Két év után tért vissza a Tool az Arénába.
Ha van tökéletes előzenekara a Toolnak, a Night Verses az. Két éve a metálslágereket rézfúvósokkal játszó Brass Against nagy előnye az volt az Arénában, hogy bedobták a Tool-koncertről úgyis kimaradó klasszikusokat, a Night Verses viszont inkább stílusban és felfogásban illett ide. A Los Angeles-i trió is egy atipikus zenekar: instrumentális bandaként kezdték, de az első lemezeiket már énekessel adták ki, hogy aztán az ő távozása után, instru trióként dobjanak igazán nagyot. A From the Gallery of Sleepről nem véletlenül írta a Vice kritikusa, hogy olyan, mint a progmetál Salvador Dalíja: a Night Verses zenéje kellemesen dallamos, de van benne valami enyhén baljós szürrealizmus is. Ott játszanak, ahol az Animals As Leaders és a Russian Circle beleborul valami apokaliptikus, ambientes hangtájba, amit akár Brian Eno is költhetett volna.
Tuti persze, hogy a Tool is hatott rájuk, még Justin Chancellor is játszik egy számban az új lemezükön, így aztán nem volt meglepő, hogy turnézni is elvitték őket (de a közös számot nem vették elő csak azért, hogy felhívhassák a basszert a színpadra, mert az egy ötperces, ambientes-elszállós gitárdarab). Mi ráadásul a legjobb tempóban csíphettük el a triót, hiszen nemrég kerekítették ki kétrészessé az új lemezüket (Every Sound Has A Color In The Valley of Night), amivel zeneileg meg mindenhogy máshogy is a csúcsra értek. Az ének élőben sem hiányzott ebből a technikás, djentes, dallamos progmetálból, olyan bitang energiákat szabadítottak fel, ráadásul a gitáros Nick DePirro, ha épp nem plafonomlasztó riffeket játszott, vagy djentes gitársulit tartott tekerésből, akkor olyan fülbemászó szólók és leadek gurultak ki a kezei közül, amiket hazafelé akár fütyülni is lehetett volna, ha addigra a Tool szeánsza nem írta volna felül mindent, ami előtte jött.
Élőben is amúgy hasonlóan álltak ki, mindent, néha még a zenészeket is elborító vetítéssel, közel nulla dumával, és itt is a szuperaktív dobos lépett elő showmanné vagy frontemberré, aki fel-felugrálva spanolta a közönséget. Közülük tippre sokan most találkoztak először a Night Versesszel, mégis tök pozitívan reagáltak rá: aki lemaradt, vagy ismételne, az nyár végén megnézheti őket az ausztrál proggitáros, PLINI előtt a Hajón.
Két év. Ennyi idő telt el a Tool előző budapesti szeánsza óta, ami T.I.-ben, azaz Tool Időszámításban mintha csak tegnap lett volna, hiszen máskor meg 15 évet kellett várni rá, és az új lemezre is vagy 13-at. Mármint, „új” lemezre, hiszen a Fear Inoculum is ötéves már, hihetetlen; de ez inkább az albumról mond el sokat, ami a megjelenésekor még megosztó volt, mára viszont szépen beérett. „Egyszerre untat és utaztat” – így szólt a kedvenc kommentem az albumról, ami elsőre valóban nem ütött akkorát, mint az Aenima vagy a Tool-esszencia Lateralus, de nem is kellett neki, mert egészen másképp hatott – és egyszer csak azt vettem észre, hogy folyton azt a lemezt hallgatom, ami elsőre még nem igazán tetszett. Maynard James Keenan is olyan, inkább másodikra-harmadikra ható énekdallamokat írt, amik idővel tapadnak be igazán a fülbe, és ezek a hosszú, hullámvasútszerűen emelkedő-
ITT VAN MINDEN – KÁTAI TAMÁS (THY CATAFALQUE) AJÁNLJA A TOOL ÚJ ALBUMÁT
Olyan folyamatzene ez, amire rá lehet feküdni és úszni vele, és pont ilyenek lettek a Tool koncertjei is: audiovizuális merülések, amit a legtöbb metálzenével ellentétben nem fizikálisan, a pogóban él meg az ember, hanem fejben, vagy legalábbis valahol belül. Innen jön mindaz a körítés, ami két éve még szokatlan lehetett a közönség egy részének, a mobiltilalom, az ültetés, vagy hogy a zenekar eltűnik a vetítés mögött, és hagyja a zenét önmagáért beszélni. Az előző koncertet kísérő mini-botrányok után már az elsőtoolozók is rutinosak voltak, mindenki a zsebében tartotta a mobilját, és azon sem lepődött meg vagy háborodott fel senki, hogy rögtön az első számnál felpattant a küzdőtéren a közönség.
Mondjuk tényleg letaglózó volt, ahogy berobbant a Jambi, és a Tool később sem vett vissza az audiovizuális szőnyegbombázásból, ami valószínűleg azokat is maga alá gyűrte, akik még úgy voltak az előző koncert után, hogy oké, bemutatták az albumot, legközelebb jöjjenek a klasszikusok. Csapatostul viszont most is a Fear Inoculum számai jöttek, és ez egy erős állítás volt a zenekar részéről: ez ma a Tool, és ez marad valószínűleg már örökre. Olyan volt ez a koncert, mint egy óriási hömpölygő folyam, ami mindent magával ragad, amerre folyik, és hiába nyúltak vissza minden új szám szinte egy régihez (és itt réginek számít a 10,000 Days is, hiszen az meg mindjárt 20 éves!), köztük többször (kétszer is) az Undertow-ig, amin még egy másik világban játszott más zenét a Tool, ezek is tökéletesen beolvadtak a szettbe.
A tizenpárperces számoknak persze van az a hátránya, hogy csak néhány fér el a setlistben, és hát hány kimarad: nem volt se Sober, se The Pot, de Opiate és Lateralus se, de a sort meg kár folytatni, mert talán az jelenti a legnagyobb dicséretet, hogy hiányérzet így sem maradt az emberben. Rettentő egyszerű lett volna ezt a műsort tökéletesen rajongóbaráttá pofozni, kipöckölni a visszafogottan építkező Descendinget, meg Danny Carey szintitekergetős dobszólóját a ráadásból, és a helyére mindjárt befért volna még vagy három alapvetés, de ahogy Maynard is bejelentette, mit jelentette, deklarálta, hogy ők itt egy utazásra visznek most mindenkit, ebbe pedig az illett, hogy a 10,000 Daysről is inkább a 11 perces Rosetta Stonedot vegyék elő, és nem mondjuk a szanszéjjel zúzó Vicarioust, és ha volt csúcspontja a koncertnek (elismerően lehetne érvelni amellett, hogy nem volt), akkor az tutira a Rosetta porlasztása alatt kapta oldalba az embert.
A Fear Inoculum respektjét jól jelzi, hogy nem a kezdésnél, hanem a Pneumánál pattant fel egy emberként a szektorunk, az Invincible-nek pedig tökéletes helye volt a ráadásban. Persze a Chocolate Chip Trip nélkül sokan meglennének, de kell ez a lazítás a mázsás műsorba, amit a langaléta dobos hoz a világítós LED-ruhájában (ami nem valami szuperhősgúnya, hanem a Tool egyik fő vizuális inspirációját jelentő, a Lateralus és a 10,000 Days borítóképeit is adó látomásos, pszichedelikus festő, Alex Grey egyik festménye ihlette), hogy aztán a moduláris szintetizátorán, a pár éve újrabuherált Toolboxon kitekerjen és összekábelezzen valami puttyogó űrlényzenét, és aztán rádoboljon olyan szubjektív, E/1-es dobkamerával, ami a legemberközelibb pillanat az amúgy takkra kiszámolt show-ban (és a legviccesebb is, pláne ha tudjuk, hogy mit csinálnak ilyenkor a többiek a színpad szélén: jengáznak és hülyülnek az Instán).
NINCS PÁRJA – CIKKÜNK A TOOL BEKATEGORIZÁLHATATLAN MESTERMŰVÉRŐL
A hangzás szép telt volt most is, bár néha (nem jó értelemben) fülsüketítő, és megint rá lehetett csodálkozni, hogy basszus, hogy tud így megszólalni négy ember a színpadon. Visszatérő téma, hogy Maynard spórolósan énekel – fenét, bár azt ő maga is elmondta, hogy a régi számokból csak párat tud bevállalni egy koncerten –, de itt is az érződött, amit Chancellor is mesélt az új dalokról, hogy a többévnyi koncertezéstől most lettek csak igazán szépek: Maynard is hozta a maximumot, a harag elengedéséről szóló The Grudge-ban pedig aztán nem spórolt egyáltalán, és ahogy kiordította minden dühét és frusztrációját, azzal jó pár rajongót a mennybe küldött. Amúgy pedig most is a háttérben, a dob melletti emelvényekről, pókká kucorodó punk Gollamként énekelte végig a koncertet, ahogy szokta.
A vizuális körítés pazar volt a lézershow-val együtt. Míg más metálzenekarnál gyakran kínosan béna a CGI-animáció, itt nem volt az: ahogy a félelmet elűző Fear Inoculumban a szélről ráúszott a rossz szellemeket képviselő, a dalban is megénekelt Deciever a dobos fejére, meg voltam véve. A fekete piramisok, a szomorú alienek, meg a végtelen, magukba csavarodó tükröződések látványa pedig tényleg elvitt egy olyan helyre, ahol a Tool zenéjét még jobban élvezni lehet. A színpad felett lógó Tool-heptagrammát nézve az ember néha azért elgondolkodott, hogy tényleg olyan őrültek-e, hogy a 7-es szám bűvöletében fogant, 7/8-os riffekből kinőtt Fear Inoculum turnéján hét lámpát tettek be Danny dobjai alá (nem, nyolcat), de aztán a zenei váltásokkal érkező vizuális meglepetések visszarántották a földre az embert.
Meg persze a régi zúzdák is: a végén örömünnep volt a Stinkfist, amit már videózni is lehetett, ez pedig gyorsan emlékeztetett is rá, hogy milyen jó volt végre mobilerdő nélkül élvezni egy koncertet. Azt pedig nyugodtan betudhatjuk a humorérzéküknek, hogy Maynard see you soonnal köszönt el, mert hát elmondták már többször, hogy a turné után nekiállnak új albumot írni, így valószínűleg tényleg nem fognak visszajönni egyhamar. Persze, ha öt év is rövid idő, akkor minden lehet: a Toolt újra látni úgysem lehet túl hamar.
A fotók a Tool londoni koncertjén készültek.
szöveg: Soós Tamás
fotók: Scott Moran
