"Béna lett volna, ha ez egy fuck you-film" - Reisz Gábor-interjú

Előbb megcsinálta az utóbbi tíz év egyik legnagyobb hatású magyar filmjét, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant, majd a hasonlóan szép kört futó Rossz verseket, de a harmadik filmjére már nem kapott állami támogatást. Ahogy az interjúnkban elmondja, Reisz Gábor nem akarta a negyvenes éveit várakozással tölteni, ezért összeverbuválta barátait és minimális pénzből leforgatták a Magyarázat mindenre című filmet, ami a velencei filmfesztiválon debütált és ott elnyerte a szekciója fődíját. Október 5-tól a magyar mozikban is láthatjuk. Ez az interjú elősztör a Recorder magazin 107. számában jelent meg.

Ha azt mondja valaki, hogy ez a legjobb filmed, mit szólsz hozzá? 

Az biztos, hogy erre a filmre vagyok a legbüszkébb. Egyrészt azért, mert nagyon mélyről feljőve csináltuk meg, másrészt mert egy hihetetlenül örömteli flow-élményben született. Ilyet én még nem éltem át előtte. Csodálatosan egyszerűen ment minden, és végig azt éreztem, hogy fontos dolgot csinálunk.

Félsz a kudarctól?

Félek. Egy ilyen, állami támogatási rendszeren kívüli filmnél persze kevésbé erős az a nyomás, hogy meg kell felelnem. De egyébként emlékszem, hogy a VAN-nál és a Rossz verseknél is nagyon féltem a kudarctól. Van bennem egy őrületes megfelelési vágy tinédzserkorom óta.

A Magyarázat mindenre egy végleg kettészakadó országban érettségiző diák tragikomikumba hajló kálváriáján keresztül mutat rá az életünket csendben mérgező kollektív problémákra.

Olvasd el kritikánkat a filmről!

A Rossz versek után hosszan fejlesztettétek a Dob-Klauzál sarok című filmtervedet, amit Jakab Julival együtt írtál. Az lett volna a harmadik filmed, de végül egy kétmondatos indoklással elutasította a Filmintézet. Mihez kezdtél ezután?

Beadtam egy másik filmtervet, ami egy harmincas pár egy napját meséli el, akik egy esküvői videót készíttetnek magukról. Egyből elkaszálták, még csak fejlesztésre sem küldték. Akkor azt mondtam Berkes Julinak (Reisz filmjeinek producere – a szerk.), hogy az időnk értékesebb annál, hogy arra várjunk, egyszer eltaláljuk-e a döntőbizottság ízlését. Azt érzem, hogy az életnek egy olyan szakaszában vagyok, amikor fontos dolgokat kell csinálni. Lepereg az egész élet, és nem szívesen emlékeznék úgy vissza a negyvenes éveimre, hogy ez volt az az évtized, amikor vártam. Ezért úgy döntöttünk, hogy állami támogatás nélkül megyünk neki a következő filmnek.

Felszabadítónak élted meg, hogy nem volt semmilyen finanszírozói elvárás?

Először is szembesültem azzal, hogy ugyanott tart az életem, mint tíz éve. Újraéltem azt, ahogy anno elkezdtem filmeket csinálni: a barátaim átjönnek és megpróbálunk egy történetet elmesélni. Eksztatikus hangulatban kezdtünk el forgatni, leszámítva azt, hogy irdatlanul kellett rohannunk. Húsz napunk volt rá, sok volt a helyszín, sok a szereplő, lehetett érezni, hogy ez egy kemény menet lesz, de kis létszámú stábbal nagyon rugalmasan tudtunk haladni. Úgy forgott néha, mint egy Éjjel-nappal Budapest, volt olyan nap, amikor öt helyszínen vettünk fel komoly dialógjeleneteket. 

Min tudtatok spórolni?

Nem tudom finomabban mondani: ez a szarból várépítésnek volt az esete. Saját albérleteinkben, lakásainkban forgattunk, családtagjaink, barátaink autóit, tárgyait használtuk. Nem volt pénz díszletelemekre, Tasnádi Zsófiék próbáltak valamit hozzátenni, de ez nem egy álommeló egy látványtervezőnek. Nem világítottunk, az utolsó próba mindig a helyszínen volt, hogy Becsey Kristóf operatőr már kitalálhassa, hogy hogyan vesszük fel. Mindig azon gondolkoztunk, hogyan tudjuk ezt kicsiben tartani. Hol van a legközelebbi játszótér, a legközelebbi park. Hálistennek egy nagyon jó barátomék pont elutaztak nyaralni, és egy hétre beköltözhettünk a lakásukba, és felvettük a Rusznák András-Sodró Eliza páros jeleneteit. 

Mi volt az az első ötlet, ami beindította ezt a filmet a fejedben?

Sétáltam haza egy SZFE-s demonstrációról, és eszembe jutott, hogy 2002-ben a polgári körök arra buzdították a szavazókat, hogy hordjanak a választások alatt kokárdát. Nekem akkor sok vitám volt erről, a Fideszre szavaztam, én is hordtam kokárdát, de volt bennem valami furcsa érzés. Valami elindult bennem azzal kapcsolatban, hogy nem oké az, hogy egyszer csak azt figyeled, hogy kin van kokárda, és kin nincs. Akkor ugrott be a film alapötlete, hogy valaki elmegy érettségizni úgy, hogy rajta maradt egy kokárda. 

Hol írtad a forgatókönyvet?

Itt a nappaliban (az interjú Reisz Gábor konyhájában készült - a szerk.). A VAN-nál fontos volt, hogy kávézókban írjam, de egyrészt kávézókban ülni nagyon költséges, másrészt iszonyatosan el tudja terelni a figyelmet egy csomó minden. Szerintem egy kicsit nagyobb energia ment el arra, hogy a kávézóban ülő írókaraktert megtestesítsem, mint hogy valóban dolgozzak.

Hogyan találtad meg a főszereplő fiút, Adonyi-Walsh Gáspárt?

Feladtunk egy hirdetést, amiben álmodozó típusú 18 éves fiút kerestünk. Az volt a kérés, hogy küldjön egy hazugságot. Gazsi már a hazugságával felkeltette az érdeklődésünket, és ő jött be másodiknak. Még néztünk azért másokat is, de az első castingnapon szinte eldőlt, hogy ő lesz. Kérdés volt, hogy Znamenák Istvánnal milyen lesz a kémiája, de az is jól sikerült. 

Adonyi-Walsh Gáspár a Magyarázat mindenre forgatásán | Fotó: Vajda Réka

Abban, hogy Znamenákot választottad, belejátszott, hogy ő volt a Megáll az idő főszereplője?

Nem. Ahhoz túl kevés magyar színész van, hogy ilyen koncepciók mentén tudjunk castingolni. Ilyeneket maximum Tarantino tud csinálni. A casting direktor, Bartsch Kata mondta Znamenákot. Én kicsit féltem tőle, mert van egy szigorú kisugárzása, de közben ez az apa tényleg szigorú. Találkoztunk, és elég hamar kiderült, hogy Znami egy végtelenül alázatos, fantasztikusan jó fej fickó.

Volt olyan színész, aki nem vállalta el a felkérést?

Olyan volt, akit azért nem kértünk fel, mert hallottuk, hogy nem fog eljönni egy független filmbe. Akiket felhívtunk, azok mind nagyon örültek a felkérésnek. Nyilván jobban örültek volna, ha nem csak a töredékét kapják egy normális gázsinak. Fontos volt nekünk, hogy akármennyire alacsony költségvetésű filmet csinálunk, valamennyi pénzt mindenki kapjon a munkájáért.

Melyik jelenetet volt a legnehezebb megírni?

Az apa és a tanár nagy vitatkozós jelenetét, ami tíz oldal a forgatókönyvben. Annak többször futottam neki, de aztán végül sikerült felülni valami hullámra.

Ez gyakorlatilag egy világnézeti vita egy fideszes és egy nem fideszes ember között. Mit gondoltál, mi kell ahhoz, hogy ez a jelenet működjön?

Hogy ha itt valakinek igaza van, az a legrosszabb állítása a filmnek. Ha itt valaki meg van győzve vagy megnyeri ezt a vitát. Azt kellett elérni, hogy addig nyomják, amíg azt érzed, hogy igazából már bármit mondhatnának, a lényeg az, hogy ugassanak. Eszembe jutott az is, hogy mi lenne, ha elkezdenének nettó értelmetlenségeket mondani, de annál ez egy realistább stílusú film.

Máskor is vissza kellett fogni a benned élő Reisz Gábort ennél a filmnél? Tehát a mágikus realista megközelítést.

Nem. Azt éreztem, hogy ha egy konkrét történetet akarunk elmondani, akkor a földön kell maradni. Volt benne egy reiszgáboros megoldás, de azt is kivágtuk, mert nem passzolt a filmbe. Az volt, hogy amikor lefekszenek aludni a főszereplők, látunk embereket az utcán és egyszer csak füst jön a szájukból. És egy idő után nemzetközi meg magyar politikusokat látunk így. De egyrészt nem tudtuk jól megcsinálni a füstöt, másrészt teljesen zavaros volt, hogy a politikusokat be szabad-e így rakni egy fikciós filmbe. Illetve pont akkor jött ki a Tár című film teaser előzetese, amiben Cate Blanchett szájából jön ki a füst. Ez eldöntötte a kérdést.

A VAN másfél órás volt, a Rossz versek 97 perces. Gondoltad volna, hogy egyszer csinálsz egy 151 perces filmet?

Nem gondolkoztam soha, hogy milyen hosszú filmet kell csinálni. Azt éreztem, hogy ez a film kétórás lesz, de amikor elkezdtük felvenni, már látszott, hogy még hosszabb lesz. Az első vágott változat 195 perces volt. Az a durva, hogy voltunk vele egy nemzetközi workshopon, és bírták azt a verziót. Engem nem zavar, hogy két és fél órás, lehet még hosszabbat is csinálni. 

Abban is más a korábbi filmjeidhez képest, hogy sok benne a dialóg nélküli jelenet.

Valahogy beleszerettem Gazsi személyiségébe. Azt éreztem, hogy egyszerűen jó nézni, ahogy ő van, ahogy csak ül, és körülötte zajlanak a dolgok. Plusz meg kell mutatnunk ezeket a csendeket. Ezek félelmetes szavak, mert pont a nagy csendek miatt kezdett el elhidegülni egy csomó ember a magyar filmektől. Emlékszem, amikor a Nekem Budapestes kisfilmet csináltuk, Rajna Gyuri hangmérnök mondta, hogy “ez is ilyen magyar film, hogy ilyen nagy nézések vannak benne”. Ez eszembe szokott jutni, hogy olyan filmet azért nem kéne csinálni, amiben nagy nézések vannak.

Kizlinger Lilla és Adonyi-Walsh Gáspár a Magyarázat mindenre című filmben | Fotó: Vajda Réka

Arra hogy gondoltál, hogy mennyire legyen dühös ez a film? 

Nem akartunk dühös filmet csinálni. Inkább bizonyítási vágy volt bennünk, hogy csak azért is megcsináljuk. Meg az, hogy mutassuk be a két oldalt a lehető legnagyobb empátiával. Nagyon béna lett volna, ha ez egy fuck you-film. Nem azt mondom, hogy nem néznék meg egy ilyen filmet valakitől, de erre nem én vagyok legalkalmasabb. Nem lett volna elegáns. Olyan béna dolog, hogy amikor leküldenek a pályáról, te még visszaugatsz. 

Cél volt, hogy egy olyan filmet csinálj, ami egy Fidesz-szavazónak is tetszhet?

Igen. És eddig is cél volt, de nem úgy, hogy azon agyalunk, hogy hogyan tudjuk behozni az országnak az egyik felét. Nagyon sokan ezt úgy próbálják áthidalni, hogy nem beszélnek erről a témáról, ami nekem alapvető problémám. Én nem egy ellenzéki kiáltványfilmet akartam csinálni, nem egy választ az Elkúrtukra. Az pontosan az az értelmetlen vitatkozás lenne, amit látunk a filmben az apa és a tanár között. Lehet, hogy naiv gondolat, de nekem tökre fontos, hogy valamit előrehaladjunk ebben az ügyben, ami alatt nem azt értem, hogy a jobb- és baloldali szavazó ölelkezve jöjjön ki a moziból, hanem csak hogy mindenki belássa, hogy nem jó, hogy elkezdtünk nem beszélgetni. 

Az első két filmedben visszatérő elem volt a főhős párkapcsolati vergődése, aminek volt némi önéletrajzi ihletettsége – ez a nyilatkozataidból kiderült. Tavaly viszont megnősültél. Ez hatott a munkádra is?

Biztosan hatott. Akaratlanul is az ember érettebb lesz egy kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Előtte hét-nyolc évig libikókákban ültem, amiknek voltak magas és nagyon mély pontjai, már kezdtem elhinni, hogy a mélabú mindennapi része az életemnek. Dolgoztam ezen elég sokat, pszichológussal is, és szerencsére ebből a sötét korszakból sikerült kijönni. Aztán az élet megoldotta, hogy legyenek még sötét dolgok. Ott van például az emberek elvesztése, a halál, amire nem lehet felkészülni. Egy ilyen időszakból csak úgy lehet kijönni, hogy az ember igenis változtatni akar a környezetén, az életén, és kicsit át is gondolja az eddigieket.

A VAN-t és a Rossz verseket szerették a kritikusok, és sokan megnézték őket a magyar mozikban, de egyik sem jutott ki jelentős filmfesztiválra. Ez egy fájó pont volt számodra?

A VAN-nál nem gondoltam erre egyáltalán, azt sem tudtam, ez hogyan történik. Utána jött a cannes-i filmfesztivál ösztöndíja, ami azt tette lehetővé, hogy fél évig Párizsban írhattam a Rossz verseket, és ott teljesen beinjekcióztak arra, hogy csak akkor vagy valaki, ha nemzetközi szintre lépsz. Tervünk volt, hogy Rossz versekkel egy olyan filmet csináljunk, ami már bejár egy nemzetközi pályát. Ez nem jött össze. Reménykedünk, hogy most ezzel a velencei szerepléssel egy olyan dolog indul el, ami eddig még nem. Nyilván nagyon vágytam rá, és baromira örültem neki.

Hogyan tudtad meg, hogy beválogatta a filmet Velence?

Bejöttem azon az ajtón, itt ült a konyhában Berkes Juli és még pár kollégánk, néztek rám. Egy ideig csak álltam, aztán megkérdeztem, hogy valami baj van? Mert este kilenc volt, ők meg itt ültek. Juli felállt, és elmondta, hogy az van, hogy bejutott a film Velencébe. Mondtam, ez szuper, most elmegyek pisilni. Bementem a vécébe, és elkezdtem sírni örömömben. Ez a sírva pisálás öröme.

Reisz Gábor és Berkes Juli a velencei díjjal | Fotó: Stephan Barth

Ez a filmed sokkal gyorsabban készült el, mint a korábbiak. Ebből levontál olyan következtetést, hogy nem kell annyit tökölni, hanem nyomni kell?

Most fejeztünk be egy filmet, ilyenkor kéne már írni a következőt. Rengeteg ötletem van, de nem akarok olyan filmet csinálni, ami csak azért készül el, hogy forgassunk. Lehet, hogy szórakoztató lenne, lehet, hogy szeretné a közönség, akár nemzetközileg is sikeres lehetne, de ha ez nem egy érvényes, nagyon fontos dolog, akkor azt érzem, hogy csak dolgozom.

Akkor most mi a terv?

Másfél hónapig kergettem egy témát, de aztán rájöttem, hogy azt nem akarom megcsinálni. Most agyalok, hogy mit kéne. Ősz végére tervezünk a KV Társulattal egy színházi előadást, aminek az anyaga egy filmnek az előtanulmánya lenne. Beszéltünk arról is, hogy az első előadásomból, a Komolyan röhejes vagyokból is lehetne filmet csinálni, vagy akár elővehetnénk a Dob-Klauzált. Nem tudom még, hogy mi lesz, mindig egy isteni szikra állapotot keresek. Mindenestre nagyon szeretnék jövő nyáron forgatni hasonló módon, ahogy a Magyarázat mindenre készült.

interjú: Varga Ferenc
fotó: Valami Hektor