Kultsarok rovatunkban olyan kevésbé ismert filmekre hívjuk fel a figyelmet, amiket valószínűleg amúgy nem jutna eszedbe megnézni. Ez a cikk először a Recorder magazin 104. számában jelent meg.
#18 - Concrete Valley (2022)
Mi a filmrendezés? Az igazságért küzdeni egy harctéren (Samuel Fuller)? Palackba zárt levelek küldése a sötétségnek (Nuri Bilge Ceylan)? Netán mély vagy szórakoztató történetek mesélése vizuális nyelven? Na nehogy már.
Induljunk ki inkább abból az iskolából, amely szerint a mozgókép készítése valamiféle tisztítási és szárítási folyamatot jelent: afféle aranymosást. Arról szól állítólag ez a munkakör, hogy a rendező keresztüldolgozza magát az előtte kavargó képeken és hangokon, majd módszeresen elkülöníti a rögöktől a hordalékot, lehántja a lényegről fölösleget, és megszűri a felhalmozott anyag „levét”, hogy eljusson egy szilárd, konkrét, megfogható dologig. Ki kell érlelni, ki kell purgálni valamit, ami súlyos, szép vagy igaz: egy sosem látott képet, egy beszédes szemrebbenést, vagy legalább egy gránitsűrű mondatot – ez Bresson, Straub, Tourneur vagy Rossellini tanítása.
A lelkes kisdiáknak mutatkozó Antoine Bourges tavalyi művében két szépségesen gazdag gesztust olvasztott ki másfél órányi hétköznapiságból: egy szíriai bevándorló orvos hirtelen csókját a szomszédja karján, majd egy kudarcos reggeli szexkísérlet után következő házastársi ölelést. Semmi kis tettnek tűnnének ezek egy másik filmben, de ebben a kopogóan szárazzá szűrt dokufikcióban magukba sűrítik a férfi házastársi válságát, sőt: az udvariasság mögötti kétségeket, a kompromisszumok alkalmi méltóságát és a szende reményt is egy másik világra.
Bourges precíz mozijában minden jelenet, minden kép és minden színészi mozdulat afféle párlatnak, a kitartó szárítás gyümölcsének látszik: szikár tényeknek a kanadai valóságból, amelyben a jóindulat rendre fölülírja a katasztrófa elvárását, és ahol az innen-onnan menekült bevándorlók jámbor gesztusokkal keresik önmagukat az ismeretlen viszonylatok között. A torontói Thorncliffe Park csöndes portréja valójában a rendezői fegyelem eminens dolgozata: szelíd, bölcs tanulmány a képkeretek és a cselekmények határán sűrűsödő lényegről, apró lépésekről és egymás felé lendülő kezekről, meg a kanadai idegenség kába ritmusáról, amelyhez a bevándorlók suta angol vartyogása adja az alapot.
szerző: Nagy V. Gergő
