Beck Zoltán (30Y) az MGMT bécsi koncertjéről

Jó látni, ha jelentős magyar rockzenészek veszik a fáradságot, hogy akár külföldre is elutazzanak élőben megtekinteni egy-egy régi példakép vagy egy új nyugati hős aktuális produkcióját: Lovasi András a Led Zeppelin basszusgitárosát és a Nirvana hajdani dobosát egyszerre a Them Crooked Vultures koncertjén, Kiss Tibor a Nick Cave-saga legújabb fejezetét a Grinderman előadásában, vagy Szűcs Krisztián (HS7) és Minda Endre (Hangmás) Paul Banks intonációs gyakorlatait az Interpol fellépésén. Beck Zoltán, a 30Y gitáros-énekes frontembere – bő egy héttel zenekara londoni koncertje és pár nappal Városember című új albuma megjelenése után – azok között a lelkes magyarok között volt, akik december 8-án a karambolokkal tarkított sűrű ködben kiautóztak a havas Bécsig, hogy részt vegyenek egy MGMT-szeánszon a Gasometerben. A pécsi zenész a Recordernek is beszámolt a bécsi koncertélményről.
 
„A zenekarra való klasszikus ráismerés úgy történt, hogy van egy kedves kicsi lányom, aki tavaly találkozott az MGMT-vel: megkaptunk az Oracular Spectacular albumot CD-n, betettük, és Bori elájult a cucctól. A lemez aztán be is ragadt az autónak a CD-játszójába, de nem úgy ragadt be, ahogy metaforikusan szokták mondani, hogy beragadt, hanem konkrétan: egyetlen egy lemezt tudott lejátszani az autó másfél-két hónapig, az MGMT első lemezét! Ez alatt egyrészt mindegyikünk megtanulta az összes dalt, másrészt pedig kiderült számunkra, hogy erős és kalandos dalok vannak ennél a zenekarnál. Bori közben kapott a zenekar webshopján keresztül az USÁ-ból egy nagyszerű MGMT-pólót meg egy kiváló MGMT-táskát, és ezzel eldőlt, hogy az ő nagy kedvence a Green Day mellett nem lehet más, mint az MGMT – és ha lesz valahol koncert, megyünk.
 
Időközben a második lemezt, a Congratulationst is meghallgattuk, mikor megjelent, és meglepő módon nagyon szerettük. Azért mondtam a meglepőt, mert tegnap láttam a koncerten, hogy a közönség jellemzően elsőlemez-szocializált, leginkább az első lemez slágerei működtették őket, azok váltottak ki ovációt: a Congratulations dalai – miközben hatalmas zenék, és nagyszerű zenélés zajlott a színpadon – jóval kevésbé hatották meg a közönséget. Bennem persze azok alatt is áhitat volt, de ezt a körülöttem állókban nem annyira éreztem. Egyszer úgy tűnt, hogy maga a zenekar – talán pont ennek a közönségreflexiónak a következtében – változtatott is a dalsorrenden: elkezdődött egy új dalnak a billentyűs témája, aztán visszavették, leálltak vele, és aztán inkább belekezdtek helyette egy első lemezes számba. Az egyikük – nem a nagyszerű furanevű Andrew VanValaki (a gitáros-énekes Andrew VanWyngarden), hanem a New York-i értelmiségi kinézetű, fekete hajú, szemüveges srác (a zenekar másik alapítója, a billentyűs-vokalista Ben Goldwasser) – körbe is szaladt a színpadon, mint az est producere, és szólt a többieknek, hogy mit játsszanak.
 
A zenekar nagyon egyben volt a koncerten zeneileg, különösen a vokálharmóniákban – a basszusgitáros kivételével a másik négy zenész mind énekelt. Mert azt tudni kell, hogy elég bonyolult vokális felépítések vannak ezek mögött a dalok mögött. És az egész középpontjában van egy zseniális énekes, aki teljesen olyan volt a színpadon, mintha egy új Jim Morrisont látnánk – ha nem is az előadásmódját és a gesztusait, de a megjelenését, a sziluettjét tekintve. Úgy is mondhatnám, beköszöntött az új hippikorszak, és az MGMT a hippik új vezetője, az ilyen elektronikus hippiké. Még az énekes akusztikus gitározása is ezt erősítette – sőt  még a gitárja is hippimódra, a nyak és a fej találkozásánál volt megkötve, nem a nyak és a test találkozásánál!
 
Nagyon jó koncert volt, felemelő csoda. Volt három-négy pillanat – és ezek elég hosszú pillanatok voltak –, amikor meg is tudtam feledkezni arról, hogy bármi közöm van a színpadhoz. És ezeknek a pillanatoknak az egyike volt a legvégén a Lennon-feldolgozás is. John Lennon halálának harmincadik évfordulója volt, szóval el tudom képzelni, hogy aznap a világon minden zenekar előadott valamit tőle, de ahogy a visszataps után, a ráadásban az egyik saját számukból szünet nélkül átúsztak a Mind Gamesbe – és amilyen nagyszerűen megszólalt náluk ez a feldolgozás –, az egészen felemelő volt." (Ez a bécsi koncert volt az első alkalom, hogy az MGMT előadta ezt az 1973-as Lennon-szerzeményt – a szerk.)
 
lejegyezte: Déri Zsolt

http://www.whoismgmt.com
http://www.30y.hu