Antony budapesti koncertjének emlékei

Ultrahang Fesztivál, Trafó, 2005. március 26.
 
A Recorder az új Antony And The Johnsons-album, a Swanlights megjelenésének örömére Antony-napot tart: a lemezkritika mellett már olvasható nálunk egy friss hír Antony Hegarty tervezett operájáról, egy interjú a Hercules And Love Affair projekttel, melynek a páratlan hangú művész a legnagyobb mainstream sikerét köszönhette 2008-ban – és végezetül most itt egy összeállítás a 2005-ös magyarországi fellépéséről.
 
Ritkán történik olyasmi hazánkban, hogy egy előadó épp pályafutása zenitjén jöjjön ide koncertezni. Az Angliában született, Amerikában felnőtt, férfi testben női lelket hordó zongorista-énekes, Antony Hegarty 2005 egyik legfelkapottabb új sztárja volt: a Lou Reed, Boy George, Rufus Wainwright és Devendra Banhart vendégszereplésével készült I Am A Bird Now című Antony And The Johnsons-album februárban jelent meg, és szeptemberben már el is nyerte a rangos Mercury-díjat, áradoztak róla a menő és mértékadó zenei orgánumok, a MOJO magazin pedig decemberben már egyenesen az év lemezének kiáltotta ki a korongot. Antony együttesével végigturnézta Európát és Amerikát, telt házas koncertet adott a londoni Shepherds Bush Empire-ben ugyanúgy, mint a New York-i Carnegie Hallban. Az a pár száz magyar, aki néhány hónappal korábban Budapesten, az Ultrahang Fesztivál keretében láthatta és hallhatta a Trafó színpadán Antony negyvenvalahány perces szólókoncertjét, nagyon szerencsének érezhette magát. Közülük hárman most összefoglalják emlékeiket.
 
 
Nun András – a fesztivál szervezője
 
Valahogy megszereztem Antony e-mail címét és írtam neki, hogy nincs-e kedve Budapesten játszani. Levelezgettünk, és jelezte, hogy szívesen jönne. Az nem is került szóba, hogy zenekarral lépjen fel, az már akkor is túl drága mulatságnak tűnt. Végül abban maradtunk, hogy ha biztosítunk neki egy rendes versenyzongorát, akkor lehet szó egy szólókoncertről. Közben leszerződött valami nagy olasz ügynökséggel, így onnantól már csak rajtuk keresztül tárgyaltam, egyeztettem a feltételeket. Azon az estén amúgy volt még két másik zenekar is – amikor először írtam Antonynak, jeleztem, hogy nem csak egyedül lépne fel. Neki nem volt problémája azzal, hogy ki előtt, vagy ki után zenél, ránk bízta a döntést. De amikor az ügynökség bekerült a képbe, ők már kikötötték a szerződésben, hogy Antony csak legelsőként játszhat. Volt is ebből gondunk: meg kellett oldani a buli után a zongora eltüntetését a színpadról, hogy a másik banda is odaférjen. Ezt valahogy kiviteleztük, de kértek még elég meredek dolgokat: hogy a törölköző ilyen-meg-olyan fokos meleg legyen stb. Nem igazán értették, hogy ez nem egy intézményesült fesztivál, mi meg nem egy profi, nagy háttérrel rendelkező koncertszervező cég vagyunk, itt főleg önkéntesek dolgoznak. A koncert végén megköszöntem Antonynak a fellépést, akkor beszéltünk ezekről a dolgokról is – meg volt lepődve, nem tudott róla, hogy a produkciós cég ilyen követelésekkel állt elő. Az angol Q Magazinban is megjelent egy beszámoló a koncertről, előzőleg megkerestek az újságírók, hogy bevigyem őket és tudjanak beszélni az énekessel. A koncert maga nagy siker volt, teljes telt ház, ha nem is hónapokkal korábban, de a koncert napján minden jegy elkelt. Szerintem sokan voltak olyanok a közönségben, akik valójában nem ismerték az előadót, inkább csak hallottak róla.
 
 
Tóth László – Antony kísérője Budapesten
 
Sok fellépő volt a fesztiválon, Nun Andris nem tudott mindenkit istápolni, így szétosztotta a feladatokat, és nekem jutott Antony. Elmentem érte a hotelbe, elvittem ebédelni, meg várost nézni, utána a Trafóba, majd buli végén vissza hotelbe. A Liszt Ferenc téren kajáltunk, aztán megnézte az Andrássy utat. Bejött neki a város, megjegyezte: látszik rajta, hogy van történelme. Nagyon közvetlen és rugalmas fickónak tűnt, mindenféle allűrök nélkül. Nem ismerte fel senki az utcán, nyilván ő lepődött volna meg legjobban, ha ez mégis megtörténik. Megkérdezte, miket hallgatok, elmondtam, több szó nem is esett a zenéről. Minden iránt érdeklődött, mesélt a gyermekkoráról, a brit-amerikai kettős életéről, még az is szóba került, hogy a szlovák lányok mennyivel másabbak, mint a magyarok. Rendkívül kedves és szerény arc, ez a benyomás alakult ki bennem róla.
 
 
Szabó Csaba – zenész (The Moog)
 
Szoktam járni az Ultrahang-bulikra, mert általában izgalmas előadók lépnek fel, ezért voltam ezen a koncerten is. Nem ismertem a zenéjét, de annyit lehetett róla tudni, hogy ő lesz a „következő nagy dolog”, meg azt is hallottam, hogy pár éve már énekelt nálunk Lou Reeddel (2003. július 15-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, Lou Reed akkori turnéjának állandó vokalistájaként – a szerk.), és fantasztikus hangja van, szóval kíváncsi voltam. A koncert nagyon tetszett, tényleg varázslatos este volt. Már eleve megfogott a megjelenése: egy nagydarab, parókás, ufó szerű, teljesen más dimenzióból érkezett transzvesztita, vagy cross-dresser énekesről van szó – nem tudom, mi a helyes kifejezés, de mindegy. A dalai szomorúak, melankolikusak, az előadás néha kicsit operás volt – nem éppen az én műfajom, de nem unatkoztam. Különleges hangja van és technikailag is hibátlanul énekelt. Az Ultrahang Fesztiválon mindig ilyen őrült zenék mennek, két laptoppal meg torzított basszusgitárral – a punk meg kísérleti zenéken edződött füleknek ez egészen biztosan különleges élmény volt. Nagyon sok külföldi volt, utána a büfében mindenki elhűlten arról beszélgetett, hogy ilyet még nem hallott. Érdekes azonban, hogy a Mercury Music Prize, meg a többi elismerés dacára igazából mégsem lett belőle nagy sztár, pedig ez akkor benne volt a levegőben. Most már valószínűleg örökre ilyen „kritikusok kedvence” marad, de azt hiszem, rendben is van ez így.
 
 
összeállította:
Fábián Titusz
 
 
a budapesti koncert oldala az Ultrahang Fesztivál korabeli programjában:
http://uh.hu/fest/fest2005/details-39704.phtml.html