Kevesen választják ugyanazt a címet a szakdolgozatuknak és a második stúdióalbumuknak. Maggie Rogersnek még ez is jól áll: a Surrender egy cseppet sem papírízű anyag. Ez a cikk először a Recorder magazin 97. számában jelent meg.
A tehetségkutató műsorok végleg elinflálták a tündérmesébe illő felfedezés mágikus pillanatát: a kamerák élvezettel időznek el az adásrendező által gondosan instruált zsűritagok botoxszal, felvarrt ráncokkal és fillerekkel küzdő, de mindenképpen túltolt mimikáján, a műsorvezetők pedig egy csepp kételyt sem hagynak, amikor mindezt alá is narrálják, hát nézzék, hogy megilletődött a híresen kőszívű zenei producer! Az effajta egykaptafára megalkotott sikersztorik semmi mást nem értek el, csak milliószámra gyújtottak cinikus kis rőzsetüzeket a tévénézők keblében.
Pedig félig-meddig zárt ajtók mögött néha létrejön egy-egy pillanat, megtörténik egy felfedezés, ami valóban mágikus. Maggie Rogers története éppen ilyen, csak éppen nem ért véget, amikor lekapcsolják a reflektorokat, a hosszúhajú hangtechnikus nekiáll feltekerni a kábeleket, és a konfettit felsöprik a színpadon. Maggie Rogersre nem alkalmazható a zenei újságírás elhasznált panelje: ő nem az indie pop üdvöskéje, hanem üstökös. Ennek az üstökösnek a felfedezését pedig az NYU mesterkurzusról készült, milliószámra megosztott videó felbukkanásának idejére szokás datálni.
A videó egy olyan helyzetet mutat be, amit minden művészeti iskolás ismer: az addig óvott, dédelgetett, méricskélt élményt egyszerre termékként kell elővezetni. Ezekben a pillanatokban az, ami saját, belső igazság, óhatatlanul projekciós felületté válik, és felvesz valami idegen minőséget. Az Alaska a hallgatóság, a mesterkurzusra előadni és workshopolni meghívott Pharrell Williams által esik át ezen a transzformáción, a videót nézve pedig nem tehetünk mást, mint a szerzővel együtt szorongunk. Ott ül ez a kortalan arcú lányka egy kisebb, dekoratív bálnacsigolyával a nyakában, hallgatják az Alaskát és Pharrellre nagyon hamar rátör a felismerés, hogy erre nem készült fel. Ez a színtiszta tehetség.
Maggie Rogers nem kíván kínosan avantgárd dolgokat csinálni, semmi kimódolt, semmi túlgondolt nincsen már a Pharrellnek mutatott felvételen sem. Ezek Maggie Rogers színei, amiket dalba foglalt. Termékként szemlélve popzene, az énekes-dalszerző érzékenységével és valami angyali arányérzékkel tálalva. Kész és kerek, és érinthetetlen.
Az NYU mesterkurzus óta eltelt hat év, Maggie Rogers tovább élte az amerikai egyetemisták életét hétközben, hétvégente pedig koncertezett, például a Coachellán, elkészítette az első stúdióalbumát, a Heard It In A Past Life-ot, lediplomázott a Harvardon – olyan egyszerűnek tűnik a Surrenderig vezető út.
Talán azért van ez, mert a Surrender egyetlen levegővételében, egyetlen szólamában sem hallani az erőlködést, a munkát annál inkább. A munkát, amit Rogers abba fektetett, hogy az inspirációt, a belső igazságot igazán egységes és élvezetes popzenére fordítsa le. Ez egy komplikációmentes album. Rogers ezúttal maga koproducelte a dalokat, visszanyesve ezzel a munkájára ható külső befolyást.
Az ő hatalmas és áradó energiáján átszűrve határterületre érünk: popba, folktronicába csomagolt megéléseket kapunk, ami indokolja, miért választotta a szerző szakdolgozata és az album címéül ugyanazt a szót. Valódi megadásról van itt szó, arról, hogyan adjuk át magunkat a nálunk nagyobb élményeknek, az érzékiségnek, az eszképizmusnak, a rajongásnak.
Mindezt Rogers egy regiszterrel teltebb és érettebb hangon képes közvetíteni, ráadásul úgy, hogy sosem deklamál. Talán felróható neki, hogy tudja, mekkora hangja van, és ezt szívesen használja a hatás kedvéért is, de amennyi örömet és őszinte flow-t képes megmutatni általa, a kritika itt is érvényét veszti. A tiszta és erős hang mellett ugyanolyan magabiztossággal merít az elmúlt évtizedek popzenei motívumkincséből: a Sonic Youth, az Arcade Fire, a Fever Ray/The Knife, Taylor Swift és Florence Welch hatása egy sajátos amalgámmá áll össze – utóbbi a Shatter című dalban vokálként működik közre, kettejük hangja pedig meglepően finom ötvözetként működik.
A műfaji sokszínűség a balladától (Anywhere With You) az altatódalig (Begging for Rain) és himnuszig (Symphony/Different Kind of World) tart, és nem ad ki egy teljesen egységes keretet – a Surrender dalai párhuzamos univerzumok, más-más mélységgel és rengeteg eltérő árnyalattal megfestve. A lemez végsősoron egy kaleidoszkóp: minden dala ugyanazt a korszellemre egyre inkább jellemző önmegtagadást, önkizsákmányolást és elfojtást járja körül, ami megbélyegzi az élvezetet, a nehéz érzések kifejezését, az őszinte odafordulást. Az egyoldalúság és az egyszerűsítés ellen lázad, radikálisan szabad teret engedve minden megélésének, amit az élet elé sodor, és ebben éli meg a felszabadulást és a transzcendenciát. Mert hiába tűnik csak egy újabb nyárvégi popalbumnak, a Surrenderben ott van a transzcendencia és a varázslat, amit csak egy üstökös feltűnése mutathat meg nekünk.
szerző: Selmeczi Nóra
