A Tool Lateralusához hasonló lemezt az elmúlt 20 évben nem csináltak. A mai napig kategorizálhatatlan, rejtélyessége egyaránt inspiráló és kiakasztó, összetettségének súlya pedig múlhatatlan. Felületesen hallgatni felesleges. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.
Nagyjából Jimi Hendrix halála óta hallgatja és tűri minden rockzenerajongó azt a szűklátókörű lózungáradatot, miszerint a kortárs rock- és metalzenekarok egy önismétlő zsánerhalmaz képviselőiként képtelenek újat alkotni. Apáink-nagyapáink harmatgyenge érveivel szemben a rock és a metal műfaja ontja magából az emlékezetes műveket. Az olyan rock- és metallemezek viszont még ebben a kreativitástól burjánzó műfaji közegben is ritkák, amelyekre kritikusok és rajongók egy emberként mondják azt, hogy végre, ez valami igazán maradandó.
Az elmúlt húsz év rockzenéje szerencsére azért kitermelt pár ilyen lemezt, de viszonylag nagy magabiztossággal állítható, hogy a Tool harmadik albuma nem csupán megismételhetetlen csúcsteljesítmény, hanem a 21. század egyik legmeghatározóbb nehézzenei alapműve. Az elmúlt két évtized során senki nem csinált még csak hasonló lemezt sem. A Tool sem. A málhás hullámok viszont, amiket ez a közel 79 perces monstrum akkor vetett, a mai napig robajlanak. A Lateralus újrafogalmazta mindazt, amit a nép a metál „progresszív” ágáról gondolt, közben minden másodperce ellenáll a kategorizálásnak.
Akárcsak elődje, az 1996-os Aenima, a Lateralus sem robbantotta ki a Toolt abból a misztikus obskuritásból, ami egyébként rajongóikat jelenleg is élteti - kritikai és kommerciális siker ide vagy oda. Míg tonnasúlyú komplexitása ellenére az Aenima alig tudott kitörni a kilencvenes évekre rogyásig rátehénkedő grunge és alternatív rock-metallemezek köréből, addig a Lateralusnak jóval könnyebb dolga volt.
Kompromisszumokat kerülő metronómolvasztó kompozíciói, dekadensen egyéni, napestig elemezhető tömör, mégis érzékeny zenei birodalma, az egymásba fonódó dalok káprázatos spirálban végződő íve, a vastag metaforákkal telített dalszövegek (valamint Alex Grey borítóképei és a zenekar kultikus klipjei) olyan mély feszültséggel teli – újra és újra letaglózó – egységet alkotnak, ami a 2000-es évek elején tomboló numetal-színtér mérgezően ostoba szennyét jelentéktelenné tette.
A trendi tapló tini-nihil infantilis rímeitől nevetségesen távol áll a Lateralus spirituális-pszichedelikus felgyógyulás-narratívája: a Tool mesterműve a harag és a frusztráció elengedésétől (The Grudge) az önkeresés lépésein és korlátain át (The Patient, Ticks & Leeches) a reményteli szellemi-lelki újjászületésig (Parabol/Parabola, Lateralus) vezeti a figyelmes, felkészült és bátor hallgatót. Akár egy jó festményt vagy filmet: lehet felszínesen élvezni, csak nem érdemes.
És akkor még nem esett szó a rajongókat elámító, a szkeptikusokat pedig felbőszítő Fibonacci-számsorról, matematikai szimmetriáról, és az ezek alapján újrarajzolt – Szent Grál avagy Szent Ajándék néven ismert – állítólagos alternatív dalsorrendről. De nem is esik. Akármilyen meredek elmélet is társul a Lateralushoz, az annak a jele, hogy a lemez működik és mozgat a zenén túl is: agyaltat, kutatásra-keresésre ösztönöz, elmélyít vagy megőrjít. Ugyanakkor nem azért van annyira tökéletesen összerakva, hogy megérje darabjaira szedni. Már csak azért sem, mert ugye „over thinking, over analyzing, separates the body from the mind”.
szerző: Pernecker Dávid
