Tank alá szorult hallócsontok. Iron Monkey: Spleen & Goad (lemezkritika)

Hét évvel visszatérésük után az Iron Monkey újra újjászületett. A Spleen & Goad lassan, megállíthatatlanul és kíméletlenül porlasztja a füleket. Ez a kritika először a Recorder magazin 114. számában jelent meg.

Ha az Iron Monkey új lemezt ad ki, az ünnep. Még akkor is, ha csak azok ünnepelnek, akik szeretik az olyan muzsikát, ami után le kell zuhanyozni. Noha a Spleen & Goad nagyjából olyan élmény, mintha a Sátán habzó szájú lovai húznák végig a péppé ütött fejünket egy égő szeméthegyen, most sem lehet – sajnos – megúszni a múltba révedést és hasonlítgatást.

Az 1996-os fantasztikusan rohadék debütlemezük és az azt követő 1998-as, még szemetebb Our Problem páratlan kettőse, valamint megannyi foglalkozási ártalomnak betudható gebasz után – ütésváltás a kiadókkal, emberfeletti önpusztítás, fenntarthatatlan turnézási szokások – feloszlott kultikusan ocsmány nottinghami sludge-alapzenekar hatalmas űrt hagyott maga után, amit tovább mélyített Johnny Morrow 2002-es halála. Ha volt a műfajnak egyedi vokalistája, akkor az Morrow volt. A mai napig felfoghatatlan és megismételhetetlen az a nyers, zsigeri, észveszejtő haraggal és láncrázó tébollyal fortyogó megtört sikítás, amit pállott akkusavként köpött a világra. 

Ő az, akit oly sokan hiányoltak a 2017-es 9-13-ról. Ugyanakkor a 9-13 bődületes pusztulatát hallgatva még azok is csettintettek egyet, akik a visszatérő lemez létjogosultságában sem hittek. Annyira brutális. Ahogy az idén megjelent Spleen & Goad is. Igen, persze, Morrow most is hiányzik, de ő mindig fog. Az együttest alapító Jim Rushby gitáros ettől még épp elég durván – jóval durvábban, mint az előző albumon – üvölti ki a gyűlöletben izzó gyomorfekélyét. Ami viszont maradt a régiben, az a zavarba ejtően és felszabadítóan dühös, sötét és végtelenül ronda málha, ami igazából az Iron Monkey.

A második második eljövetel – mégiscsak eltelt hét év az előző óta, az ötösfogatból pedig trió lett – szembetűnő újdonsága, hogy a Spleen & Goad irdatlanul monoton. Ami jó. Az Iron Monkey most sokkal tisztábban, egyszerűbben és tömörebben – a lehető legjobb értelemben véve primitíven – fogalmaz. Egy-két nagyon komoly riff ismétlődik döngölve, nyekeregve, mérgező gánnyal, pszichotikusan, transzba taszítva az ilyesmire vevőket. Rushby gonoszabbnál gonoszabb témáit megunni nem lehet, csak összeszorított fogakkal, szigorú arcot vágva bólogatni rájuk és tonnás súlyukat tűrve menetelni a kilátástalanságba. Ez a Misanthropizer (minő cím!) kíméletlen nyitása után evidens lesz.

A Spleen & Goad tehát nem olyan változatos, mint a korábbi lemezek. Ritkábban vágnak pofán a tempóváltások és a meglepő groove-ok, nincs nagy játszadozás. De mindez most nem is kell. Elég az a világtemető, kegyetlenül morózus fertőző felcseszettség, ami ezekből az újra és újra halántékunkhoz vert gitárröffenésekből árad. Ugyan akadnak itt is olyan – a 9-13 legjobb dalait idéző – izomból cséphadaró hardcore-punkos gusztustalanságok (például a Rat Flag és az Exlexed), amikre illene pogózni, de ettől még a lemez csak nehezebb lesz, gyorsabb valahogy nem. Tankként vonul, megállíthatatlanul porítva az alá szorult hallócsontokat.

A Spleen & Goad hosszú. Direkt. Lesznek, akik felteszik a kérdést, hogy vajon ennek és ennek a dalnak tényleg hat-hét percig kell őrölnie? Hát, ja. Kell az idő és kell ez a szennyes lelkű lassú repetitivitás ahhoz, hogy a Spleen & Goad ne csak üssön, hanem passzírozzon, mállasszon, elnyomjon. Hogy legbelül, mélyen és sokáig érezzük, ahogy bénít a reményvesztett utálat akármi vagy akárki iránt. Gyönyörű.

8/10

Pernecker Dávid