Útravaló. Maggie Rogers: Don’t Forget Me (lemezkritika)

A folk-üdvöske Maggie Rogers harmadik albuma zenei és tematikai hazatérés: tíz dal egy introspektív utazásról az amerikai tájban. Ez a kritika először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.

A végtelen horizont a végtelen ismeretlenbe vész. A Nap lenyugszik és a sötétségben a nyílegyenes országút mentén csak elvétve villan fel egy-egy szempár, ahogy vadállatok pásztázzák a terepet. Sehol egy település, sehol egy farm, nincs szembeforgalom sem, csak a prérit átszelő, nyílegyenes út, amin védtelenségünket feledve egy metálkasztniban suhanunk. Mi magunk vagyunk, és nincs, aki ismerjen minket – megismernek-e majd, ha megérkezünk? Oda tartunk-e, ahol semmit nem kell majd megmagyaráznunk, ahol tudják a történetünket, ahol otthon vagyunk?

Az útonlevés sajátos toposza az amerikai álom sötét oldala: a nemzetet sikeressé építő és álmodó lelkek a gyökértelenségben és az én- és otthonkeresés élményében találnak egymásra. A tér tágasságában minden és mindenki “idegen”, de mindennek és mindenkinek van története, ami elbeszélhető.

Az utazás mint spirituális és önismereti gyakorlat Maggie Rogers személyes történetével is jól rezonál: tanulmányai során Európában itt-ott felcsipegetett benyomásokból alkotta meg az Alaska című dalt, ami nem csak Pharrell Williamst, de az egész világot megnyerte magának.

Ha nem lett volna az a sorsfordító pillanat, ami az addig ismeretlen diáklány egyetemi mesterkurzusából virális szenzációt csinál, Maggie Rogers minden bizonnyal egy teljesen más zenei kontextusban debütál. A Heard It In A Past Life (2019) és a Surrender (2022) egyértelműen magán viseli a folkból és danceből mixelt kézjegyet, a robbanásszerű siker nyomait. Nem véletlenül kapta meg mindkét lemez a “túlproducelt” jelzőt és itt-ott némi mindezzel járó fanyalgást.

A Don’t Forget Me az előző két anyag szofisztikált műfaji kimérájához képest haza- vagy megtérés a folk, Americana, indie lecsupaszított vallomásosságához. Ian Fitchuk producer kézjegye ugyanúgy felsejlik, mint a Shania Twain, Joni Mitchell vagy Zach Bryan country-sztár stílusából szemezgetett inspiráció, illetve érthető módon a Fitchuk által gondozott Kacey Musgrave-lemez, a Golden Hour közvetlen hatása.

Koncepcióját tekintve egy teljesen spekulatív, kortárs, fiatal Thelma és Louise-típusú roadmovie betétdalait halljuk. Tompa színek, lágy fókusz, mesterkéletlen kamerakezelés örökíti meg a megismételhetetlen, spontán pillanatokat. A szövegek Rogers szinesztéziáját tükrözik, a megfigyelt apróságok tűélesen, texturáltan jelennek meg, mint egy fehér póló, bőrkabát vagy autókárpit. 

Az öt nap alatt, kronologikus sorrendben felvett album íve kirajzolja a végetérhetetlen autós utazások dramaturgiáját: feloldódás, lelkesedés, szemlélődés, befordulás oszcillációját. Azok a dalok igazán tündöklőek, amik meg sem próbálnak az előző két album logikus folytatásaként feltűnni, ahol Maggie Rogers egy pillanatra sem ereszti ki a hangját – a felhangolt, együtténeklősre vett On & On & On vagy a Never Going Home rockosabb dallamai helyett a csendes, balladai I Still Do, vagy az All The Same lehelletfinomsága tűnik ki.

A produkció könnyedsége és lazasága adja meg a keretet a dalszerző-énekes törékeny megérkezés-élményének. De ebben az élményben ott van a megtett út minden kételyéből merített erő és önazonosság. Maggie Rogers pontosan tudja, hová tart, otthona pedig az útonlevés bölcsessége: a bizonyosság, hogy a története univerzális, egyedi, megismételhetetlen. Érdemes rá odafigyelni.

Selmeczi Nóra

8/10