A vak dromedár nem megy Medinába - első rész

Fekete Ádám folytatásokban megjelenő szövegfolyama esszé és konyhafilozófia, misztikus és banális, magánjellegű és közérdekű peremén egyensúlyozva tudósít egy zenében élő ember mindennapjairól. Ez az írás először a Recorder magazin 113. számában jelent meg. 

Kedves B.!

A vak dromedár nem megy Medinába, igen, így kezdődött, ezzel a mondattal, valahogy nem hagyott nyugodni, újra meg újra visszakéredzkedett az agyamba és a jogait követelte, emiatt írok Neked, most, az éjszaka közepén (hajnali négy óra van), annyi év után, mert hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezeknek a mondatoknak igenis jogai vannak, különvágyai és motivációi, amik az enyéimmel legfeljebb felerészt azonosak. Valami égi jel lesz ez a különös, semmiből előpenderülő hangsor, gondoltam, és az a sanda gyanúm, hogy nem véletlenül vezérelnek éppen Tehozzád a benne rejlő kérdések – amiket igazán nem tehet fel csak úgy akárkinek az ember –, nevesint: 

1) hogy a vak dromedár miért nem megy Medinába;

2) ha nem Medinába, akkor hova az istenbe megy, és 

3) hogy egyáltalán megy-e valahová. 

(Mintha megmakacsolná magát, neked nincs olyan érzésed?)

Rövid alvás után Charles Gayle-hez folyamodtam irányzék-ügyben, tudod, ő az a free jazz legenda, aki újszövetségi címeket szokott adni a szerzeményeinek, igazi istenes zenész, aki a gospel törzsanyagából nyeri a spirituális muníciót. Anyám pasija mesélte a vasárnapi ebédnél, nagy koncertjáró és freejazz-felhalmozó, hogy Charles (aki gyakran odaült a zongorához, bőgőzött és hegedült is, de vezérhangszere a szaxofon maradt) a nyolcvanas évek közepéig utcazenészként élt, és negyveniksz éves koráig nem is jelent meg hivatalosan lemeze. 

Durva, nem? 

A húsvéthétfőt otthon töltöttem, jól megrakodva a vasárnapról maradt maradék-élelemmel, annyi okom sem volt hát, hogy elhagyjam szigetemet, mint nem-ünnepnapokon (ld. az éhség). Hogy a feltámadás témájába vágjak, találomra ráböktem Charles Gayle 1995-ös Testaments című trió-lemezére (a YouTube-on), és a székembe szögezve végighallgattam a Christ’s Suffering című, huszonegyperces tételt, aminél lesújtóbbat és felemelőbbet nem hallottam a free jazzben tett kalandozásaim során (pedig, elhiheted, napi szinten lazsnakolom magamat ilyesmivel). 

Persze túlzok: Albert Ayler spirituáléi és Kaoru Abe Miskin-hercegi (önveszélyes) magánykarcolatai hasonló helyre visznek, a csonttá-és-bőrré soványodott belső szegénység, hiábavalóság, üresség és kiüresedés térségeire.

„…abban a pillanatban, amikor rémülten azt tapasztalja, hogy minden erőfeszítése ellenére sem jutott közelebb a célhoz, sőt mintegy eltávolodott tőle – abban a pillanatban, megjósolhatom, egyszeriben eléri a célt, és világosan meglátja maga előtt az Úr csodatévő erejét, az Istenét, aki mindig szerette, és titokban mindig vezérelte önt.” – mondja a sztarec a Karamazov testvérekben. 

(Nem tudom elmondani, mennyire bánom, hogy nem hallottam ezt a csókát élőben, holott számtalanszor járt Magyarországon. Csak most fedezem fel, közel egy évvel a halála után, milyen közel áll hozzám a hangja!)

Charles Gayle

Elképesztő a szinergia a Christ’s Sufferingben, és, hogy úgy mondjam, kérlelhetetlen az alapját képező felajánlás. „Ez így kicsikét misztikus”, mondanád most, huncut fintorral a szád szegletében, úgyhogy hadd pontosítsak! A tenorszaxofont hallgatva – ahogy sír, szűköl, rimánkodik – hirtelen az a sugallatom támad, hogy a hang maga is test, és a megfeszített test összes fájdalmával mintha az én testem is volna. Érzem, ahogy ez a trió „üzenetére” rezonáló korpusz maga is hangok szövevényévé válik, és egyszercsak (valahol a tizedik percnél) már energiaként, lendületként, puszta rezgésként tekint önmagára. Az elhagyatottság méltósága, az önmagadba zártság és a szimbolikus kitárulás összes módusza „végig van zongorázva” (fújva, ütve-verve, tépve-pengetve) ebben végtelennek tűnő sirámban.

Peter Brötzmann nyilatkozta, az Oxbow-val volt turnén éppen, azt hiszem, medveölő kabátjában ücsörög a büfépadon, úgy dörmögi elmaradhatatlan ferencjóska-bajsza alatt a vonatkozó videóban (ő is meghalt tavaly! rá, szerencsére, többször is eljutottam!): hogy a könnyűzene nem irányzatok, hanem emberek története! Értsd: nem bebop volt, hanem Charlie Parker, nem blues, hanem Howlin’ Wolf, Muddy Waters satöbbi, mind saját hangok, saját szenvedés- és szenvedélystruktúrák letéteményesei! Ezzel lehet vitatkozni, persze. De ez az „ember” ragad meg Gayle-ben is, ahogy a maga magánjellegűségét és legbelsőbb élményeit belevezeti a krisztusi passiótörténetbe. 

Peter Brötzmann

Biztosan a magam példája miatt is mélyen érintenek ezek a föltörhetetlen belső magok, minthogy tizenkét éven keresztül (tizenhét éves koromtól kezdve) fizikai fájdalomban éltem: kifejletlen csípőízületem miatt minden fiatal-felnőttkori lépesem erős nyilallással és hasogatással járt. Azóta megműtöttek, így ez a kitettség a porckopás napi viszontagságainak már a múlté, habár nem mondom, hogy nem kísért, és hogy ki van belőlem gyomlálva egészen. Azóta is sokat tűnödök a fájdalom örökmozgó paradoxonán (hogy mi értelme volt? hogy mi értelme?), aszkézisen és önsanyargatáson, valamint hogy miféle spirituális többlet bújkál az ilyen-olyan megvonások tengelyében. Gayle (ez ideillik!) maga is koldusként élt, és ez a hajléktalanság- és tengődéstapasztalat, úgy gondolom, hozzájárult ahhoz a szilajsághoz, ami minden rezdülését a velejéig átjárja, és amiben játékával bennünket is elévülhetetlenül részesít. Te is hallod, amint a trió a New York-i utcazajt is beleépíti a zenei folyamatba? A hömpölygő emberörvény összes ziláltságát, káprázatát, csikorgó élniakarását? Vagy ez már a saját rögeszmém? Mindenesetre Wilber Morris a bőgőn és Michael Wimberly a dobok mögött: orkánerejűek! Tépett lombkoronák és kicsavart gyökerek, póznák, villanyvezetékek, feszülő inak és morzsolódó csontok szilánkjait görgetik maguk előtt, az elemekkel harcoló elemek tébolyát festve Gayle szikár alakja mögé, aki mintha dacolna is velük és meg is adná magát nekik, elveszne ebben a magasabb akaratban.

Ma is, mikor a protézis minden ízületi hercehurcámtól megszabadított, és – hogy úgy mondjam – megváltoztatott mindent (lekopogom!), ez érdekel: hogy mi a történet? A porcok kopásáé, a test megtöretéséé. Ezt a rejtélyt egyedül a zene képes köze hozni, és – a maga rejtélyességében – átélhetővé tenni, ma éppen Gayle-ék szervezett káosza és kataklizma-elbeszélése.

Még szóba akartam hozni Peter Brötzmann & Han Bennink erdőjáró-lemezét, a Schwarzwaldfahrtot, de fárad a csukló, és az ínhüvely is rakoncátlankodik. Búcsúzóul a Christ’s Suffering mellé citálnám a Death Grips On GP című számát (biztos ismered): legelementárisabb gyász-zenémmé/szuicidum-himnuszommá vált az utóbbi években. Ajánlom, tüzetesen szemerkéld végig a szöveget a videó alatt! A feltámadás végső reménysége mellett, amit Gayle-ék árasztanak (pünkösd azért még odébb van!), ez is ott lebeg bennem, megbonthatatlan, szurokfekete gömbként: Zach Hill és MC Ride legvigasztalanabb és legdühösebb (különben megdöbbentően lírai!) víziója. Maga a klip is, egyetlen stúdió-mint-magánzárka-beállításával, nyitott sebként lüktet a YouTube webes felületén! 

Ajánlom a két számot, egymás mellett, mint a legsötétebb magasságokban és legfénylőbb mélységekben való, karamazovi megmerítkezés lehetőségét!

Barátsággal: A vak dromedár.