Vidéki poézis - Fontaines D.C.: Skinty Fia (lemezkritika)

2022.04.22. 18:55, vferi

Szürreális buli az identitáskeresés a Fontaines D.C. ma megjelent legújabb albumán: a Skinty Fia tétje a szembesülés és megküzdés a klisékkel. Ez a kritika először a Recorder magazin 93. számában volt olvasható.

Falalala fockin’ Doblin. Írország Európának az a sarka, ahol a népi-urbánus ellentét még mindig súlyos, feloldhatatlan terhet ró a kulturális identitásra. A vidéki ír mackónackóban feszít, sportmezben szteppel, Guinness-t szlopál, naphosszat traktorozik; Dublin neki sokkoló élmény. A vidéki ír lehet még Sally Rooney: metszően okos, hiperreflektált, az érzékenységével túlkompenzáló értelmiségi. Még jó, hogy Sally Rooney-ból csak egy van.

A Fontaines D.C. harmadikutas vidékisége abban a nyers, őszinte érzékenységben ölt testet, amivel a gyors sikert hozó dalaikban az exportált ír klasszikusokhoz nyúlnak; avagy mit jelent ma Joyce, W. B. Yeats egy huszonévesnek? Mit jelent az amerikai-ír kultúra visszavetülése a szent anyaföldre? Ropogós gitárszólamokat, lüktető ritmust és valami belülről izzó, múló indulatot, ami Grian Chatten tiszta kappanhangján szólal meg. A Skinty Fia dalai a házibulik nagyratörő konyhai beszélgetéseinek hangulatát idézik, tele egyszerű mondatokkal és megmámorosodott ismétléssel. De ez a buli szerencsére nem egy Sally Rooney-regényben van.

Előadó: Fontaines D.C.