Ahogy a torinói ló nyerít. Keeley Forsyth: The Hollow (lemezkritika)

Keeley Forsyth harmadik lemeze, a The Hollow épp olyan kategorizálhatatlan, felzaklató és megterhelő remekmű, mint korábbi munkái. De talán még azoknál is hatásosabb.  Ez a kritika először a Recorder magazin 115. számában jelent meg.

Szinte látjuk, ahogy a velőtrázó sóhaj elhagyja összegyűrt tüdejét, ahogy a kék-zöldre kínzott rekeszizma szakadásig feszül a nem evilági hangok alatt, ahogy a mellkas remegő csontjai szótagonként repednek bele a feketére facsart szívébe és ahogy felmarja a torkát a szenvedés, amitől szabadulni akar. Keeley Forsyth máshogy énekel. Nem úgy, mintha könnyű lenne. Úgy, mintha fájna, mintha beletörne, recseg-ropog a sötét lyukakból menekülő test. 

Mázsás illékonyság - korábbi cikkünk Keeley Forsyth művészetéről

Ilyen lyuk volt a 2020-as debütlemezen a nyelvét lebénító idegösszeomlás és a paralizáló depresszió, és ilyen lyuk volt a 2022-es Limbsen az újrakezdés, a felállás kétes reménytelisége is. A The Hollow pedig – ahogy a cím is sejteti – egy ilyen lyukban született. Egy yorkshire-i hegyoldalba vágott elhagyottan tátongó bányaalagút misztikus átmeneti terében Forsyth egyszerre látja meg az eltűnés és a változás lehetőségét. Kiveszni a külvilágból, újjászületve a fénytelenségben. Forsyth küzd azért, hogy ne legyen szarul, hogy valami új vagy legalább más (normális?) legyen. Ez a küzdelem az eddigi legjobb lemeze, és az első, amire félve talán már azt is rá lehet mondani, hogy kiforrott vagy beérett. 

Ebben viszont elképesztő irónia van, hiszen Forsyth úgy kereste saját útját, mintha az nem lett volna a kezdetektől a sajátja. A Debris és a Limbs önmagukban is egyedi, kategorizálhatatlan, megismételhetetlen, félelmetesen felzaklató és megterhelő remekművek. Forsyth most a Debris experimentális-avantgárd minimalista kvázi-folkjának évezredes melankóliáját és a Limbs rekviemeket és elégiákat idéző kíméletlen tisztaságát összerendezve lép előre egyet. 

Új lemezén az ösztönszerű, primitív, ősi dallamok és ütemek (Answer, The Hollow, In The Corner), a görcsben zokogó-nyekergő vonósok (Come And See, Eve), az időtlen és megfoghatatlan drone-búgások (Slush, Drag Me Down), a fenyegető kussba ködkürtként hasító rideg szintifutamok és basszusok (A Shift), a temetői klimpírozások (Creature), a kísérletezés disszonáns neszei-zajai (Colin Stetson mit fúj már a Turningen) olyan ismerős és mégis meglepő – a korábbiaknál tágasabb, sűrűbb, még hidegebb – külső-belső tájakat festenek, amikben ez a csodás asszony a lehető leghatásosabban fogalmazhat. 

A Tarr Béla utolsó filmjének (A torinói ló) zenei főtémájára épülő Horse világtemetésére érdemes külön kitérni. A föld alól morduló torz orgonatémában olyan elkeseredett nyers erő van, amire az életműben eddig nem volt példa, ebből kifolyólag pedig talán ez az első olyan Forsyth-dal, amit nem az ének visz a hátán, hanem Víg Mihály (aki amúgy rábólintott a „remixre”). 

Forsyth vokáljára persze továbbra sincsenek szavak. Csak olyan hülyeségeket lehet róla írni, hogy mintha Lisa Gerard, Diamanda Galás, Anohni és Beth Gibbons egy emberként próbálná visszaimádkozni közénk Scott Walkert. De igazából senki nem tudja így kántálni, hogy „Shake my life out of my mouth”. Minden egyes bizarrul ejtett betűnek, nyögésnek, szétcsúsztatott szótagnak, remegésnek, hajlításnak, hangerőváltásnak és csendnek helye van, de soha semmi nem hangzik igazán emberien. Mint egy kósza szellem, akinek nem múlik a fájdalma. Vagy ahogy a torinói ló nyerít. 

8/10

Pernecker Dávid