Megérte 26 évet várni rá – Ilyen volt a Pearl Jam a Sportarénában

2022.07.13. 12:53, soostamas

img_5400.jpg

26 évig nem lépett fel a Pearl Jam Budapesten, a seattle-i rockzene nagy túlélői tegnap este egy emelkedett hangulatú koncerttel fogadták meg, hogy többet ezt a hibát nem követik el. Beszámoló + fotógaléria.

Maratoni hossza és az estéről estére variált műsorai miatt mindig eseményszámba megy egy Pearl Jam-koncert, pláne Magyarországon, ahol utoljára 1996-ban – a No Code turnéján – lépett fel a zenekar, és bár egy egész generációnak volt kulcsélménye, hogy nem sokkal a Ten és a Vs. gigasikerei után élőben is láthatták a grunge egyik alapcsapatát, az a koncert a beszámolók szerint nem volt azért tökéletes. Eddie Vedder állítólag fáradt volt, a küzdőtér pedig annyira foghíjas, hogy a közönséget az utolsó pillanatban a taszári NATO-állomásról idebuszoztatott amerikai katonákkal kellett feltölteni. Most ilyen probléma nem volt, az állójegyek nem sokkal a koncert meghirdetése után elfogytak, a Pearl Jamre kiéhezett közönség pedig szuperlelkesen, az első daltól végigtombolta (az ülőhelyeken is felállva) a koncertet.

Egy Pearl Jam-buli esetében kulcskérdés a setlist, mert ők a műsor összeállításához is úgy állnak, mint a karrierjük építéséhez, amiben az MTV-korszak szupersztár-státuszáról is simán lemondtak azért, hogy a saját útjukat járhassák, nem bánva, hogy ki morzsolódik le közben, ha a következetesen (egyesek szerint karrierrombolóan) képviselt önazonosság miatt olyan értő rajongótábor épül ki, amelyik bárhová követi őket. Így aztán egy Pearl Jam-koncerten sem érdemes „tuti” besztofra számítani, amennyiben az a besztof a Ten, Vs., Vitalogy mesterhármas legnagyobb slágereit jelenti. Eddie Vedderék pár órával a koncert előtt állítják össze, és az aznapi kedvük szerint tűzdelik meg ritkábban játszott dalokkal vagy épp feldolgozásokkal a műsort, de épp ezért könnyű elengedni is a setlist-kérdést, hiszen olyan koncert úgysem lesz, amin az ember személyre szabott kedvenceit játsszák, csak ha tényleg akkora fanatikus, aki az egész turnéra elkíséri a zenekart (és belőlük is sok van, a Sportaréna előtt már az előző nap óta sátraztak a világ minden tájáról, Ausztráliából, Argentínából vagy Mexikóból érkezett rajongók).

img_5246.jpg

A Pearl Jam pedig hozta a formáját és a megszokott kiszámíthatatlanságát nálunk is. Hiába jegyezte meg egy ponton Eddie Vedder, hogy tudja, mennyi mindent nem játszottak még Budapesten, és csaptak bele utána rögtön a Blackbe (ami történetesen tényleg nem hangzott el ’96-ban, és ezt az adott városban játszott setlisteket gondosan számon tartó zenekar biztosan tudta), a Vs.-fanatikusok koppanhattak, mert arról csak az abban a korszakban rögzített Victoria Williams-feldolgozás, a Crazy Mary került elő a ráadásban (a turnébillentyűs Boom Gaspar nagy ívet bejáró szólójával megszínezve), és bár a Ten most is vitte a prímet a műsorban, ahogy a Vitalogy-ról sem maradhatott el a Corduroy vagy a Better Man, a budapesti koncert különlegességét pont az adta, hogy nagyobb hangsúlyt kaptak a későbbi lemezek is, és a Yieldről vagy a Riot Actről is beemeltek több olyan számot is, amiket eddig még nem játszottak ezen az európai turnén.

Szóval, a setlist abszolút kiegyensúlyozott volt, volt hatalmas beindulás és éneklés Even Flow-ra és Alive-ra, Why Go-ra és Brain of J.-re, zúzás, pogó és tánc az előbb lassan (!), majd szélvészgyorsan is eljátszott Lukin-ra és a főműsort záró Porch-ra, seggrázás a legutóbbi lemez meglepően/szimpatikusan újhullámos slágerére, a diszkófényekkel kísért Dance of the Clairvoyants-re, meghatódás a koncert egyik csúcspontját kijelölő Nothingmanre, vagy akár a nyitódalként eljátszott, Ten-korszakos, de csak az Alive kislemezének B-oldalára felfért Wash-ra, amit még sötétbe burkolózva játszott el a zenekar, és ez a sejtelmes atmoszféra tökéletesen passzolt a bűnös gondolatok lemosásáról szóló dalhoz. Még azt a hatást is sikerült elérniük, hogy a koncert egyszerre érződjön pörgősnek és kellemesen ráérősnek, mert több számot is szünet nélkül, egymás után játszottak el, imponálóan gyors gitárcserékkel, de arra is maradt idő, hogy Eddie Vedder hosszú percekig sztorizgasson, poénkodjon és politizáljon a számok között, és ezek alatt egy pillanatra se üljön le a buli.

img_5144.jpg

Vedder pedig pont akkora csúcsformában volt, amekkorában egy 60-hoz közelítő rocksztár lehet. Nyilván nem mássza már meg az állványzatot, és nem ugrik fejest az első sorokba, miközben az ezúttal maszkban és (levágott ujjú) kesztyűben játszó Mike McCready kiszólózza magát az űrbe (a levegőbe ugrás + rockterpesz kombó azért nem maradhatott el), de a hangja kifogástalan volt, a lelkesedésére szintén nem lehetett panasz, az pedig, hogy ennyire felszabadult, intim hangulatot tudott teremteni egy több, mint tízezer fős arénában, egyenesen bravúros. Ehhez persze kellett a zenekar fesztelensége is, akik végig együtt éltek, lélegeztek a közönséggel, de Vedder olyan természetesen viccelődött, hálálkodott, vagy emlegette fel a garázsrockos/powerpopos Superblood Wolfmoon előtt a sok szar, még szarabb és borzasztó hír közül azt, amelyik az előző nap megnevettette (a csepeli kenguruüldözés), hogy olyan érzésünk lehetett, mintha csak egy rég nem látott baráttal találkoztunk volna, akivel tök jól el lehet beszélgetni arról, hogy mi történt mostanában, és közben hatalmasakat röhögni a régi sztorikon.

És nem, nem cseréltük volna el ezt a 10-15 percet biztos kitevő dumálást még 2-3 számra, még akkor sem, ha nem volt se Jeremy, se Daughter, se Yellow Ledbetter a programban – és a sor mindenki kedvencével tetszés szerint folytatható. Különösen szórakoztató volt, amikor Vedder szokása szerint kipattintott egy üveg bort, és megköszönte, hogy a másnap szintén a Sportarénában játszó Harry Stylesnak „nyithatnak”, majd megdicsérte Styles dobosát, Sarah Jonest, hogy arról eszébe jusson, bizony jó zenekar voltak már ’96-ban is, de most a legjobbak, mert akkor még nem játszott velük Matt Cameron (a szintén kiváló, volt Red Hot Chili Peppers-ütős Jack Ironsszal érkeztek). A végig sztoikus nyugalommal, de pazarul játszó dobos szégyellős mosolyán pedig látszott, hogy őszintén meglepődött a bóktól – és persze az is, hogy milyen jólesett neki.

pearl-jam-setlist.jpg

Előzetesen nem voltam benne biztos – hiába jelentették be –, hogy Josh Klinghoffer is elkíséri őket az európai turnéra, mert a korábbi állomásokon készült rajongói felvételeken nem szúrtam ki őt, de az Arénában hamar kiderült, miért: a reflektorfényt előszeretettel kerülő gitáros a színpad sarkában, hangszerek és ládák takarásában játszott (gitározott, billentyűzött, perkázott stb.), és valószínűleg tökéletesen jól érezte ott magát. Egyébként ez is jól jelzi, amit a koncerten első kézből mi is átélhettünk, hogy a Pearl Jam milyen megtartó közösség, amelyik elviszi turnézni a barátját, miután Frusciante visszatérésével kirakták az RHCP-ből, akkor is, ha a koncerteket nélküle is simán meg tudnák csinálni. Nálunk azért a ráadásban előbújt a rejtekhelyéről Josh, és az All Along the Watchtowerben ő kapta meg Stone Gossard gitárját, hogy kedvére szólózhasson, ez az ironikus gitárhős-terpeszekig nyújtózkodó cover pedig egy kicsit kárpótolt azért, hogy az év legjobban várt blueskoncertjével (Gary Clark Jr.) egy napra tolódott a Pearl Jam bulija. (És ha már változtatások: a setlisten szerepelt még a bátran kísérletező legutóbbi PJ-album, a Gigaton egyik kevésbé kísérletező, de üdítően springsteenes tétele, a Seven O’Clock, de kihúzták, és jött helyette a Lukin, az All Along the Watchtower pedig csak kérdőjellel volt felírva, de elhagyták a The Fixert a ráadásból, így kaphattuk meg a jamelős feldolgozást az ezúttal nem 3 órás, hanem pontosan 130 perces koncert zárásaképp.)

eddie-vedder-fenycsova.jpgFotó: Molnár Krisztián.

A látványt csupán egy fel-leliftező lámpasor biztosította, meg persze Eddie Vedder, aki az egyik szám közben a gitárjával lőtt át egy fénycsóvát a közönségre, de igazából nem hiányzott a nagyszabású show, mert itt pont az a fesztelen, családias légkör volt a lényeg, amit máskor csak klubkoncerteken élhet át az ember. A ráadásban az Alive alatt fel is kapcsolták a fényeket, ami még jobban rásegített a házibuli-hangulatra, az ukránoknak ajánlott, Fuck Putin-zászlókkal kísért dalban pedig tényleg túlcsordult az emberek öröme amiatt, hogy még itt vagyunk, élünk, együtt lehetünk. Csodálatos közösségi élmény volt a Pearl Jam koncertje, aminek egy pontján Eddie Vedder azt is megfogadta, hogy többet nem követik el azt a hibát, hogy 26 évig nem járnak felénk. Reméljük, állják a szavukat.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás

 

img_5144_1.jpg

img_5155.jpg

img_5175.jpg

img_5181.jpg

img_5182.jpg

img_5193.jpg

img_5201.jpg

img_5234.jpg

img_5249.jpg

img_5257.jpg

img_5263.jpg

img_5266_1.jpg

img_5268.jpg

img_5282.jpg

img_5288.jpg

img_5296.jpg

img_5308.jpg

img_5332.jpg

img_5341.jpg

img_5360_1.jpg

img_5366.jpg

img_5388.jpg

 

+ a budapesti koncert plakátja

pearljamplakat.jpg

 

https://recorder.blog.hu/2022/07/13/megerte_26_evet_varni_ra_ilyen_volt_a_pearl_jam_a_sportarenaban
Megérte 26 évet várni rá – Ilyen volt a Pearl Jam a Sportarénában
süti beállítások módosítása