2023-ban Co Lee megkerülhetetlen volt a magyar hiphopban: kiadott két lemezt, egy EP-t, több single-t, fontos szerepet játszott a Wavy kollektíva albumán is. A száradó aszfaltról, Bruce Lee-ről, a zene minireneszánszáról és a bohóciskoláról beszélgettünk vele. Legutóbbi, A Program című lemezének bemutató koncertje március 1-én és 2-án lesz az A38-on. Ez az interjú először a Recorder magazin 111. számában jelent meg.
Azokból a soraidból indulnék ki, amik erősen ars poetica jellegűek. A Cirque de L’Homme lemez így kezdődik: „mint a száradó aszfalt, én olyan vagyok / bennem a mindennek lenyomata” (Olyan vagyok). Ezt azért írtad, hogy tudjuk, mire számítsunk?
Nem, bár ezzé alakult. Egy kedves barátom mondta nekem egyszer szóról szóra, hogy én olyan vagyok, mint a száradó aszfalt. Ebből született meg ez a dal. Nem volt egy ilyen megmondási vágy bennem, de aztán a „mi is vagyok még” vonalon kialakult egy szép kör.
Ez rád mint emberre is igaz, vagy csak mint rapperre?
Mint emberre is.
A második szám pedig a Játék, ami szintén meghatározónak tűnik.
A Cirque de L’Homme-on van három-négy szám, ami nekem az esszenciája a lemeznek, és belőlem is többet tartalmaznak; olyasmiket, amik régóta kísérik az életemet, de itt fogalmaztam meg először. Ilyen a Játék és az Olyan vagyok is. Imádok játszani, meg ez az egész igazából a játékról szól, amit persze aztán véresen komolyan is lehet venni. De az a tapasztalatom, hogy minél inkább meg tud maradni az ember annál, hogy örömteli játékként nézi a zenélést, annál egészségesebb marad.
És azt tényleg szokták mondani, hogy a „szöveged túl okos”? (Átok, A Program lemezről)
Szalai mondta, hogy nagyon szívesen csinálna velem zenét, de túl okos szövegeket írok... Fene tudja, én nem érzem magam túl okosnak, de ha valaki ezt mondja rá, oké.
Mondjuk a referenciáid között ott van például Murakami is…
Hát igen, ő nem egy olyan namedrop, amit gyakran hall az ember. Még mindig fedezem fel, hogy mik azok a pontok és inspirációk az életemben, amikről írni tudok, és amik egy rapszám kontextusán belül megállják a helyüket, legalábbis szerintem. Sokat filóztam ezen, hogy sok rapper a nehézből jön, a nehézzel dolgozik, és hogy jövök én ehhez képest, akinek mondjuk másfajta nehezei vannak, nem ez a klasszik utca. Hogyan tudom ebben megtalálni magamat úgy, hogy önazonos legyek, elmondjam, amit el akarok mondani. Úgy érzem, hogy ebben még mindig manőverezgetek.
Azt direkt csinálod, hogy kijön egy nagyobb kiadványod, lemezed, EP-d, az ember azt gondolja, hogy akkor most ez a Co Lee, és a következő megjelenés valami tök más lesz?
Az biztos, hogy nem direkt; de az is egy tapasztalatom magammal kapcsolatban, hogy még ha tematikusan és átfogó jelleggel alkotok számokat egymás után, tuti akkor is lesz benne valami kicsapongás. Ki akarom próbálni a játék eddig ki nem próbált részeit is, és nem feltétlenül gondolok bele abba, hogy ez most az előző anyaghoz képest milyen. Ez az egész egy út, és lehet, hogy egyszer eljutok majd arra a pontra, amikor majd csak azt az egyfajta zenét fogom csinálni, ami tökre én vagyok – de az is lehet, hogy mindig is ilyen sokféle, kicsit kiszámíthatatlan leszek. Valahol még tetszik is, ha kicsit ilyen „várj, ez most mi?” hatást keltek.
Ez valamennyire generációs jellegzetesség is.
Igen, most van egy ilyen minireneszánsz; a zeneipar sokkal bevállalósabb és színesebb lett, mind összesítve, mind külön-külön előadókra lebontva. Egyre többen kísérleteznek, kombinálnak, bátrabban lehet mozogni a határokon belül vagy kívül.
A Programban meg azt mondod, hogy „A rapem víz, az titeket megfőz” Ebben benne van az a mostanában sokat idézett Bruce Lee-mondás, hogy „be like water”?
Ó, persze! Eleve ott a nevem... Eredetileg pusztán annyi volt, hogy Koli, angolosan leírva, de ehhez képest aztán sok mindent fedeztem benne. A Co-t most hagyjuk, de a Lee – Bruce Lee nagyon fontos. Ez a gondolat, hogy „be like water”, hogy vedd fel a formáját annak, amiben benne vagy, nekem rettentő szimpatikus. Ja, víz meg levegő, ez a kettő főleg.
A Wavy Babel című lemezét hallgatva az volt az érzésem, hogy ott olyan játékokat, poénokat próbálsz ki (leglátványosabban a Karzatban), amiket nem igazán tudnék elképzelni szólókiadványaidon.
A Wavy-ben való közös alkotás nekem egy annyira családias és biztonságos közeget ad, hogy ott szívesen elengedem magam, hátradőlősebb a hangulatom. Talán eggyel jobban, mint a szólóprojektjeimen.
A Doór Mátyással közös A Program kvázi véletlenül készült. [A Petőfi Nagylemez Program pályázatán nyert Co Lee, de a tervekkel ellentétben nem tudott Tembóval dolgozni, így került össze Doórral.] Utólag azt mondtad, hogy itt ismerted fel, hogy nincsenek szabályok a zenében – pedig korábban sem voltál merev szabálykövető. Mi az, amit felszabadított benned ez a munka?
Az örömteli írás a kulcs. Köztem és a Doór Matyi között van ennek az albumnak a valódi győzedelme, és nem kifele. Ez nem lett statisztikailag olyan sikeres album, mint a CDL, de amit mi ketten letoltunk ezalatt a folyamat alatt, az überelhetetlen és minden pénzt megér. Egy újfajta szabadságérzést adott, hogy nem azért csináljuk, hogy kiadjuk – aztán persze kiadtuk –, és nem azért, hogy kurva jó zenék legyenek rajta – aztán persze lettek rajta jó zenék –, hanem pusztán az alkotás örömének hódolva, hogy emberként hogyan tudunk együtt dolgozni, ezt milyen szintekre lehet elvinni. Úgy, hogy az egész abból indult ki, hogy nem is akarjuk ezt feltétlenül. Annak a megtapasztalása is sokat adott, hogy hogyan lehet a saját hasznodra fordítani egy szar szituációt.
Két konkrét dalról szeretnék beszélni, az egyik a Bőröndkisérő, ami nagyon fontos dalod. Ebből a kép volt meg előbb, vagy valami elhatározás, hogy írsz egy allegóriát az életről?
Ez volt az első lépése a közös munkánknak Matyival, amit megelőzött a szar fázis, amikor három sessiont elfecséreltünk azzal, hogy próbáltuk kitalálni, hogy mi legyen, de közben be voltunk feszülve mind a ketten. Aztán a negyedik session csak egy beszélgetés volt, amikor kioldottunk mindent, megléptük ezt a rossz szájízt, és utána egyből megcsináltuk ezt a dalt, ami megadta az inspirációs löketet. Kiderült, hogy tudunk együtt dolgozni, csak meg kell találni azt a vékony metszetet, amin mi ketten működünk. Lehet, hogy nem lesz minden egyes alkalom ugyanolyan eredményes, de ez a demo bizonyíték arra, hogy ki tudjuk hozni egymásból a legjobbat.
Szerintem ez az egyik legszebb szöveg, amit valaha írtam. Az első két sora már létezett: egy vonatozás alatt született, mentem Ausztriába és hallgattam a zakatolás ritmusát, „lobog a cigi a számba’ / robog a lokomotív”. Matyi gitározgatott, nekem eszembe jutott ez a két sor, és akkor támadt az ötletem, hogy loopoljunk be egy vonatzakatolást, mert erre kezdtem írni. Zakatolás meg ez az andalító gitárocska – és ott volt előttünk teljesen egyértelműen, hogy ez mi lesz.
És láttad, hogy ez az életről mint olyanról fog szólni?
Nem, ez kijött belőle. A Szentély című számomnál volt még hasonló élményem.
Pont ez a másik szám, amiről kérdezni akartalak.
Mindkettő olyan volt, hogy egyfajta rekreálhatatlan, tiszta flow állapotban tudtam írni a szöveget, csak jött és jött. Fogalmam sincs, mi volt a recept, de az ott és akkor tökéletes volt. Aztán utána következik, hogy na most mi van, megnézni, megérteni, átgondolni.
Mindkét szám olyan, hogy könnyű hozzájuk érzelmileg kapcsolódni (nem véletlenül lettek slágerek), de közben van bennük valami bizonytalanság is, hogy pontosan mi történik. A Bőröndkisérőben például „talán a gondjaik lehetnek benne”.
Valaki azt mondta, hogy néha olyanok a szövegeim, mintha hangosan gondolkodnék. Elindulok egy gondolatmenet mentén, amiről eszembe jut egy másik, és anélkül megyek át arra, hogy fixen meg tudnám mondani, mi lesz belőle. Ezt élvezem, azt hiszem. „Talán a gondjaik lehetnek benne” – talán igen. Döntse el mindenki magának.
Sok namecheck van a számaidban, és van két konkrét idézeted. Egyrészt Jay-Z-t (99), de érdekesebb, ahogy az Izzóban átveszed Kendrick Lamar Alrightjának a flow-ját.
Tudtam, hogy őt fogod mondani. Amikor jól sikerül egy verze a stúdióban, akkor leveszem a fülest és azt mondom: „a magyar Kendrick!” Ami legjobban inspirál benne, hogy ő aztán tényleg abszolút játékos; és amellett, hogy zeneileg és szövegileg nagyon pöpec, a számai egyben nézve olyanok, mintha filmeket rappelne. Nagyon vizuálisak a dalai: ez történik, az történik. Szóval ő közel áll hozzám, sok szempontból felnézek rá.
Bár nem „a nehézből jöttél”, nagyon érdekes az élettörténeted: a családi háttered a sámán édesapáddal; a bécsi, angol nyelvű suli; a modellkedés, a bohóciskola. Mi az, amit ebből szeretnél, ha tudnának a hallgatóid, mert segít a zenéd értelmezésében, és mi az, ami csak olyan sztori?
A bohócság biztos, hogy lelki szinten is nyomot hagyott bennem, hozzájárult ahhoz, amilyen ember lettem. Még nem is jártam oda, amikor már tudtam, hogy azért kell odamennem, hogy ezt beépítsem saját magamba, és nem azért, hogy bohócként dolgozzak vagy egy cirkuszi társulathoz elszegődjek. Ez egy zsigeri valamiként indult, aztán telt-múlt az idő, otthagytam, visszamentem, és közben egyre tisztább lett az, hogy mi az, amire ebből szükségem van. Amikor ezt megkaptam, nyugodtan ott tudtam hagyni, hogy foglalkozhassak a zenével.
Az amcsi suli meg a raphez való közeledésem bölcsője volt. Világéletemben leginkább rapet hallgattam, de az a közeg inspirált arra, hogy én is kipróbáljam magam benne. Kulturális szempontból is sok inger volt a multikulti közeg, hogy van zimbabwei, koreai és osztrák osztálytársam is, én meg magyar vagyok, de angolul rappelek… ilyen „minden egyszerre történik” hely volt. Ez az egész életemet jellemzi, hogy sok minden történik, aztán lemorzsolódik, amire valójában nincs szükségem. Persze hajlamos vagyok még úgy is energiát feccölni valamibe, hogy aztán kiderül, hogy arra nem volt szükségem, de így tanul az ember. Ha nem lettek volna ezek a kicsapongások, talán sokkal elveszettebb lennék, mint amilyen vagyok. A modellkedés meg annyi, hogy tök jó pénz, meg jó, hogy jártam Kínában, Koreában satöbbi, találkoztam emberekkel. Most már abszolút nincs fókuszban, viszont amikor van egy meló, akkor azt tudom csinálni, élvezni és a helyén tudom kezelni.
VILLÁMKÉRDÉSEK
Mennyi volt a legnagyobb pénz, amire nemet mondtál?
Nemrég a MOL keresett meg a kampánnyal; nem kérdeztem meg, hogy pontosan mennyire mondtam nemet, de milliókról van szó.
Van legjobb barátod?
Igen, a csajom.
Mi lenne az utolsó vacsorád?
Valami könnyű. Nem akarnék valami nehéz kajával a hasamban meghalni.
Melyik filmen sírtál utoljára?
Azt nem tudom, hogy utoljára mi volt, de az Egy kosaras naplóján nagyon sírtam annak idején. DiCaprio, elég kemény herkás sztori.
Melyik embertől voltál eddig a legjobban megilletődve találkozáskor?
Apámnak van egy spanja, Clarence, egy afroamerikai kung-fu mester, meg egyébként filozófus, van egy saját vallása. Sokat hallottam róla apámtól kisgyerekkoromban, aztán egyszer kiküldött hozzá egy nyárra London mellé. Amikor vele találkoztam, az egy nem evilági élmény volt. Olyan ember, akiből nagyon kevés van a Földön.
Ki a három legjobb rapper jelenleg az országban?
Pogány Induló, Beton.Hofi és én.
Mit gondolsz a konkurenciáról?
Rick Rubinnak van egy jó mondása: a versenylóra azért raknak szemellenzőt, hogy ne nézze a többi lovat, ne zavarodjon össze attól, hogy ők mit csinálnak, hanem csak azt lássák, hogy ők hova tartanak. Ehhez tudok kapcsolódni, bár a versenylóval nem tudok azonosulni. Nyilván nem tudsz másokat ignorálni, meg nem is kell, de mindenkinek megvan a saját oka, amiért zenél, megvan az a szépség, amit ő követ, és ezt a legjobb elfogadni, megfigyelni – de nem ezekhez mérem magam, nem az alapján döntöm el, hogy én ki vagyok, hogy ők kik.
Melyik napszakban vagy a leghatékonyabb?
Reggel.
Ki az, akinek a legjobban örülnél, ha hívna?
Anyám.
Miről szeretnél leszokni?
A fűről és a cigiről.
Mit csinálsz, ha elszomorodsz?
Egyszerű dolgok is ki tudnak rántani belőle: kimegyek, picit megváltoztatom a közegemet. De szomorúnak is kell lenni néha, jó tud az lenni.
Az elmúlt pár év arról szól, hogy milyen gyorsan milyen nagyra tudnak törni előadók. A te pályád is eléggé beindult 2023-ban. Mi a legnagyobb színpad, amin látod magad, akár mint elérhető valóság, akár mint fantáziakép?
Ami a valóság szintjén van, az az, hogy június 1-én csináljuk a Cirque de Margaretet: egy 2000-2500 fős cirkuszsátrat húzunk fel a Margit-szigeten, és ez egy egésznapos szabadtéri őrület lesz. Mostanában ott képzelem el magamat a legtöbbször, mert ez lesz a következő nagy dolog. Pedzegettük a Parkot is, meg ők is minket, de most szívesebben csinálok valamit, ami tényleg a sajátom; ez vonzóbb, mint hogy oké, most az az év van, amikor megy a Co Lee a Parkba. Azt gondolom, hogy lesz majd az is. Lépésről lépésre haladunk; a képzelet szintjén tényleg végtelen a távlat, szívesen elképzelek akár arénákat, gigamegahelyeket is.
Nekem azért annál intimebb a zenéd, hogy jól el tudnám képzelni egy arénában.
Tetszik, hogy ezt mondod, és ha őszintén belegondolok, akkor a Bőröndkísérő turné alatt jobban élveztem a 250-300 fős koncerteket, mint mondjuk az Akva Nagyhallt. Nyilván kisebb a tét, kevesebb a feszültség, de ez az intimitás is imponáló, igen. Nem tudom, hogy tudnék-e ugyanúgy jól megélve adni egy koncertet egy arénában, mint ahogy teljesen mindent beleadva lenyomok egy koncertet párszáz embernek, akik nincsenek elválasztva tőlem, hanem van lehetőség fizikai érintkezésre, szemtől szembeni találkozásokra. Ez sokkal szimpatikusabb nekem, de azért persze kipróbálnék egy arénát is.
interjú: Rónai András
fotó: Valami Hektor
A fotókon látható pulóver Szegedi Kata műve, BALI 3D SWEATER / RUST néven lehet megtalálni.
