Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 109. számában jelent meg.
#19 - Space Psychos (Carl J. Sukenick, 2003/2017)
Ha Erik Satie óta van bútorzene, akkor feltehetően vannak bútorfilmek is – de ami egészen biztosan létezik, az a kanapék mozija. Mert legkésőbb a The Tonight Show, Al Bundy és a Jóbarátok óta a kanapé az amerikai konformkultúra egyik eminens szimbóluma, amely számos független rendezőt megihletett – legyen szó a mozdulatlanság formáit kutató Andy Warholról (Kanapé), a blazírt komédiákat készítő Mark Rappaportról (a The Scenic Route fapofájú hősei folyton szófákon üldögélnek) vagy éppen magáról Todd Solondzról (lásd a Boldogságtól ordítani két örökbecsű kanapéjelenetét).
Viszont alighanem csak egyetlen olyan amerikai rendező akad, aki kis túlzással egész életművét hánytatóan ronda kanapék köré építette, és ez nem más, mint egy károgó Diogenész a legalantasabb trashfilmesek színteréről: a csodálatos Carl J. Sukenick. Az ún. SOV-horror (tehát az analóg videóra forgatott, filléres rémmozi) különös koldusa a kilencvenes évektől kezdve készít háztáji videókat körülbelül egy hawaii pizza árából, amelyekben a haverok és a rokonok idióta B-filmes ötletekhez asszisztálnak – de leginkább csak énekelnek, bohóckodnak, sztoriznak és léteznek a távolról is bűzhödt, mélyen besüppedő családi kanapé körül.
A Space Psychosban például – amely húsz éve készült, de csak néhány éve jelent meg Bluerayen – bizarr magánszámokkal akarják fölvidítani a nővérét ufótámadásban elveszítő filmkészítőt. Feltűnik egy vaskos asszony, és törülközővel a fején meztelenül táncol, a gumicsizmában vigyorgó szomszéd negyedórán át rémes vicceket mesél, egy másik haver pedig azt mutatja be, ahogy kukák mellé menekül az intergalaktikus bombák elől. Sukenick hibbant barkácsmozijában könnyedén átlényegül a világ: ha valaki maszkot húz, rögtön gyilkos lesz, a szemközti társasház szemmel láthatóan az idegenek űrhajója, a homlokra helyezett ujjak pedig mindig azt jelzik, hogy pszichikai üzenet érkezett az ufóktól. Nyílván ebből az agyament kavalkádból sosem áll össze egy épkézláb történet, viszont minden „színész” számottevő teret kap arra, hogy kitombolja magát. Paradzsanov vagy Akerman frontális direktségével nézünk szembe velük, miközben a rendező többször kiszól a történelem előtti kamera mögül, és elismerően röhög a marháskodó szereplők vagy a furtonfurt feltűnő kanapé felé – amely afféle pszichoanalitikus szófaként varázsolja elénk a szubproletár művészek súlyosan zűrzavaros tudattalanját.
Az a zavarba ejtő ebben az egészben, hogy ez az alkotói meztelenség milyen megindító hatást kelt. Sukenick tüntetően alávaló mozija végső soron nem is annyira trashfilm, mint inkább Robert Frank szívhasító videóit (például: Home Improvements) idéző betegségnapló és portré a szereplőkről: csupa hétköznapi ember életének, testének és világának hiteles dokumentuma, akik saját környezetükben, a valahai New York mocskában, önnönmaguk excentrikus formájában tűnnek föl előttünk – és az „alakítás” közben lefoszlanak róluk a társadalmi szerepek.
Ez a radikálisan realista szemétesztétika az idétlenkedésen keresztül jut el egy alapvető igazsághoz: azt bizonyítja, hogy a tömegkultúra kellékei és ismerős helyzetei sorozatgyilkos-maszktól ufótámadásig képesek valami lényegit fölfedni a hétköznapi emberből, s ezek a brechti játékok lehetőséget adnak a pőre lét megragadására. Sukenick ezekben a performatív akciókban szabadítja fel a hőseit és önmagát, s így váltja meg a vigasztalhatatlanul szegényes környezetét: a graffitizett garázsajtót, a video koszlott képét, saját mentális betegségét meg a förtelmes kanapéját, amely jelenetről jelenetre más és más funkciót kap, s végül a közönyös fogyasztás helyszínéből a barbár teremtőerő színpadává alakul.
szerző: Nagy V Gergő
