"Életem egyik legnehezebb mutatványa volt, hogy sírás nélkül kibírjam" - Áron András-interjú

Nashville-i stúdiózás, topligás producer, és egy megkapóan békés, újabb karriercsúcsot jelentő szólólemez. Mitől remegett meg kint a keze? Miért volt csodás és mégis bizarr a Taylor Swift mellől ismert Derek Gartennel dolgozni? Miért mosogattak a stúdióban, mit gondol Amerikáról, és miért érezte úgy, hogy az egyik új dalát közeli barátjával, a két éve elhunyt Siklósi Örssel írta? Áron Andrással amerikai útjáról és az október elsején megjelent The Momentről beszélgettünk, amit a Lazarvs frontembere a hónap végén mutat be egy pop-up koncerten. Ez a Recorder magazin 107. számában megjelent interjú bővített változata.

A Lazarvsszal régóta jártok külföldre. Szólóban miért most jött el a pillanat, hogy ezt meglépd?

Kezdek úgy tekinteni az életre és a zenélésre is, hogy ha megtettem mindent azért, amit szeretnék, onnantól elengedem, és visz, amerre visz. Nashville is ilyen volt. Vitáris Iván kérdezte tavaly egy forgatáson, hogy miért nem veszek fel egy lemezt Nashville-ben. Mondom jó, a Marsra ne menjek? (nevet) Így hát elkezdtem felhívogatni embereket, és rájöttem, hogy ez esélytelen, és nagyon drága. Azért ráztam tovább a fát, és végül Lee Olivér barátomon keresztül eljutottam Ferenczi Gyurihoz és Pintér Zsoltihoz, akik nagyon sokat segítettek abban, hogy ez az egész létrejöhessen. Önzetlenül nagyon kedvesek voltak hozzám, ami nagyon jólesett, és inspirált, hogy én is segítsek másoknak a jövőben. Sosem felejtem el ezt nekik.

Egy Derek Garten szintű producerhez kell, hogy valaki beajánljon téged?

Hogyne. Ez a Nashville-i A-liga. A Taylor Swifttel való munkái miatt viszonylag magas kategóriában mozog Derek. Én pedig kaptam egy lehetőséget, hogy meghallgassa a lemezt. A Momentnek van egy tükörverziója, amit itthon vettem fel, azt küldtem el neki. Utána lehetőségem nyílt egyetlen FaceTime-olásra. Soha nem izgultam még annyira, mint akkor. De nagyon jól sült el, két óráig beszélgettünk, és a végén azt mondta, nagyon érdekli ez a lemez, izgalmasnak találja, induljak útnak.

Milyen volt Nashville-ben lenni magyar zenészként?

Ott egy senki vagy. Minden, amit az Xboxon elértél, azt felejtsd el, az nulla. Az ember megkérdőjelezi önmaga eredetiségét, ami nagyon nehéz. Megkérdezed magadtól, hogy elég jó vagy-e, hogy itt lehessél? Az első két-három napon volt kézremegés rendesen, mert ide nem elég a száz százalékos teljesítmény. Ide 180 kell. Szerencsére ezek belőlem általában inverz reakciót váltanak ki, és csak még inkább feltüzelnek, és meg akarom mutatni, hogy nekem van igazam. (nevet) Az egyik legcsodálatosabb pillanat volt az életemben, amikor Derek a The Shore című szám felvétele közben bejött hozzám a stúdióban, elsírta magát, és megköszönte, hogy itt vagyok, és visszaült a helyére. Ha most elütne egy autó, akkor is boldog lennék.

Nyilván teljesen más Nashville-ben stúdiózni, mint Budapesten.

Sokkoló volt számomra, hogy a dobbeállás hét perc. Kérdeztem is Derektől, hogy ezt mégis hogy? Valami előre beállított titkos preset? Életemben nem hallottam még dobot úgy szólni. Mire azt mondta, hogy nem az ő feladata állítgatni, hogy hogyan szól a hangszered. Ha itt vagy, akkor te vagy az egyik legjobb, és az ő feladata az, hogy ezt valósághűen megörökítse. Ő ebben a legjobb. Többet tanultam a Derekkel való másfél hetes munkából, mint az elmúlt húsz évben tizenhárom lemezből.

A barátnőd, Schoblocher Barbi, a Blahalouisiana énekese mesélte, hogy egészen különleges volt, ahogy egymásra hangolódtatok Derekkel.

Csodálatos volt, és néha bizarr, mintha ismertük volna egymást már korábban. Mindig is erről álmodtam, hogy valaki ennyire bújjon be a bőröm alá. Soha senki nem kérdezte meg tőlem, hogy mit jelentenek a szövegeim, nem kérte meg, hogy olvassam fel őket, és hangolódott rá azonnal. Ettől jobban megértettem én is, hogy mit csinálok. Dereknek nagyon jó ötletei voltak, és nagyon udvariasan voltak ötletei. A Traveling Time – az első zongorás dalom – nagyon tetszett neki, de azt mondta, ha kihagynám a zongorás intrót az elejéről, és rögtön énekkel indítanám a számot, akkor biztos nem tekerné át Spotify-on. Először felhúztam magam, mert még soha senki nem szólt bele a dalszerzésembe, de éreztem, hogy ez egóból jön, és öt másodperc alatt letoltam magamban. Kiváló volt az ötlete. Sok ilyen apró fogása volt, és onnantól én is kérdezgettem, hogy mit gondol erről vagy arról. De a legcsodálatosabb ebben a zenei kalandban az volt, hogy lett még egy barátom. Derek az egyik legkülönlegesebb csodabogár, akivel találkoztam, és hálás vagyok, hogy ismerhetem.

Azóta is tartjátok a kapcsolatot?

Heti szinten. Szeptember végén csak azért megyek ki Nashville-be ismét, hogy együtt lógjunk. Aztán jövő októberben felvesszük a következő szólólemezemet.

Volt olyan, hogy belekérdezett egy szövegbe, és akkor értetted meg, miről írtál a dalban?

Olyan ráeszmélés, hogy úristen, ez erről szól, nem volt. De érdekes élmény volt felolvasni neki angolul a szövegeket. Ezek a legjobb szövegek, amiket valaha írtam. Nagyon odafigyeltem rájuk, mert tudtam, hogy egy angol anyanyelvű producerrel dolgozni más pálya. Tetszettek neki a képek, metaforák, hasonlatok, amiket angolul, de a magyar operációs rendszeremmel használok. Megmutattam neki a számok közötti kapcsolódásokat is, mert ezen a lemezen majdnem mindegyik szám énekel valamelyik másiknak. A The Wind például a Traveling Time-nak.

A The Shore című számról, ami nem a legerősebb track rajta, de az egyik legszebb a szövege, mondtam Dereknek, hogy arról szól, hogy menekülök, de nem tudom, ki elöl. Amikor Kaliforniában voltunk, és San Louis Obispónál feküdtem a tengerparton egyedül, a jó öreg paranoiámból fakadóan állandóan felkeltem szétnézni, hogy nem gáz-e, hogy itt fekszem. Ott vagyok a világ végén, egy élőlény sincs a környéken, nem kéne aggódnom, szoronganom semmiért, mégis attól félek, hogy zavarok valakit. És írtam Dereknek egy SMS-t, hogy itt a parton értettem meg, miről szól a The Shore. Azért is vagyok szerelmes Derekbe, mert ő is értékeli ezeket a szentimentális zenei dolgokat.

Erre mondod azt, hogy néha paranormális élmény számodra a dalszerzés? Tudat alatt megírod, ami meg fog történi veled?

Sokszor igen. A következő lemez dalait most úgy bújom, mint az időjárás-jelentést. Az első számot rá, a Crossfirest két-három nappal azelőtt írtam meg, hogy hazajöttem, és az arról szól, hogy nem tudok többé az lenni, aki voltam. Nem tudom, hova tartozom, nem tudom, mi lesz, és félek.

Most hogyan képzeled el a kintlétet? Szeretnél Amerikában karriert csinálni, koncertezni, jelen lenni, vagy csak lemezfelvételekre jársz majd vissza Nashville-be?

Az a jó, hogy egyelőre nincs tervem. Mondhatnám, hogy persze, szeretnék ott is karriert, de nem akarom, hogy rögtön bekapcsoljon a negatív énem, hogy milyen karriert? esélyem sincs!, mert nem tudhatom. Megteszek mindent, amit tudok, csinálom a dolgom itthon meg ott is, és ha jön egy lehetőség, akkor élek vele. Próbálok reális maradni, de nem pesszimista.

Akkor nem tartod most elképzelhetőnek, hogy kiköltözz Amerikába?

Egyelőre nem. Számomra amúgy is kicsit ijesztő az amerikai kultúra. Zseniálisan működik a rendszerük, nagyon hatékonyak, de valami hiányzik onnan. A fegyversztori szintén nem pálya. Ott nem sétálgathatsz úgy, mint a Király utcában. Meghalhatsz bármikor. Itthon ezt nem érzem. A kettős élet viszont nagyon inspirálónak tűnik. Sok opció van Nashville-ben, mert több hangszeren játszom, tudok szöveget, dalt írni, viszonylag egyszerű számomra gondolkozás nélkül feljátszani valamit, lehet, hogy három év múlva teljesen máshol találom magam, és majd dalokat írok valakinek. Miért ne? De még sokat kell tanuljak.

Mondtad, hogy van egy tükörverziója a lemeznek. Az mennyiben más?

Annyiból nagyon, hogy a The Momenten azt a pillanatot keresem, amikor a lakásomban jön a dal, és érzem, hogy hú, itt most történik valami. Emiatt nem fejeztem be és nem gyakoroltam halálra a dalokat, és nem akartam fülhallgatót se használni a felvételek során. Teleraktuk mikrofonokkal a szobát, hogy olyan hatást keltsen, mintha ott ülnél mellettem, és hallgatnád, ahogy próbálom eljátszani a dalokat. És kikötöttük, hogy ez csak az első, a második, vagy a harmadik take lehet. Ha nem tudom megcsinálni ennyiből, akkor megyünk tovább, és majd visszatérünk hozzá. Hálistennek csak a zongorás számnál fordult elő ez, mert annyira izgultam tőle.

Tetszett, hogy az egyik dalban az is hallatszik, ahogy megnyikordul a szék alattad, és mintha esne az eső a háttérben.

Az a Helplessly Falling, az Örsnek írt szám. Elkerülhetetlen volt, hogy az agyam odaültesse őt egy pillanatra a mellettem lévő zongorához, amitől elsírtam magam. Beletelt negyed órába, hogy visszatérjek, de jó volt, mert azt éreztem, mintha azt mondaná Örs, hogy kösz, hogy kihoztál magaddal egy kicsit. A temetésére írtam ezt a dalt, és a koporsója előtt játszottam el életemben először.

Felkértek, hogy játsszál valamit a temetésen?

Nem. A dalszerzés számomra menekülés a saját érzelmeim elől, és miután megtudtam, hogy meghalt, másnap megkerestem a dalvázlataim közül a legszebbet, és kiadtam magamból az érzéseimet. Érdekes élmény volt, mintha együtt írtuk volna. Tudom, hogy ennek semmi értelme, de annyira éreztem közben a jelenlétét, hogy azt mondom, a dalt én írtam, de a szöveget ő. Abban üzent sok mindenkinek, például a feleségének is. Utána a közös menedzserünk, Niki kérdezte, hogy lenne-e erőm eljátszani a temetésén, és hát életem egyik legnehezebb mutatványa volt, hogy azt sírás nélkül kibírjam. A tükörverzión is egy nagyon szép verzió van belőle, és Nashville-ben is az lett, de…

... az igazi a temetésén volt?

Igen. Nem tudnám még egyszer úgy eljátszani. Örs még élt, amikor a vázlatát írtam, és nagyon tetszett, hogy az otthoni felvételbe behallatszódott, ahogy Barbi mosogat a konyhában. Dereknek elmeséltem, hogy miről szól a dal, és szétbőgtük magunkat, mert neki feltépett egy sebet, hogy a társa, akivel egy évtizeden keresztül dolgozott, meghalt motorbalesetben. Elmondtam neki azt is, hogy ez a mosogatás milyen fontos nekem, mert olyan, mintha tisztára mosná ezeket a súlyos érzéseket. Ad valamiféle békét a dalnak. Így hát bemikrofonoztuk a stúdió konyháját, és megkértük Barbit, hogy mosogasson. A végén pedig jelképesen, elzárja a csapot. Örs szerintem imádná.

Áron András és Schoblocher Barbara | Fotó: Vadas Géza

Említetted, hogy nem a The Shore a legerősebb szám a lemezen. Szerinted melyik az?

A The Wind. Az a showstopper. Bárki bejött a stúdióba, Derek, mint egy büszke apuka, lejátszotta neki. Ömlött a tenyeremről az izzadság, milyen reakciója lehet egy olyan kaliberű zenésznek az én performanszomra, mint Whitten Wright, aki pedal steelen játszott a lemezen. Az volt a legnagyobb elismerés, hogy mindenki elhallgatott. Whitten rám nézett, és azt kérdezte, ez te vagy? Az előző lemezen a Blue Veins volt ez a dal, ami a semmiből, három perc alatt íródott, nem tudom, hogyan, és én se hiszem el, hogy én írtam. Mindig ezek a legjobb dalok.

Érdekes, hogy az első „amerikai” lemezedre írtad meg az első magyar nyelvű dalodat. Hogyhogy?

Régóta kérdezgették, mikor írok végre egy magyar nyelvű dalt, de úgy voltam vele, hogy majd akkor, ha az eljön hozzám. Tudtam, hogy ez egy csupasz lemez lesz, kevés hangszerrel, és kellenek rá a színek, mert nem tudom lekötni a hallgató figyelmét, de a sajátomat se, ha mind a tíz szám arról szól, hogy ülök a szobában és gitározok. Éreztem, hogy most jött el az ideje a magyar dalnak, mert az a zongorás dal mellett megint egy másik szín, és Dereknek is tetszeni fog, hogy autentikus. A Semmiség egy halálegyszerű dal, disszonáns akkorddal. Vezetés közben jött, elkezdtem hümmögni rá, és négy-öt perc alatt megíródott a szöveg is. Nekem még fura az a szám nagyon. Szeretem, de nagyon ingerült leszek tőle. A felvétel alatt is majdnem lekapartam a bőrömet a lábamról, annyira dörzsöltem éneklés közben.

A Blue Veinsről is azt mondtad, hogy idegesít, talán azért, mert a szomorúságodról szól, és már nem vagy szomorú.

Annak a dalnak már kezdek megbocsátani, de még mindig nem a kedvencem. A Semmiséget még nem értem pontosan, miről szól. A képeket, a sorokat igen, szó esik a piálásról, a régi életmódomról („zúg a fogam”), de összességében még nem került a helyére. Majd egyszer.

Poszt-terápiás lemez a The Moment? Annak a nyugalma árad belőle, hogy a dolgok többségét azért helyre raktad magadban a karantén alatt, a terápiád során?

Igen, ötven százalékban azé. És nagyot változtatott rajta az is, hogy ez most a legnagyobb pillanat az életemben, és meg kell mutatni, hogy mit tudok.

Említetted az interjú előtt, hogy a következő szólólemezed megint nagyon más lesz.

Kicsit nyitott lettem a popzenére. A többségétől továbbra is beokádok, de nagyobb dalszerzői tapasztalattal már hallok benne olyan dolgokat, amit szívesen kimazsolázgatok magamnak. A következő lemezen szeretném kihasználni a lehetőséget, hogy kint nashville-i zenészekkel játszhatok, és elvinni abba a zenekaros hangulatba, mint amilyen ezen a lemezen a Carolina vagy a Letters from Tennessee.

Szóval countrysabb lesz?

Igen. És egy fokkal talán kevésbé melankolikus.

Mi az, amit el tudsz csenni a popzenéből?

Sok olyan előadó van Nashville-ben és Kaliforniában, mint Phoebe Bridgers vagy Lord Huron, akik úgy használnak popelemeket, hogy a zenéjük igazából nem az. Szóval nem Miley Cyrustól tanulok, bár hozzáteszem, hogy Miley Cyrus soha nem volt annyira király, mint most. A zene nem szólít meg, de az éneklés kegyetlen jó.

Elkerülhetetlen volt, ha ennyi ideje élsz együtt Barbival, hogy megszeresd a popzenét?

Phoebe Bridgers-t például ő mutatta, és zseniális. Rátaláltam a Bonny Light Horsemanre is, ami inkább alternatív, amerikai folk és country, de nagyon bejön. Hallgatok ocsmány metált is, de nyitott szemmel járok. Szebb így az élet.

interjú Soós Tamás
fotó Frank Olivér