Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 112. számában jelent meg.
#21 - November, utolsó bál (Noiembrie, ultimul bal, 1989)
Van egy bál, ami olyan, mint egy bizarr mise: néhány bukott pap meg pár csúnyácska lány a rekviemre keringőzik, és a sötét fényben a férfikórus basszusban morog. Egy elegáns főúr vonul keresztül a fekete fejdíszek és a hazugságok tömegén: fokozhatatlanul keserves tekintettel készül valamire, de sosem teszi meg, inkább messziről bámulja rejtegetett lányszerelmét, és várja a kudarcot.
Közben a színésznőknek folyton bonyolult és szenvedelmes zeneműveket kell elzongoráznia, de mindig látványosan rossz helyen püfölik a hangszert, s olykor egyenesen az égben jár a kezük: talán teljesen süketek. A kutyákon kívül minden statiszta rémültnek látszik, és nem lehet eldönteni, hogy a bálozó félhalottak egymástól tartanak, vagy a parasztok bosszújától. Nincsen dráma, nincsen humor, nincsen igazság és remény – de a koromszínű félszobák és a grandiózus fényár vitájában, a suttogások és a lomha táncok között megszédül az ember, beleájul a maníros mondatok utáni csendbe, és feloldódik valami mocskos, dekadens kábulatban, hogy végül már ő maga álmodja a filmet: a döglött vadkacsákat a folyón, egy bezárt kaput a víz alatt, tiltott vonzalmakat, nyöszörgő vonósokat, vörös szőnyegeket és vörös lányokat.
Talán ez a legrosszabb, legkommunistább mozi a világon: az utolsó nagy büdzsével készült, vízfejű Ceaușescu-művészfilm, egy szégyenkezve összeomló világ búcsúja, tele öngyűlölettel és félrement gesztusokkal. De az is lehet, hogy ez az egyik legszebb film a romlásról, a „szomorú és kifáradt szenvedélyek koráról” (Mario Tronti): a kelet-európai végállapot egyik nagy elvetélt mozija.
szerző: Nagy V. Gergő
