Felszabadító élveboncolás. Marika Hackman

A dél-angol énekes-dalszerző új fejezetet nyit: introvertált, sötét tónusú dalokkal, de a rá jellemző, abszurdba hajló őszinteséggel tér vissza. Ez a cikk először a Recorder magazin 111. számában jelent meg.

Néha úgy van, hogy elapad az ihlet. Ólomlábakon jár az idő. Odakint állandó szürkület dereng, idebent tanácstalanság. Minden ötlet voltmár, minden dallamot elhasználtunk, minden dalt elénekeltünk. Jöhet az ittavége, ennyivolt jeges pánikja, jöhet az önmarcangolás, jöhetnek az eszképista fantáziák, felcsapunk kalóznak, itthagyunk mindent, elmegyünk Türkmenisztánba, ahol csak a Modern Talkingot ismeri mindenki, Marika Hackman neve viszont nem mond semmit.

Az elillanó ihlet fenyegetettségében a legtöbben időről-időre eltűnnek a kíváncsi tekintetek elől (lehet, Türkmenisztán féltve őrzött titka, hogy ilyenkor keblére öleli az ődöngő alkotókat). A hampshire-i illetőségű Marika Hackman azonban más utat választott.

Legújabb, Big Sigh című albuma valóban leginkább egy nagy, megkönnyebbült sóhajnak hat. Lezárás, elengedés, felszabadulás – lehetne egy lépés az érett felnőttkor irányába. Csakhogy a felszabadulás Marika Hackman módra inkább emlékeztet Cronenberg-féle body horrorra, semmint kiglancolt, éteri idillre.

Hackman eddigi életműve egyébként is különleges kapcsolatot ápol mindennel, amit a mindennapokban banálisnak, taszítónak szokás címkézni: testnedvek, belek, mindenféle szekrétum. Más, jólfésültebb, őszinteségüket kézjegyként viselő énekes-dalszerzőkkel ellentétben az ő introspekciója nem kendőzi el azt, amit jólneveltségből vagy a belénk nevelt szégyentől vezérelve nem szokás megosztani, pláne nem megénekelni. 

Neki nem ciki ez a viszcerális szókimondás, sosem volt az, de a Big Sigh dalaival végleg lerántja a leplet mindenről, ami kicsit is kétes esztétikai értékkel bír, legyen az hányás vagy vér, csalódás vagy szorongás. Mindezt képes valami megkapóan szépbe csomagolni, valami líraiba, ami mentes a nagyzolástól.

A grandiózus gesztusok hiánya talán még mindig meglepő azoknak, akiknek fotómodellből lett énekesnőként adták el Marika Hackmant, a dúsgazdagok gyerekei által kedvelt magániskolában nevelkedett művészpalántát, Cara Delevingne kebelbarátnőjét és tettestársát. Messziről nézve ez egy igazán glamurózus, felfelé ívelő életpálya, egy alaposabb pillantás azonban elég, hogy megváltoztassa az elkényeztetett dél-angol üdvöskékről alkotott képet. Hackman valóban a legendásan liberális Bedales School ösztöndíjas diákja volt, valóban itt ismerte meg Cara Delevingne-t, akivel izibe zenekart alapított, hogy például Natalie Imbruglia-feldolgozásokat adjon elő a lomtalanításon talált gitárján. 

Zenei pályája ugyanakkor nem indult zökkenőmentesen. Amikor első önálló szerzeményét előadta a később zene produceri pályára lépő testvérének, az csak ennyit mondott: “hogy te mekkora idióta vagy, ez a Foo Fighterstől van.”

Aztán később jött az a bizonyos Burberry-kampány Delevingne és Eddie Redmayne (egy másik privát iskola sikerterméke) oldalán, ami az avatott sznobok közt meghozta az ismertséget, illetve megalapozta a Hackmannal kapcsolatos félreértést. Holott szó sem volt a mainstream felé törekvésről! Szó sem volt popról, slágerekről, talmi csillogásról. Hackmant mindig is a kísérletezés, a megújulás képessége, na meg a bonctermi valóság vonzotta.

2014-ben ennek jegyében fogott munkába Charlie Andrew producerrel, akinek legismertebb munkája addig az alt-J-nek áttörést hozó An Awesome Wave volt. Marika Hackmannal azonnal megtalálták a közös hangot, aminek eredménye a dark folk és indie középkori díszletekkel megküldött határmezsgyéjén mozgó debütáló album, az At Last We Slept. Az a recept, ami az alt-J esetében az intellektuális mumblecore és indie pop/rock keresztezésével, na meg a niche kulturális referenciákkal bevált, működött az At Last We Slept dalaiban is és meghozta az áttörést. Hackman Laura Marlinggal és az alt-J-vel turnézott, mindkét együttműködés kölcsönösen inspirálónak és tartósnak bizonyult.

A 2017-es I’m Not Your Man és a 2019-ben megjelent Any Human Friend lendületesebb, rockosabb hangzások felé terelte Hackman stílusát, ezek az anyagok tele vannak drámai flegmasággal, alt-rock riffekkel, és helyenként önironikus, másutt őszintén camp gesztusokkal. Csupa olyan dal, amire meleg párok borulnak össze, középkorú fehér férfiak csápolnak az első sorban, kistinédzserek epekednek – tessék, itt egy sikerrecept, csak folytatni kell.

Aztán jött a bénult hallgatás. A voltmár, az ennyivolt. Marika Hackman azonban köldöknézés helyett 2020-ban az önfelszabadítás köztes lépéseként kiadott egy feldolgozás-albumot, ezáltal dialógusba elegyedve inspiráló dalokkal és előadókkal. A Coversből nyert energiát pedig munkába forgatta vissza: a Big Sigh ennek a munkának az eredménye, a fiatal felnőttkor, a bulikorszak lezárása, leszámolás a csalódás, a gyász kínjával. A vonósokkal, fúvósokkal megtámogatott hangzás ellenére az album csaknem szólóvállalkozás volt, a legtöbb tracket maga a szerző játszotta fel, ezáltal megteremtve a hidat az elmélyült szembenézés és az előző két album felhangolt kitárulkozása között. 

A Big Sigh kompakt ívet jár be, a szerző minden eddigi iterációja megjelenik benne. A grunge gesztusok zaklatottságát (No Caffeine, Big Sigh) a fülünk hallatára cseréli dallamos melankóliára, és ezekben a pillanatokban remekel igazán (Yellow Mile, Vitamins). Az ennyivolt túloldalán pedig ott van a tiszta lap és az új távlatok lehetősége.

szerző: Selmeczi Nóra