A Them Crooked Vultures bécsi koncertje

Arena, 2010. június 3.

Josh Homme egyszer kijelentette, hogy ő sosem csinál „mellékvágányos projekteket”. Az egyesek által – kicsit béna módon, de bizarrul találóan is – Ginger Elvisnek becézett vöröshajú QOTSA-frontember projektjei nemhogy nem mellékvágányos jellegűek, hanem az egyik faszább mint a másik: gondoljunk a Desert Sessions lemezekre vagy az Eagles Of Death Metalra. És mindezt most azzal tetézi, hogy összerakja a Them Crooked Vulturest. A gitáros-énekes a Queens Of The Stone Age-ből, a dobos a Nirvanából, meg a basszista a Led Zeppelinből. Csak így szimplán.
 
A különleges összetételű produkciónak kijáró megelőlegezett tiszteletet és az abból adódó feszültebb várakozást lehet is érezni a koncert előtt, a hosszú nevű instrumentális előzenekar, az ír And So I Watch You From Afar zúzását hallgatva, miközben a bécsi Arena szabadterét lassan teljesen megtöltő tömegben sétálgat az ember. Vannak jóval korábbi évjáratú, őszes, szakállas arcok LED ZEPPELIN felirattal kivarrt bőrdzsekiben, középkorúak, akik talán a Nirvana-témakörben nosztalgiáznak vagy csak simán Dave Grohl-rajongók, meg srácok (és lányok!), akiknek Josh Homme az istene. A feszültséget végül a zenekar oldja fel, mikor felsétálnak a szembetűnően aránytalanul felpakolt színpadra: a bal oldalon tornyosuló erősítő-hegyvonulat előtt természetesen John Paul Jones foglal helyet, Dave Grohl dobcuccának másik oldalán az a két kicsi erősítő pedig Josh Homme-é és a trió kisegítő gitárosáé, a stoner kör régi motorosának számító Alain Johannesé. A hangulat azonnal tovább fokozódik, ahogy Josh néhányszor a tömeg felé tekint, miközben próbálja visszanyomni az arcán fékezhetetlenül szétterülő mosolyt – mintha újra és újra váratlanul érné, hogy ja, igen, őt nagyon bírják, meg azt is, amit csinál. Kicsit tököl még a mikrofonállvánnyal, aztán összenéz a többiekkel és elkezdik a koncertet az albumot is nyitó No One Loves Me & Neither Do I-jal.
 
Egy interjúban elmesélték, hogy bár az egész produkciónak az alapja (érthető módon) az örömzenélés volt, igyekeztek a fókuszt a dalszerzés felé tolni. Ha ez nem is sikerült maradéktalanul, bőven összejöttek koncentrált pillanatok, melyek feldobják a kicsit egysíkú, néhol kásás monotonitású albumot – és ezek a koncentrált pillanatok a koncertprogramnak főleg az első felében vannak elszórva. A No One Loves Me... után rögtön a Gunmant játsszák, ami olyan élőben mint valami örvénylő gitártémából kikevert hipnotikus diszkó-rock. Aztán hamarosan következik a Dead End Friends, később az Elephants, a New Fang, majd a kopasz Johannes virtuóz szólójával bevezetett Bandoliers – és közben folyamatosan hullanak a fejünkre a tömegszörfölők, mint a záporeső. A négy zenész elemében van, gyakori a széles vigyor az arcokon. A legjobb formáját nyújtó Josh Homme mögött Dave Grohl is sokat vokálozik az ősbrutál dobolás közepette – ebben egy technikus van a segítségére, akinek mindvégig az az egyetlen feladata, hogy az énekrészek alatt a belendítse a szakállas dobos elé a mikrofonját (és amikor egyszer véletlenül elfelejti, Grohl értetlenkedve néz rá).
 
A hosszasan elnyújtott, fókuszálatlan, elszállásos darabok főleg a program második felében kapnak főszerepet, ahová a koncert közepén elhelyezett Interlude With Ludes vezet át, és ezalatt a monoton, furán andalító bájdal alatt Josh végre leplezetlenül megcsillantja kivételes csípőmozgását – merthogy gitárját letéve, mindössze egyetlen mikrofonnal és cigarettával a kezében hastáncol a színpad szélén. Az élményhez sokat hozzátesz a hátsó zsebébe tűrt, hosszan kilógó és a levegőben kígyózó kendője.
 
A nagy kérdés az volt, hogyan működik majd három különálló nagy zenei ego együtt a színpadon, vagyis inkább az, hogyan integrálódik ebbe az egészbe John Paul Jones, hiszen Homme és Grohl már dolgoztak együtt a QOTSA 2002-es Songs For The Deaf albumának felvételén és turnéján, ráadásul a nagy öreget is közösen környékezték meg. És a dolog működik! Ugyanabban a már említett interjúban Josh-ék elmondták, hogy mikor először kérdezték meg a legendás basszusgitárost a dologról, kiderült, hogy képben van és jól ismeri a Homme-féle zenei univerzumot. A koncertet figyelve kitűnik, hogy a 64 éves John Paul Jones büszkén felvonultatott hangszerarzenáljával (orgona, keytar, mandolin, hegedű, 8-húros basszus, 12-húros basszus lüktető kék LED-fényekkel!), rövid tüsi hajával, ruganyos mozgásával együtt nagyon is beleillik ebbe a közegbe, időnként meg is jegyezzük egymás között, hogy „nagyon fitt az öreg!” Mindez visszafelé is működik, mert míg Jones ebből az irányból, Grohl és Homme a másik irányból találta meg a közös nevezőt – a tisztelet és a hangyányi megilletődöttség csak még jobban megdobja a különleges hangulatot. „John Paul fuckin’ Jones” – morrantja a mikrofonba Josh a Spinning In Daffodils végén az öreg hosszú billentyűszólója után, amit a zenekar egy generációval fiatalabb tagjai már a színpadon ülve, cigarettával a kézben lazítva néznek végig.
 
A ráadásban a legvégére marad a hosszan elnyújtott Warsaw or The First Breath You Take After You Give Up, ami alatt a négy zenész zöld fények ködébe burkolózik. A kétórás koncert végén összeszokott csapathoz méltóan összekapaszkodva meghajolnak, egységes a zenekar és egységes a koncertanyag is: csak közös szerzemények, az album teljes anyaga plusz két kiadatlan szám. QOTSA-, Nirvana-, Foo Fighters-, Led Zep-dalokra vagy más feldolgozásokra nincs szükségük.
 

szöveg:
Katona Eszter

fotók:
Bicsérdi Adrienn