Érzelmes (idő)utazás. Fontaines D.C.: Romance (lemezkritika)

Okos, számító húzás vagy ostoba rizikóvállalás, majd a jövő és a közönség eldöntik – a Fontaines D.C. negyedik albuma mindent a feje tetejére állít, amit az együttesről tudtunk. Ez az írás először a Recorder magazin 117. számában jelent meg.

Ugye vannak ezek a jó nagy, vaskos megfejtések, amiket olyan komfortos hangoztatni például nagyobb, popkulturálisan affin társaságban a harmadik-negyedik pint után, a hatás kedvéért a sörtől kicsit ragacsos asztalra csapva. Az együttes mint koncepció passzé. Már csak énekes-dalszerzők tudnak érvényesülni. A poszt-punk az elpoposodás előszobája. A nosztalgiából lehet csak igazán jól megélni. Az indie halott…az estében kicsit előreugorva pedig már oda is el lehet jutni, hogy a Coldplay és/vagy az Arctic Monkeys ölték meg.

2024 későnyarán úgy áll, hogy az indie földi megtestesülése rituális áldozat volt, harmadnapra feltámadott, jelenlegi inkarnációja pedig nem más, mint az erősen konceptuális és kedvesen kaotikus poszt-punkot diszkréten levedlő, Dublinból Londonba emigrált Fontaines D.C. Indulhat a szemforgatás!

A fenéket! Szemforgatás helyett érdemes figyelmünket inkább kedves vesszőparipáimra, az osztályellentétre és a vidéki-urbánus szembenállásra fordítani. Londonban persze rendkívül kínos lenne azt boncolgatni, a társadalmi csoportok milyen magától értetődő könnyedséggel és véglegességgel olvasnak mások megjelenéséből, kapcsolati hálójából, és még ezer szinte megfoghatatlan részletből, hogy aztán skatulyázzanak, ítéljenek, szégyenkezzenek. London, ez a még pulzáló, halódó neutroncsillag a felfelé törekvés, az illeszkedés és elfogadás iránti vágy üzemanyagából lett az, ami: pénzügyi, kereskedelmi, kreatívipari óriás.

„Az volt életem legjobb és legrosszabb éve” – interjúnk Fontaines D.C. dobosával

Londonban csórónak, feltörekvőnek, ismeretlennek lenni egyet jelent az állandó küszködéssel. Ahol mindenki és még a kutyája is kreatív producer, komikus és zenész, ott a tehetség gyakran csak járulékos tehertétel, a Saltburnbe illő személyiségtorzulás pedig alig elkerülhető. Szóval itt a mefisztói alku, ha már kicsit befutott valaki, de ráeszmél, hogy ez éppen csak egy jobb társbérletre futja: lehetsz te az új Chris Martin, hiszen az indie stadionrockban tátong egy jókora űr, gyere, töltsd be. Most az egyszer majd még James Joyce-t is idézheted. Tiéd lesz a ház Hampstead Heath-nél, nem mosolyog senki elnézően az akcentusod hallatán, és többé nem kell a Tescóban lesned a leértékelt coronation chickent délután. Guríts egyet, hátha bejön. 

A Fontaines D.C. pedig gurított. Nyilván csak vadul projektálok, hiszen a valós okokról mit sem tudhatok, de nem tudnám felróni, ha a művészi megújulás vágya rendkívül kifinomult üzleti érzékkel párosulva hozta volna létre a Romance-t. 2022-ben a Skinty Fia zeneileg patikamérlegen mérte a Depeche Mode-nak randit adó The Dublinerst, tematikailag pedig mérleget vont: ez ma az ír diaszpóra, nosztalgia W. B. Yeats után, donegal szövetek és mackónadrágok, szétszéledés és nem csillapodó honvágy. 

Vidéki poézis - kritikánk a Fontaines D.C. Skinty Fia című lemezéről

A Romance egy új fejezet felütése, kísérlet arra, hogy egy 2024-ben érvényes, elegáns indie rock beütést adjon a Fontaines D.C. stílusának. Többé már nem a Dublinban utcazenélő, diszkontsört vedelő egyetemistákat halljuk, hanem okos, a popkultúra különböző rezdüléseire riffelő világpolgárokat. Már az albumborító is meghökkentő, Harmony Korine EDGLRD-világában járunk, ahol a referencialitás minden kapaszkodóját elveszíthetjük – de hátha jó móka lesz az egész. Ami a referencialitást illeti, a Fontaines D.C. valóban elengedi a palánkot, miközben majdnem végig ízléses és átgondolt marad. Ez a királycsináló producer James Ford kezemunkáját is dícséri, nem hiába dolgozott olyanokkal, mint a Depeche Mode, Florence and the Machine, a Blur vagy az Arctic Monkeys. Nem mellesleg a The Last Dinner Party albumát is épp ő producelte, tehát az év legvárósabb albumai közül kettőben benne volt a keze.

Ugyanakkor a Prelude to Ecstasy félig komolyan vett, de a falig eltolt dagályossága helyett egy gondosan megszerkesztett ívet kapunk. A Romance első fele gazdag sötét tónusokban és grandiózusnak induló, de elfojtott gesztusokban: mintha a közelgő viharos éjszaka vagy a világvége előszele járná át a címadó dal és a Here’s The Thing közé kifeszített ívet. A The Cure- és Pixies-hatás sem nem erőltetett, sem nem kínosan retró, viszont annál hatásosabb. Van valami idegesen vibráló, felvillanyozó regiszter vagy energia a bevezetésben, ami ragadós, amit aztán megtör a lassabb, elégikusabb számok sora, mintha csak a beteljesületlen vágy törne meg a túlzott epekedésben – hiába szeretnék többet és többet kapni, ez lehetetlen.

A paradoxonok világába lépünk, amiben a halál rendkívül életteli és vonzó (Death Kink, Favourite), a fásultság bódító (In the Modern World), az álomszerű pedig rendkívül valóságos. A kulcs pedig a keresés, amit a Horseness is The Whatness énekel meg (a fura cím a James Joyce-referencia persze). A keresés univerzális, a szerelem helyére, piedesztálra ültethető, szó szerint a világot mozgató erő vagy fogalom megtalálására irányul. Amit keresünk, nem kapjuk meg – kapunk helyette műfaji és mesterségbeli bravúrt, annyi nüanszot és kis dallamfoszlányokban eljátszott szellemidézést. Grian Chatten frontember mindehhez végig elemében van, az új dalok teljesen új fényben fürdetik a hangját, ami a karcostól a lágyig, fenyegető dünnyögéstől a kitárulkozó fejhangig terjed, és nem hibázik. 

A Romance viszont nem csak egy Chatten géniuszára kihegyezett, gyorsan ellobbanó csillagszóró, hanem kollaboratív alkotás, amiben minden közreműködő megkapja a kulcspillanatát: Carlos O’Connell szolgáltatta a Horseness is The Whatness szövegét (illetve az ő gyermekének szívultrahangját halljuk aláfestésként), Conor Curley kivételesen énekel is a Sundownerben. Közösen képesek megragadni valamit az egész britpop-indie rock filozófiából: a románc testetlen. 

A szerelem, az ugye idővel éket ver közénk, de a románc, a romantikus epekedés az a fogalom, ami mindent és bármit tartalmazhat a vallásos áhítattól a gyilkos gondolatokig, és még csak konkrét alanya sem kell, hogy legyen. Ennek a gondolatnak az illusztrációjával pedig már stadionokat lehet megtölteni, mert a sültbolond romantikus embertípus nem tűnt el, nem tűnhet el soha. A nagy elődök gesztusait összeszőve a Fontaines D.C. túlnő a klubkoncertek és fesztiválok világán, hogy kortárs trubadúrként vezesse vissza a románcot az arénákba, a tömegek elé. Ebben pedig az üzleti érzék tökéletesen másodlagos.

Selmeczi Nóra