Siker, hírnév, talmi csillogás a híres szülők révén vagy tudatosan épített színészi és zenei karrier és autentikus, valódi tehetség? Esettanulmány és meditáció a nepotizmusról. Ez a cikk először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.
Annyira ismerős az arca, mintha szellemképes lenne, kétszer, háromszor is vissza kell rá néznem, hogy tudatosítsam, nem az anyját és nem az apját látom. A hangja olyan, mint a nyírfafüst a nyári estében, van benne valami világos, valami karcos és valami csendesen vibráló – folyamatosan azon töprengek, hol hallottam korábban? Wes Anderson Asteroid City-jében mágikus a jelenléte, a Stranger Things matrózruhás, cukin neurotikus Robin Buckley-jaként időről-időre ellopta a show-t a totális retro leolvadás közepette is, a Pixar-féle Agymanók 2-ben ő szólaltja meg a Szorongást: Maya Hawke. Uma Thurman és Ethan Hawke Gattaca-románcának gyümölcse, színész, énekes-dalszerző.
 |
| Maya Hawke és Joe Kerry a Stranger Things című sorozatban |
A híres szülők felemlegetése megkerülhetetlen, és nem csak azért mert Hawke egyszerre hasonlít mindkettejükre. Az elmúlt évek egyik legelkeseredettebb (és legparttalanabb) popkulturális vitája újra és újra képes bepörgetni az internet népét: a nepo baby-k kapcsán egyszerűen nem lehet jót mondani. Maya Hawke-ra akkor is rácsodálkozna a nyilvánosság, ha történetesen hátat fordít a rivaldafénynek és fogorvosnak áll, a szülei nyomdokaiba lépve viszont állandó béna összehasonlítgatás és indulatos csapkodás alanya. Bár ő maga megteszi, teljességgel értelmetlen arról spekulálni, mi lett volna, ha pusztán a tehetségéből kell tőkét kovácsolnia, hol tartana most a karrierje eggyel kevésbé ismerős névvel is arccsonttal? A név és az arccsont, ami megadatott neki, tökéletes apropó viszont arra, hogy egy hosszú, sanda pillantást vessünk a szórakoztatóiparban tapasztalható nepotizmus mibenlétére, szóval essünk túl rajta!
A nepotizmus, úgyismint haverfelvétel és akár a legalkalmatlanabb rokonok pozícióba ültetése szíveségképpen, mint sejthető, azért is annyira zavarbaejtő, mert bevett politikai eszköz. Birodalmakat tartott fenn a családi szivességkérésekből és a beprotezsáltak hálájából szőtt ragacsos társadalmi háló. Komplett nemzetgazdaságokat, kormányokat és eliteket mozgat és örökít tovább a családi biznisz, de különösen utóbbi ellen ritkán szoktunk prüszkölve tiltakozni, az iparmágnás-, orvos-, ügyvéd-dinasztiák hozzátartoznak a fejünkben élő, kissé elnagyolt panorámaképhez, az meg csak örömteli, ha a vegytisztító meg a cipész már a negyedik generáció óta halmozza a szaktudását. De a szórakoztatóipar, na az más, a hollywood-i zenész-színész- vagy producercsaládok láttán azonnal ledobja a TikTok kollektív agya az ékszíjat.
 |
| Ethan Hawke és Maya Hawke |
Szólnak érvek és tudományos bizonyítékok amellett, hogy a kreativitás és a művészi (különösen a zenei!) tehetség igenis öröklődik, a megfelelő környezeti ingerek pedig alapból modellálnak karrierválasztásokat és megteremtenek egy komoly helyzeti előnyt. Másképpen: kéz a szívre, a családtagjainkat látva gyerekként melyikünk ne akart volna valami övékhez hasonló pályára lépni? A különbséget a szociális tőke volumenében és a romantikus művészeszményben érjük tetten, holott eszünkbe nem jutna Johann Sebastian Bachot helyből lenepobabyzni, csak mert súlyos zenészdinasztia tagja volt, ahogyan Liza Minelli, Diane Keaton, Carrie Fisher kapcsán sem a nepotizmus az első gondolatunk. Ha mégis, akkor gondoljunk rá: Virginia Woolf, Lucian Freud, Mary Shelley éppúgy nepo baby-k voltak.
Míg keményen dolgozunk nap nap után, azt szeretnénk hinni, hogy Maya Hawke-nak csak egy kis telefonos bájcsevejbe kerül az ismertség, hogy bezzeg ha nekünk lennének olyan kontaktjaink mint neki, akkor aztán mi is eljátszanánk akármilyen szerepet, megírnánk háromalbumnyi dalt, vagy inkább megíratnánk másokkal. Nagy szavak, de tök kényelmes a társadalmi egyenlőtlenség projekciós felületeként, harctereként használnunk a szórakoztatóipart. Úgyis tele van strukturális problémákkal, a streaming szolgáltatók üzleti modelljétől a lejárt szavatosságú hollywoodi receptekig és az arcpirítóan tehetségtelen celebekig, akiket a televíziózás, aztán később a szociális média szabadított a világra.
 |
| Uma Thurman és Maya Hawke |
Maya Hawke ezekhez képest kedves hippi, akinek történetesen befutott, értelmiségi körökben mozgó színészek a szülei – ettől még a súlyosan diszlexiás lányukat eltanácsolták egy sor iskolából, egyetemre meg fel se vették, a válogatásokra meg éppúgy el kell járnia mint bárki másnak, előnye, hogy ő gyerekkorától fogva ismeri ezt a világot, de ez nem garancia egyetlen szerepre sem. Hát még az áttörésre!
Hawke elsősorban színész, ezért énekes-dalszerzőként különösen nagy nyomás nehezedik rá egy szaturált, óriási mainstream fókuszt kapó műfajban. Végülis a 2020-as Blush című debütáló album rendkívüli akusztikus visszafogottsága, a Dylan- és Leonard Cohen-inspirációk helyett vehetett volna magának valami sziporkázót, egy-két hozzátartozó botránnyal és szalagcímmel, profi szociális média stratégiával, omnichannel marketinggel, talk show szereplésekkel – van recept a sikerre, csak követni kell a lépéseket!
Ehhez képest egy pehelykönnyű hangon előadott, bensőséges pillanatokban bővelkedő indie anyagot kaptunk, olyan meglepően érett és kicsiszolt dalokkal, mint a Hold The Sun, a So Long vagy a Mirth. Persze a Blush emellett egyenetlen is, a glam rock elhajlások (Animal Enough) bőven lenyeshetők lettek volna, különösen egy ennyire puritán környezetben, ami inkább idéz vadkempingezést mint ingázást New York és Los Angeles között.
A Taylor Swift folklore-ját és több Phoebe Bridgers-albumot jegyző Christian Lee Hutson és Jonathan Low páros közreműködésével készült folytatás, a 2022-es Moss melankolikus, önreflexióban és vallomásosságban fürdőző album: minimalista, de eszköztelenségében hagyja kibontakozni azokat a karaktereket, amiket Hawke a vadonatúj Chaos Angel dalaiban magabiztosabban, az imposztor szindróma “bocs, hogy élek” felhangja nélkül használ. Mindeközben mindvégig jelen van egy kerek szerzői én hangján át, és nem riad vissza attól, hogy reflektáljon a családi hátterére – a gyerekkor magányára, az elvált szüleire, akiket csak filmtekercseken, fiktív világokban látott csókolózni. A saját, bizonytalan énhatárait egy másik pillantásán át megörökíteni, ez a Moss dalainak a tétje, de mindebben semmi önsajnálat vagy szeretetkoldulás nincsen.
A friss Chaos Angel világa színesebb, és a címhez méltón kaotikusabb. Hawke egyértelmű célja a minimalista jelző meghaladása, és ezt a folk és a kortárs indie közös halmazában meg is tudja valósítani anélkül, hogy ízléstelenül eklektikussá válna. A különféle tónusok, perszónák játékra és a mélyen egyedi keresésére invitálnak – Maya Hawke nem kíván lenyűgözni vagy lehengerelni azzal, hogy lépésről lépésre, hangról hangra válik híres szülők híres gyerekéből önmaga személyévé.
szerző: Selmeczi Nóra
