Kamaszkorom óta velem van a Pearl Jam. Ők tulajdonképp nem sokat változtak, én viszont annál inkább. Személyes utazás másolt kazettáktól az együtthallgatós mozis rajongói szeánszokig. Ez az írás először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.
Pontosan emlékszem, mikor és hogyan találkoztam először a Pearl Jammel. 1998 tavaszán a Do the Evolution klipje kábé a semmiből jött, az MTV Europe akkoriban ugyanis egyre kevesebb rockot játszott, de ezt az animációs szösszenetet komoly rotációban tolták. Engem persze elsőre telibe talált a szám, Eddie Vedder rekedtes üvöltése az emberi történelem sötét oldalával aláfestve überelhetetlen királyságnak tűnt. A középsulis baráti köröm gitárzenét hallgató része akkoriban nagyrészt a Nirvana-Metallica, illetve a még mélyebb Kispál-Tankcsapda törésvonalak mentén definiálta a zenei ízlését, talán ezért is került el a Pearl Jam annak ellenére, hogy ekkoriban tulajdonképp túl is voltak a hírnevük csúcsán. Aztán persze kiderült, egy-két ismerős hallgatja őket, szóval hamar pattantak a másolt kazik, illetve a szolnoki könyvtárból is be lehetett szerezni az első lemezeket, ami azért volt jó, mert akkoriban ugyan a számtech boltok hátuljában aranyáron ment a CD-írás, de fekete-fehérben le lehetett fénymásolni a borítókat.
Ennyiben akár szerencsésnek is mondhatom magam, mert azon a nyáron úgy csapott telibe a Ten, hogy kábé fogalmam sem volt az albumot övező korábbi hájpról vagy úgy általában a kulturális jelentőségéről. Nem holmi hamiskás nosztalgiáról van szó, így az 5G mobilnet és a Spotify korából visszatekintve egyenesen röhejes, mennyire vékonyan és torzan jutottak el az infók Szolnokra a betárcsázós internet ellenére is.
Cserébe a Ten számomra a mai napig azt az epikus zsigeri élményt adja, ami nagyjából mentes a rárakódott X-generációs/popkulturális hordaléktól. Az akkori angoltudásomat jól jellemzi, hogy csak évekkel később esett le, az Alive és társai nem épp az éltető energiákról szólnak. Bármikor veszem is elő újra a lemezt, a mai napig lenyűgöz, mennyire dallamtapadós körítést és sordró lendületet kaptak ezek az iszonyú sötét szövegek. Nem véletlen ugye, hogy még Szikszai Etus is az Even Flow dallamaira sütögette a kerámiáit a Szomszédokban, és nem mondjuk a Rape Me vagy a Them Bones baljósabb taktusaira.
Az akkori ismeretségi körömben a Pearl Jam persze később sem számított akkorának, mint a fentebb említett zenekarok, de voltunk néhányan, akiknek a fantáziáját komolyan megmozgatták Eddie Vedderék. Emlékszem például egy nyári estére, amikor a Torkolat „Büfé” előtt egy idősebb (=kora huszas) arc azt állította, ő kóstolta a pszichodeliktikus lekvárt, amire a zenekar neve utal. Tizenhat évesen a szolnoki éjszakában mi nagyjából a kommersz feles-tigrisszofi-automatás kávé szentháromságában éltünk, már ami a tudatmódosítást illeti, szóval ez a kijelentés egészen fantasztikusan hangzott (bár utólag nyilván kamunak érződik).
Ott és akkor a Pearl Jam amolyan összekacsintós menőségnek számított, mert pearljames pólót ugyan senki nem hordott, de azért mindig akadtak, akikkel lehetett vitatkozni azon, Vs vagy a Vitalogy, illetve jó-e a No Code kísérletező útkeresése vagy a Yield lágyabb irányai. Jómagam azóta is tartom, a hírnevének beintő dühös Vs és a Vitalogy egyértelműen a legjobbak, illetve a tágabb kontext utólagos ismeretében az is világos, a No Code nélkül nem élik túl a grunge halálát, a Yield nélkül meg talán feloszlanak.
Az első originál Pearl Jam, amit megvettem a Binaural volt, ami nagyjából akkor jelent meg, amikor érettségiztem. A ballagási paraszolvenciából discmanre is szert tettem és rongyosra hallgattam, így ezekben a dalokban a mai napig várom azokat a jellegzetes ugró-pattanó hibákat, amit ezek a mozgásra kábé alkalmatlan eszközök produkáltak. A Vitalogy kis könyvecskés eredetijét egy akciós kosár alján találtam pár évvel később és rögtön hármat vettem belőle, mert százötven forint volt. Aztán amikor 2006-ban először eljutottam fapadossal Londonba, teljesen lehidaltam, hogy a megasztórokban egy fontért patent állapotú használt CD-ket lehet kapni, úgyhogy megvettem a polaroid fotós No Code-ot, a kihajtós Yieldet és persze a poszteres Tent. Az mp3 forradalma már jócskán elért, de ezeket jó volt birtokolni és elég beszédes, hogy ezek a CD-k túléltek azóta jó néhány költözést, ami az egykori gyűjteményem nagy részéről nem mondható el.
A legkedvesebb eredetim, amit már egyenesen a honlapjukról rendeltem, a dupla korongos berlini fellépésük 2009 augusztusából, amin elvileg az én ordításom is hallható. A zenekar ugyanis megelégelvén a rossz minőségű kalózfelvételek terjedését, az ezredfordulón elkezdte kiadni az összes (!) koncertjét. Megtehették, mert túlzás nélkül a világ egyik koncertzenekaról van szó, mindig impresszív setlisttel, valódi közösségi élménnyel. A Pearl Jam azon kevesek egyike, aki a mai napig sokkal jobban szól élőben, illetve úgy tud stadionokat mozgatni, hogy közben intimnek és közvetlennek érződik. Mivel Magyarországot ’96 után sokáig elkerülték, autóval mentünk Berlinbe és Bécsbe. Aztán mire 2022-ben újra felléptek Budapesten, már nem ott éltem.
Az utolsó lemez, amit a megjelenés napján megvettem, a 2009-es Backspacer volt, sokan ezt tarták a Yield utáni korszak legjobbjának, de én pont ekkoriban kezdtem távolodni a zenekartól. A poszt 9/11-es hangulatot jól elkapó Riot Actot meg az „avokádós” cím nélkülit még sokat hallgattam, a Backspacert már inkább csak azért, mert mentünk koncertre. Nem mintha ezek vagy a későbbiek rossz lemezek lettek volna, a Pearl Jam igazán gyenge lemezt soha nem csinált, de a zenekart és engem elválasztó húsz évnyi korkülönbség valószínűleg ekkor ütött be. Míg a korai lemezek dühös húzására vagy megbékélős hangulataira a mai napig gond nélkül rá tudok csatlakozni, a későbbi albumok megtalált önazonosságára soha nem éreztem rá. A Pearl Jam időközben ugyanis saját világot épített maga köré magabiztos hangzással, az origóban Vedder fantasztikus hangjával. Ez pedig rendkívül tiszeletre méltó, hisz a grunge nagy seattle-i négyeséből háromnak a frontembere (Kurt Cobain, Layne Staley, Chris Cornell) már nincs közüttünk. A Pearl Jam ellenben túlélt mindent.
Az egyetlen lemezük, amit alig hallgattam, a hét év kihagyás után készült Gigaton, ami a Covid-pánik kellős közepén, 2020 márciusában jelent meg. Ez volt az első anyaguk, ahol először merült fel bennem az aparock-címke, de itt nyilván komoly szerepet játszott az is, hogy azóta egészen más zenéket hallgatok. Éppen ezért lepett meg, mennyire felcsigáztak a most kijött dalok, ahol megint olyan gitározások voltak, hogy nemcsak vártam az új lemezt, de elzarándokoltam a Dark Matter mozis-zenehallgatós premierjére is, ahol kétszer letolták, először félhomályban, aztán vizuállal. Idejét nem tudom, mikor hallgattam meg egy teljes lemezt kétszer egymás után úgy, hogy csak a zenére koncentráltam.
Az új Pearl Jam feszessége nemcsak instant visszahozta a régi időket, de a megosztottságot és elveszettséget tematizáló, optimista kicsengésű albumhoz megint nagyon tudtam kapcsolódni. Hazafelé a metrón aztán lepörgettem a Vitalogy tökéletes első felét, majd gyorsan észbe kaptam és a megállóm előtt klipestől benyomtam a Do the Evolutiont. Mert Eddie Vedder rekedtes üvöltése az emberi történelem sötét oldalával aláfestve azért még mindig überelhetetlen királyság.
szöveg: Huber Zoltán
fotók: Danny Clinch
