Micsoda nő a Z generáció számára. Anora (filmkritika)

1990-ben Julia Roberts és Richard Gere még tündérmeseként tálalták a szexmunkás és a milliomos egymásra találását, most itt a mocskosszájú, hiperaktív utód, az Anora. A mese lejjebb, a féktelen humor viszont feljebb lett tekerve, a végeredmény pedig az év egyik legjobb filmje. Ez a kritika először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

Sean Baker az utóbbi tíz évben a marginalizált amerikai sorsok legszimpatikusabb krónikása lett, aki mindig empátiával és ítélkezés nélkül közelít hőseihez, legyen szó szükséglakásokban tengődő gyerekekről, nagyszájú transz prostikról vagy éppen a világ legönzőbb pornósáról. A Tangerine-t még iPhone-nal vette fel, a Floridai álom már Oscar-jelölést kapott, a Vörös rakéta pedig a cannes-i versenyprogramban debütált. A felfelé ívelő tendencia folytatódott az Anorával, ami a cannes-i fődíjat nyerte el és jelenleg az egyik legnagyobb Oscar-esélyesnek számít.

Pedig Baker nem szelídített a stílusán, továbbra is a szexiparban dolgozó, gyakran ordenárén harsogó, egyszerű emberekről forgatott filmet, akikkel nem biztos, hogy szívesen tartózkodnánk huzamos ideig egy helyiségben. Vásznon nézni őket viszont elképesztően szórakoztató, ráadásul az Anora az első Sean Baker-film, ami inkább nevezhető vígjátéknak, mintsem szociodrámának. A látvány elsőosztályú és fényévekre vagyunk már az iPhone-esztétikától, az Anora hangulata sokkal inkább emlékeztet egy Paul Thomas Anderson- vagy egy Safdie testvérek-filmre.

Lehetetlen persze elvonatkoztatni a Micsoda nő!-től is, amit eredetileg szintén egy kemény, realista portrénak szántak, végül mégis minden idők egyik legnépszerűbb romantikus komédiája lett belőle. Míg azonban 1990-ben Julia Roberts egy csiszolatlan gyémántot, Richard Gere pedig az érett, kifinomult sárm megtestesülését formálta meg, 2024-ben a sztriptíztáncosnő/escort címszereplő lényegében egy toporzékoló tinilány, az álomférfi pedig Gere szöges ellentéte - egy elkényeztetett, az élettől mindent tálcán kapó orosz milliárdoscsemete.

Mindkét főszereplő tökéletes választás; a csodás Jobb idők című tévésorozat által felfedezett Mikey Madison briliáns fizikai humorban és idegesítő sipákolásban túlszárnyalja a mozis áttörését meghozó Volt egyszer egy…Hollywoodbéli jelenését, míg Mark Eydelshteyn egy Timothée Chalamet-szintű felfedezésnek tűnik. És itt van az egyik kulcsszerepben az orosz Paul Mescal (Yura Borisov, akit először a remek Compartment No. 6-ben láttunk), akinek a figurája lesz a katalizátora annak, hogy az Anora egy jópofa vígjáték helyett igazán nagy filmmé váljon. 

Mark Eydelshteyn és Mikey Madison az Anora című filmben

A 139 perces játékidő nagy részét ugyanis kezdetben a bulizás, a szex és a milliárdoslét körüli poénok teszik ki, majd a film átvált egy zaklatott hajszába rengeteg üvöltözéssel, börleszk-erőszakkal és őrült energiával, ami mind elképesztően vicces, de nem mutat fel mélységeket vagy éppenséggel tanulságot. Ha nem szórakoznánk annyira bitangul jól, akár meg is kérdőjelezhetnénk, hogy hogy kaphatta meg ez a könnyed és kattant komédia a filmvilág legrangosabb elismerését.

Sean Baker márpedig az előző három filmjében is képes volt univerzális tartalommal megtölteni pornósok és prostik gyarló civódásait. Az Anorában némileg megkésve kristályosodik ki a mögöttes mondanivaló és emiatt megosztó a hangvételt váltó lezárás. Mégis, a Micsoda nő! három évtizeddel ezelőtti hazug tündérmeséje szintjén maradna az Anora, ha elhallgatná, hogy napjaink TikTok-, Instagram- és OnlyFans-kultúrája milyen szinten képes eltorzítani egy fiatal lány értékrendszerét és a pénz bűvöletében végzett szexmunkával karöltve elpusztítani a lelkét. 

9/10

Onozó Róbert

Az Anorát november 7-től vetítik a magyar mozik.