"Sokáig nem akartam dühös lenni" - Indigo-interjú

Múlt pénteken jelent meg a Wavy kötelékéhez tartozó Halász Emese, művésznevén Indigo első nagylemeze, a Nárcisz. A 20 éves énekesnővel beszélgettünk gyerekkori fantáziálásról, terepiás dalszövegírásról és felszabadító ordításokról, de mesélt arról is, hogyan születetett meg az album egyik legizgalmasabb száma egy ijesztő álomból. Ez az interjú először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

A tavalyi EP-den minden számban angolul énekeltél. Miért váltottál a Nárciszon magyarra?

Az angol nyelv sokkal megengedőbb: le lehet írni, hogy összetört a szívem miattad, de magyarul ez egyszerűen nem működik. Amikor elkezdtem magyarul írni, többször volt, hogy nem sikerült úgy megfogalmazni valamit, ahogy akartam. Gyűlöltem, és azonnal kitöröltem. Szeretnék absztraktabb számokat írni, szeretnék atmoszférát adni nekik, minél több képpel dolgozni. 

Tudatosan építed bele a szövegekbe a természeti képeket?

Igen. Nagyon sokat olvasok, sok zenét hallgatok, és mindenben a természeti képek fognak meg leginkább. Annyira színes és csodálatos az a világ, ami körülvesz minket, abból a legkönnyebb dolgozni. A Nárciszban egy növénymetaforával próbáltam megfogalmazni a transzgenerációs felnövési traumát, amit átéltem, és átél egy csomó lány. Mikor elküldtem a húgomnak, annyit írt rá, hogy „tesó kit akarsz elátkozni ezzel a számmal?” Tényleg van egyfajta boszorkányság a track mögött: a végén a kórusos kiállásban használhattuk volna az én hangomat is kismilliószor, de inkább áthívtam négy-öt barátnőmet meg a húgomat, és ők énekelnek rajta. 

Így univerzálisabban jön át a női harag?

Igen. Ráadásul mostanában nagyon mérges is tudok lenni. A Gondolában is megjelenik ez: „a haragom is ide költözött, meglátogatom sok év után”. Sokáig nem akartam dühös lenni, mert időpazarlásnak tartottam, úgy éreztem, nincs értelme. Ez egy-két éve változott meg, rájöttem, hogy haragudni kell, a Nárcisz pedig egy ilyen szám: csak harag. 

Indigo és Blaize | Fotó: Nagy Benedek

A Nárciszban és több más számban is előjönnek gyerekkori, mesevilághoz kapcsolható dolgok. Sokszor használsz emlékeket? 

Mostanában a szüleim kapcsán nagyon sok emlék feljön bennem. Szeretek mesével dolgozni, foglalkozom meseterápiával is hobbiszinten, ami szintén sokat segít. Nekem elég hamar fel kellett nőnöm, kábé akkor, amikor kilencéves koromban kiköltöztünk Bécsbe. Új suli, új emberek, új minden, bullyingoltak is két évig az osztályban. Négy tesóm van, vittem a húgomat iskolába, a kisebbekért is gyakran én mentem, vacsifőzés, pelenkázás stb. Nem is feltétlenül a szüleimre kezdtem el haragudni emiatt, hanem arra a helyzetre. Nem nekik küldöm ezt a dühöt, hanem csak az éterbe. Amikor írok, akkor is a bennem lévő gyereket próbálom előszedni, hogy ő hogyan lát egy adott szituációt. A gyerekek annyival szebben meg őszintébben látják a dolgokat, mint a felnőttek.

Hol jött elő leginkább ez a gyermeki szemszög?

Az Útvesztőt is édesapámról írtam, csak a saját szemszögemből. Mondtam Balázsnak (Fábián Balázs, Blaize, a lemez producere - a szerk.), hogy szeretnék egy számot csak zongorára, ilyen Billie Eilish-os, fejhangon éneklős hangulattal. Ott is meg kellett állnom egy pillanatra, hogy előhozzam a bennem lévő gyereket. Abban a dalban minden sornak, minden képnek külön jelentése van. Ha apám érteni fogja, akkor örülök. 

A felnőtté válás témája is megjelenik a szövegekben. Ez mennyire foglalkoztat?

Most vagyok húszéves, tizenöt évesen költöztem el otthonról koliba, pár éve élek egyedül Pesten. Félek, hogy milyen lesz, amikor el kell kezdeni komolyabban foglalkozni dolgokkal. Bennem is megvan az a stressz, ami a generációmban általánosan. Akárkivel beszélgetek, előjön a téma, hogy nem akarunk felnőni. Tudat alatt kerül bele ez a szövegekbe. 

Milyen olvasmányok épülnek be a szövegeidbe?

A kis herceg az egyik kedvenc könyvem, kábé minden évben újraolvasom, az kifejezetten az Estimesénél jön elő. Benne van a felnőtté válás témája is: „a hűtő üres torta nincs”. Ez egy bután egyszerű dolog, egyetemista vagyok, egyedül lakok, nincs semmi a hűtőben, torta pláne nem. 

Az Estimese varázslatos, de picit ijesztő világához nagyon illeszkedik az alap, máshol a tartalomtól meg a szövegvilágtól elütnek a beatek. Ezek a találkozások hogyan születtek?

Nagyon szeretek játszani ezekkel. A Nárciszban nagyon sok dolgot ki tudtunk próbálni, vannak zongorás, mélybevágó dolgok. A Gondolával rámentünk egy elektronikusabb vonalra, a Barnaszem egy bossa nova track, sőt afrobeat is került bele – mindent kicsit összemajszoltunk.

Hogyan dolgoztatok együtt Blaize-zel?

Az előző lemeznél előre megírtam a számaimat zongorára, és Balázzsal dolgoztuk át őket. Ennél az albumnál Balázs külön kérte, hogy együtt, nulláról próbáljuk meg felépíteni a számokat, volt egy elvonulásunk is. Ezzel a váltással neki is nagyobb szabadsága, játszótere lett. Szerencsére nagyon egy hullámhosszon vagyunk, organikusan működünk együtt, a Függőhíd például kábé másfél óra alatt született meg.

Volt olyan szám, ami nehezen alakult ki?

Volt pár, amiknél szinte szülésszerű volt a folyamat. A Groteszket például egy Michael Jackson-tematikájú szülinapi buliban írtam meg, ahova én nem voltam hivatalos, csak elkísértem az akkori barátomat, aki ott fotózott. Annyira lehozott az a buli, hogy ott helyben lekörmöltem életem egyik legsötétebb szövegét. Már hallottam hozzá a dallamot is, aztán Balázzsal alakítottuk át azzá a szörnyeteggé, amit az albumon lehet hallani. 

A személyes szövegekkel jár egyfajta kitettségérzés?

A dalszövegírás terápia is nekem. Azért lett szomorú hangulata az albumnak, mert azok az érzések vannak benne, amiket ki akarok adni magamból. Próbálok absztraktan írni, nincsenek konkrétumok, mindenki leszűrhet magának valamit a dalokból. Néha írás közben előjön egyfajta pánik, hogy ez értelmetlen, nincs is ehhez jogom, és abba kéne hagynom. Jönnek a kérdések, hogy minek csinálom ezt, mit akarok elérni vele. Ilyenkor az egésztől elmegy az önbizalmam, és el akarok tűnni.

VILLÁMKÉRDÉSEK

Mi legyen az utolsó vacsorád? 

Egy hamburger.

Melyik filmen sírtál utoljára? 

A Nyolc hegyen.

Láttál már olyat, amit soha nem fogsz elfelejteni? 

Egyszer láttam egy hullát a Szent Gellért téren.

Melyik embertől voltál eddig a legjobban megilletődve találkozáskor? 

Zsuffa Abától az Analog Balatonból. 

Mitől tör rád az irigység? 

Ha valaki jól tud rajzolni.

Ki a három legjobb rapper jelenleg az országban? 

Co Lee, Ábi, Egyedi.

Melyik híres emberrel csókolóznál a legszívesebben? 

Aaron Taylor-Johnsonnal, de abban az érában, amikor az Anna Kareninában játszott.

Melyik napszakban vagy a leghatékonyabb? 

Délután. 

Ki az, akinek a legjobban örülnél, ha hívna? 

Az öcsémnek.

Miről szeretnél leszokni? 

A körömrágásról.

Mit csinálsz, ha elszomorodsz?

Sírok.

Minek van értelme ebben az életben? 

Semminek és mindennek.

Nagyon átélhető egy csomó szám, sokszor azokban a terekben érzi magát az ember, amiket te teremtesz. A Függőhíd, a Gondola és az Estimese is mind varázslatos helyszíneken játszódik. Ezek a terek hogyan születnek?

Sokszor álmodok. A Függőhíd is egy álomból lett, amiben egy kedves barátommal állunk egy függőhíd két oldalán. Erről a helyzetről szól a dal, melyikünk fogja elvágni a kötelet, hogyan fogunk leesni. Nagyon nyomasztó álom volt. A Gondola is egy fura helyszín. Sok ember elképzel szcenáriókat a fejében lefekvés előtt, ezt a szcenáriózgatást én kiskoromban gondolázásnak hívtam. Úgy képzeltem, hogy egy hajón megyek le a vízen, és közben flashelek dolgokat. 

Abban a számban Ábi featel, a Lecsengettben Egyedi. Őket honnan ismered?

A Wavyből, mindkettőjüket nagyon jó barátomnak tartom, ráadásul csodálatosan írnak. Lejöttek az alkotótáborunkba, Farkaskútvölgybe, és Ábi, miközben a beatet hallgatta, már mondta is a szöveget. Egyedinél picit hosszabb volt a folyamat, mert a Lecsengett mögött egy hosszú háttértörténet van. Az a szám a bűntudatomról szól, emiatt Egyedinek szűkebb keretei voltak. Az ő verzéjében kevésbé érződik az én oldalam, csak sokadik hallgatásra jöttem rá, hogy ő teljesen máshogy interpretálta a sztorit. Ahelyett, hogy szerepet vállalt volna az én történetemben, inkább áthúzta magára, és úgy értelmezte.

Neked mi inspiráló a közös munkában, és mitől más önállóan alkotni?

Rengeteg olyan demó van a telefonomon, amit valószínűleg soha senki nem fog hallani. Megnyugtató érzés, hogy akármit le lehet írni, verseket szavalni és betorzítani, vagy csak ordítani a mikrofonba fél percig – azt csinálhatok, amit akarok. Imádom megkreálni a saját világomat és kereteimet. De nagyon szeretem azt is, ahogy ebbe becsatlakoznak mások. Olivér (OliveBeats, producer - a szerk.) és Balázs is nagyon tudnak rezonálni bizonyos lelkiállapotaimmal. Nagyon szeretem a zenén belüli ajtónyitogatást: egyszer én invitálok be valakit a saját házamba azzal, hogy „gyere, ülj le, nézd meg, mi tetszik”, máskor pedig én nyithatok be másokhoz.

Blaize és Indigo | Fotó: Nagy Benedek

Miben fejlődnél a legszívesebben?

A beatcsinálásban. Újra szeretnék hangszert tanulni, a zongora kikopott, ukulelézni magamtól tanultam. Plusz énektanárt keresek, nem ártana egy kis hangképzést tanulni. Zenei önbizalom is jól jönne, mert ez a része nekem nagyon hullámvölgyes. Szürreális volt, hogy miközben középiskolába jártam, este felléptem a Budapest Parkban Kolossal (Co Lee - a szerk.). Nekem a Wavy meg Kolos miatt adódott úgy, hogy hirtelen ott termettem a nagyszínpadon – nem mondhatnám, hogy nem szorongok előtte, közben meg utána is folyamatosan. Azt kellett megértenem, hogy akik támogatnak, azok tényleg ott vannak, akik nem támogatnak, azok pedig csak simán leszarják. Nekem egyszerűen ezt dobta a gép, én zenélek, valaki meg mást csinál. 

interjú: Tóth-Gyóllai Orsolya
fotó: Nagy Benedek