volt. Utána persze meghallgattam azt az első Nirvana-albumot is, de nem tetszett különösebben. Szerintem elég unalmas lemez.

- Butch Vig, a Nevermind producere is azt nyilatkozta, hogy nem szerette, egydimenziós, odakent anyagnak tartotta azt az első lemezt: az egyetlen dal, ami igazán tetszett neki, az About A Girl volt. Az a szám az R.E.M.-es, hatvanas éveket idéző dallamosságával ki is lógott a lemezről, és már megelőlegezte a Nevermind stílusát. Arra lennék igazán kíváncsi, hogy az About A Girlt játszották-e Budapesten. Azt azon a turnén általában a műsoruk közepe táján játszották, ha nálunk rövidebb koncertet is adtak, odáig valószínűleg eljutottak...

- Nem tudom. De simán lehet, hogy pont az volt az a dal, amire felfigyeltem és odamentem előre.

- Volt egy konkrét pillanat, mikor azt gondoltad, „hú, ez egy jó szám” és elkezdett érdekelni?

- Igen, szerintem az volt az, mikor odamentem közel hozzá, és akkor esett le, hogy „hah, ez a banda is tud valamit, nem csak egy akárki-zenekar, akit hurcol a TAD magával.”

- Egy számot maradtál elöl, és utána visszamentél a társaságodhoz?

- Igen. Sőt szerintem ki is mentem büfézni.

interjúk:
Déri Zsolt

Felhívás: kérjük, akinek bármilyen emléke, dokumentuma (fotó, jegy, hangfelvétel) van a fellépésről, írjon a szerk@recorder.hu címre!

ez egy nappal korábbi linzi fellépés kalóz-DVD-n is megjelent teljes videofelvétele:

.

a fenti interjúk elkészítése után rábukkantunk egy remek magyar rajongói oldalra, mely további nyomozati eredményeket is tartalmaz az ügyben, köztük dokumentumként az alább beszkennelt Pesti Műsor-ajánlót is:

http://nirvana.webuda.com/nirvanakoncertbudapesten.html

.