Egynyári szenzáció vagy korunk ikonja, lánglelkű forradalmár vagy hisztérika, megélhetési bohóc vagy maga az összművészet? A Chappell Roan-jelenség, nézzük bárhonnan, mindig másik arcát mutatja. Ez az írás először a Recorder magazin 120. számában jelent meg.
A szórakoztatóiparban elért átütő sikernek létezik egy méltatlanul elhanyagolt fokmérője: a Meglepő Hivatkozáshányados (MHH). Az MHH exponenciális görbén szóródik, és leginkább offline érhető tetten (hiszen az online hájpolás meg a mindenféle echochamberek belezavarhatnak a méréseink tisztaságába). Amikor váratlanul olyanok is elkezdenek egy előadót, mémet, dalt emlegetni, akiknek a kortárs popkultúrához amúgy vajmi kevés közük van, akkor kell nagyon figyelni. Természetesen minél meglepőbb kontextusban, minél meglepőbb alany száját hagyja el a referencia, annál jelentősebb kulturális pillanatnak vagyunk tanúi.
Az elmúlt évek kétségtelenül legszórakoztatóbb MHH-méréseit kétségtelenül Chappell Roannak köszönhetem. Néhány héten belül a brit-karibi szociális munkástól az afgán kisboltoson át a francia kreatív producerig annyira széles skálán hallottam annyira eltérő véleményeket a pop legújabb üstököséről, hogy elfogyott a gyanakvás: itt valami őrült médiagépezet lépett működésbe. De szerencsére tévedtem.
Látszólag kettőt pislogtunk, és mindenhonnan ez a csodálatosan idegenszerű dívabohóc nézett vissza ránk. Első pillantásra talán igaznak is tűnhet, hogy a semmiből, a semmiért lett annyira híres, hogy folyamatos közelharcot és nyilatkozatháborút kell folytatnia a megvadult rajongóival, akik legszívesebben még a szerző tátott szájába is belefotóznának a telefonjukkal. Ám az autentikus pop jobbára gigantikus kiadók által megkreált újabb és újabb iterációi között Chappell Roan története inkább azt mutatja meg, hogy a rendszerben van még egy leheletnyi entrópia, amiből valami világraszóló glitch is lehet.
Chappell Roan, polgári nevén Kayleigh Rose Amstutz a Missouri-beli Willardban nőtt fel. Ultrakonzervatív, vallásos nevelést kapott – útravalóul pedig egy csomó gátlást és csillapíthatatlan szabadságvágyat. Még alig volt 17 éves, amikor a YouTube-ra feltöltött videóira felfigyeltek az Atlantic kiadónál és szerződést ajánlottak neki. Eleinte a szüleivel repkedett Missouri, New York és Los Angeles között, mígnem Kayleigh egyedül L.A.-be költözött. Az interjúiból felsejlik, mennyire zaklatott időszak volt ez, korántsem az a cukormázas történet, amilyennek egy feltörekvő, súlyosan vidéki előadóművész korai, nagyvárosi sikereit szeretjük elképzelni, miközben Taylor Swifttől szól a Welcome to New York. Lássuk meg egy pillanatra az identitáskereső kamaszt, aki elé nem csak egy szerződést tesznek, hanem egy halom elvárást is, meg egy hangosan ketyegő órát, hogy még egy fokkal nagyobb legyen a nyomás.
A korai Chappell Roan nem véletlenül olyan, mintha Rúzsa Magdi és Florence Welch ötvözete lenne: a melankolikus soft rock-power pop tengelyen elimbolygó szerző ártalmatlanul darkos imidzse jó ötletnek tűnt. A sad girl autumn lassan depressed girl winterbe ment át, a megtört, traumatikus élményein és bizonytalan kötődési mintáin dolgozó fiatal nő képe lett a kívánatos rétegpop-sztereotípia. A 2017-es Good Hurt pedig pompásan kipipálja az esztétizált szenvedést.
Chappell Roan korai anyagain érződik a tehetség, de a legutóbbi évek legkeresettebb fizetőeszköze, az autenticitás erősen deficites bennük. Ennek ellenére a mániákus rajongótábor keménymagja már ekkor elkezdett szerveződni, aki viszont azt várta, hogy egy szép napon valami Lorde 2.0 projektre sírhatja álomba magát, az hatalmasat tévedett.
Az énkeresés közepette szinte terápiás hatású volt, hogy a szerző megismerkedett Dan Nigro producerrel, és vele együttműködésben született meg Chappell Roan manifesztója, a sajátélményből dolgozó Pink Pony Club. A dal egy alig kasírozott coming out- és coming of age-történet egy vidéki lányról, aki a legendás Los Angeles-i melegklubban, az Abbey-ben kíván go-go táncosként befutni. Ennek megfelelően az atmoszféra tele van dilis hiperaktív energiával, teátrális gesztusokkal és flitterrel – csupa olyan dologgal, amire a világnak 2020 tavaszán semmi igénye nem mutatkozott.
Az Atlantic csapatát sem párkák és próféták alkotják, így nem tudhatták, hogy egy időzített bombán ülnek. Így aztán őket sem tette felhőtlenül boldoggá, hogy Roan porig rombolta a gondosan építgetett perszónáját, de azért adtak neki még egy esélyt, mielőtt leírták volna a pénzügyi veszteséget. Sem a Love Me Anyway, sem a California című dala nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Három év megfeszített munkája után ennyi maradt hátra: szembenézni a csalódással, csomagolni, hazamenni.
Míg Kayleigh Missouriban alkalmi munkákból próbálta eltartani magát, Dan Nigro pedig lázasan dolgozott Olivia Rodrigo szédítő debütáló albumán (Sour), Chappell Roan önálló életre kelt. A Pink Pony Club 2021 nemhivatalos nyári slágereként lett ismert, mindenféle marketingbűbáj nélkül. Mintha valami furcsa időkapszulát bontott volna fel az univerzum, az anakronisztikus hangzás, a megkésett figyelem, a születőben lévő új Chappell Roan-perszóna és független, kvázi-nincstelen előadó mind rosszkor volt jó helyen.
2022-re ez az új, teljesen vállaltan queer, turikincsektől és RuPaul által inspirált, gátlástalan figura megtalálta a helyét; a rendszeren félig-meddig kívül, kiadó és képviselet nélkül. A Naked In Manhattan fillérekből, haverokkal készült klipje magában hordozta mindazt, ami a szerző első albumát, a The Rise and Fall of a Midwest Princesst annyira ellenállhatatlanná tette. A Chappell Roan-projekt a gátlások, a kishitűség és a szégyenérzet levetkőzéséről szól. Egy olyan maszk ez, ami paradox módon hűen jeleníti meg a viselője legtitkosabb érzéseit.
A valódi identitás eljátszása adta felhőtlen öröm, a karnevál és a dacos kiállás egyenlő arányú koktélját kínálja mindnyájunknak, miközben, mint a mesebeli okos lány, hozott is meg nem is. Chappell Roan tökéletesen lehasítható a gátlásos, kissé prűd Kayleigh Amstutzról, ahogyan egy drag queen is szerepet játszik el. De az autenticitást és megközelíthetőséget hajszoló popban nem azok a szabályok működnek, mint a drag bálok világában. A stan-kultúra, a szociális média nyújtotta állandó elérhetőség és kommunikációéhség rajongók ezreiben kelti a mohó jogosultság érzését: jár nekünk a közös szelfi, jár nekünk a személyes figyelem, jár nekünk, hogy mindig mindent tudjunk bámulatunk tárgyáról. Hiszen a színpadon aztán elénekli, hogy megcsókolta azt a csajt, hogy összetörték a szívét – akkor mi itt a gond?!
Édes anyanyelvünkben van is erre egy gyönyörű mondás a prostitúcióról. Csakhogy az előadóművész nem prostituált, a siker áhítása pedig nem normalizálja a rajongói túlkapásokat és azt az állandó, követelőző figyelmet és totálisan dehumanizáló rendelkezésreállást, amit ma a TikTokot pörgető milliók várnak el. A legtöbbünknek nem volt része ilyen ismertségben soha – mert nem, nem arról van szó, hogy az exed haverjai megismernek a Bartók Béla úton és összesúgnak a hátad mögött, vagy jó alaposan megbámulod a kávézóban üldögélő színésznőt, akit előtte a tévében láttál – így hajlamosak vagyunk lesöpörni a fámával járó állandó nyomást: ez márpedig a meló része. Ha pedig egy nő emeli fel a szavát ez ellen, azt azonnal érvénytelenítjük: ez csak hiszti.
A hírnév kezelésére az elmúlt években láttunk egy sor megoldást. Taylor Swift szinte szimbiózisban él az oversharingre vágyó rajongóival, Doja Cat elküldte őket melegebb éghajlatra, a nagy kiadók marketinggépezete pedig nem kínál a kizsákmányoláson túl valódi és biztonságos megküzdési módokat a művészeknek.
Chappell Roan nem egyenes úton, egy kiadó stratégiáját végrehajtva jutott el ehhez a hírnévhez. A dívabohóc perszóna ugyan játékos és teátrális eszköz, de egyben szelep is: rámutat arra, hogy az amerikai vidéken miként látják és címkézik a másságot. Ugyanígy, amikor Chappell Roan smink és jelmez nélkül a kamerába mondja, hogy nem oké követelni azt a szelfit, nem oké engedély nélkül belevakuzni a szájába, nem oké a háza előtt rostokolni, nos, akkor pusztán rámutat arra a bizarr világra, amiben élünk. Amiben a maszkjaink és jelmezeink hivatottak kifejezni, kik is vagyunk valójában: törékeny emberi lények, alapvetően hasonló vágyakkal.
Selmeczi Nóra
Még több Recorder a Facebookon. Még több Recorder a Facebookon. Még több Recorder, ott, igen.
