Reneszánsz kamaradoom és a steel gitár defibrillációja. A vak dromedár nem megy Medinába VIII.

Rövid pihenő után ismét úton az esszékaraván, utánfutóján Fekete Ádám összefüggés-gyártó gépezetével. Vesszetek el vele a sivatagban a monopukleáris délibábok között, vagy: ríjatok az összhangzatokban úszó mángoldföldön. Vigyázat! A sofőr már megint a feltámadást feszegeti. Ez az írás először a Recorder magazin 121. számában jelent meg.

Kedves B.!

Betegen hallgattam végig az Another Timbre legújabb kiadványát, a G O M B E R T címre hallgatót. Kolosszális lemez! Nem tudom, ismered-e, ez a kiadó ad otthont ma a leginnovatívabb kortárs komolyzenének, zeneszerzők és kisebb együttesek egyaránt mendedékre találnak itt, habár nem vagyok hozzáértő, tudod, a könnyű réteg felől jövök, annyit átlátok vájatlan (kajla pillékre kalibrált) fülemmel, hogy kiadói repertoárjuk a minimálzene, a free improv és a nem-zenék mezsgyéjén mozog. A dobhártyák lúdbőröztetésére szerződtek, úgymond, a másképp színeződő zengzetek propagálására, igen, mintha lázam lett volna aznap, már társaságban is félrebeszéltem, valami kétely ömlött végig a szívemen, kétkedés mindenben, ráborultam hát a bevetett ágyra (immár otthon), úgy utaztattam magam. A lemezt az Apartment House nevű kamarazenekar jegyzi – egy ideje mindent beszerzek, ami az ő előadásukban hallható; álomittas, végtelenérzetű zenéket játszanak, megannyi Morton Feldman-i (felemelő vagy éppen purgatorikus hatású) émelyzenét, transzzenét, kristályzenét tűznek műsorukra (mindenképpen csekkold a Magnus Granberggel közös kiadványaikat!) –, valamint James Weeks, aki a címben kiemelt Nicolas Gombert (c. 1495 - c. 1560) kórusműveit írta át hangszerekre, valamint közzenéket írt a tételek közé.

Bevallom, a Gombert nevet, ami egy flamand reneszánsz zeneszerzőé, most olvastam először, ami anyagot találtam róla magyarul, azt Monteverdi vonatkozásában dobta fel a Google (az olasz mester a flamand előd számos dalát átdolgozta). Talán nem véletlen, hogy a barokk irányába tevegelek ebben a levélben (mintha egy katedrális csigalépcsőjén tipegnék magassarkúmban, vagy saját Eustach-kürtőmben keringenék, mint akit Alfred Hitchcock apácája üldöz – ezek még mindig a láz fraktális álomképei, örvény és szédület). Eugéne Greene Le Pont des Arts című filmje (2004), amibe napokkal korábban futottam bele, ugyancsak barokkfókuszú, ráadásul pont Monteverdi egy zeneműve áll a cselekmény központjában, ami az arcok és a zene „statikus montázsaként” vált számomra örökre befészkelődővé. Ha nem láttad, azonnal ajánlom, párban a rendező Le Monde vivant című lovagjátékával (2003), mindkettő korabarokk-későreneszánsz hagyományokra épül, egy letűnt lelkületet elevenítenek fel és hoznak testközelbe, anakronisztikus moralitásjátékok, amit át- meg átsző a keresztény transzcendencia és a szerelmi vívódás. Mindez összecseng!

A film után képtelen voltam kiverni a fejemből A nimfa panasza című madrigált, meggyőződésem, hogy te sem fogod tudni egykönnyen lefejteni magadról, amint az egymástól elzárt szerelmesek a zene szférájában egyesülnek, időn és téren, életen és halálon átívelő összetartozásuk tanúságaképp. Azóta ezen a panaszon át hallok magamban mindent, lehet, hogy éppen ez tett beteggé, ez nyitotta ki bennem a kaput, hogy a láz hullámain még egy századot visszacsúszhassak a múltban, Gombert csinkvecsentójáig. 

Natacha Régnier a Le Pont des Arts című filmben

James Weeks öt vonósra, öt fúvósra és zongorára átírt motettái (eredetijeit a korai polifónia mestermunkáiként tisztelik), így, emberi hang (tehát énekszó) nélkül még melankolikusabban szólalnak meg, mint kórussal, különös összhangzataik, a szordínósan gomolygó szólamok végeérhetetlenül lapolódnak egymásra, egymásba kapaszkodnak és bekebelezik egymást. Magasztosságukba kerül valami tébolyító elem, az intonáció valahogy konfúz – vagy csak túlcsordulóan bonyodalmas a maga istenmegszólításában? 

Ezen gondolkodom: hogy halljuk-e a konfliktust, csüggedést, visszahajlást a zenében, van-e még fülünk (és drámai érzékünk) az ilyen hártyajégvékonyságú diszkrepanciákra? Megérezzük-e a hajszálrepedést?

Az elcsigázottságot, bruegheli botorkálást, imbolygást hangsúlyozzák Weeks media vitái, amik mintha frekvenciarostokra bontanák a dalokat (dinsztelnék, ez a szó jutott eszembe), egyszerre leheletfinomak és levegőtlenek, igen, fojtogatóak ezek a búgó basszusklarinét- és megtörhetetlen brácsa-hangok. Szinuszhullámszerű kiterjedéseik, a valószínűtlen pauzák és lefulladások még fogékonyabbá teszik hallásunkat a reneszánsz kompozíciók belső összefüggéseire (amit az átiratok is hangsúlyoznak), a hangszínek tektonikájára, csúszamlásokra, gyűrődésekre, a disszonancia szövevényére, ami aládúcolja ezeket a vallásos műveket.

Fájdalmas és kimerítő: miközben felemel, emberfelettien ki is merít a G O M B E R T. Mégis újra meg újra berakom, titokzatos, belső magja odavonz magához, újra és újra átszűröm magam rajta. 

Egy kis tizenhatodik századi bulvár: Nicolas Gombertet a rábízott kóristafiúk molesztálásának vádjával elítélték, eltávolították pozíciójából, gályamunkára ítélték. Később kegyelmet kapott.

Csak nekem telítődik jelentéssel ennek fényében a kórus felszámolása, az emberi hang (és szó) eltűnése ezekből a Weeks által újragondolt motettákból? Hogy csak a csontváz marad? A gerendázat?

Susan Alcorn

Mindemellé helyezd oda Susan Alcorn And I Await the Resurrection of the Pedal Steel Guitar című szerzeményét a playlistedben, ami a 2006-os azonos című lemezén szólóban (pedal steel gitáron), a The Heart Sutra című lemezen pedig Eyvind Kang hangszerelésében hallható, mindkét verzió hipnotikus – ha ráérsz, vesd össze a kettőt, megéri a fáradságot, a molyolást! Aktualitása: Susan Alcorn január végén hunyt el. A darabot Olivier Messiaen Et exspecto resurrectionem mortuorum című nagyzenekari monstruma ihlette, aminek a taglalásába most igazán nem mennék bele, mindenesetre a rémület egy szó, ami eszünkbe juthat róla, a megrázkódtatás. Susan (a szólólemezhez tartozó fülszöveg szerint) egy country and western koncertre igyekezett éppen, Texasban járt, a kocsiban hallgatta Messiaen művét: félre kellett húzódnia az autópályán. Érdekes elképzelni, amint Messiaen üstdobjai megrepesztik az égboltot a texasi sztráda felett! (Ami Gombertnél még hajszálrepedés a mélystruktúrában, az itt, mondjuk, földindulás, fellázadó emberi csontok, egy kanyonméretű tömegsír! A föltámadás, úgy hallom, nem valami vidám esemény.) 

Furcsa hangszer ez a pedal steel, kallantyúival, csavaraival, rezonátoraival, hasonlít egy templomi orgonához, nem csoda, hogy Susant a nagy huszadik századi orgonaszerző inspirálta (YouTube-on több Messiaen-átiratát megtalálod); ez az építmény önmagában egy teljes zenekart kitesz, miriádnyi regisztere és tónuslehetősége, az open tuning (szabadhangolás) harmóniatöltete képessé teszi az összetett orkesztrációra. Susan Alcorn sokat tett azért, hogy hőn szeretett hangszerét feltámassza, kiszakítva a country/bluegrass és hawaii-i koktélzsánerből, jellegzetes glisszandóit bevezesse a komplexebb zenék világába. Gyönyörű albumok kötődnek hozzá. Ezerrétű előadó volt.

A texasi bérceken, meghasadt ég alatt fut a dromedár. Vannak ezek a filmek és ezek a zenék, gondolja, van összhangzattan és van montázselmélet, lehetetlen találkozásokat foganatosítanak, anyagtalan szenvedélyeket spájzolnak el, tele vannak síron túli vággyal, és síron inneni kíváncsisággal. Zenéinkbe temetkezünk, fölemelkedünk és besüppedünk, futóhomokra lépünk, és találunk valamit vagy valakit (senkit vagy semmit). Zenét hallgatunk! Filmet nézünk! Találkozunk! A láz elmúlik. Majd újra jön.

Ölel,

a vak dromedár