A híres fiú, akit a világ még sose látott – Benjamin Clementine újra a Müpában koncertezik

Október 30-án egy magyar vonósötössel tér vissza a Müpa színpadára Benjamin Clementine, akiért rajongott már Paul McCartney, David Byrne, és a francia sanzon utolsó óriása, Charles Aznavour is. Clementine története mesébe illő: párizsi utca- és metrózenészből vált az egyik legeretedibb angol énekes-dalszerzővé. De miért érezte úgy a pályája csúcsán, hogy az emberek mégsem látják őt? Mit tanult meg a párizsi utcákon, milyen szerepet játszott a Gorillaz visszatérésében, és hol érhető tetten hatása a magyar popban? Müpás koncertjére hangolódva 8 pontban tekintjük át Clementine életét és munkásságát.

A párizsi utcazenész, aki még Paul McCartney-t is elbűvölte

Ha filmen látnánk, el se hinnénk, hogy igaz az élettörténete. Legyintenénk, már megint megszaladt a hollywoodi filmesek fantáziája. Pedig nem. Benjamin Clementine a párizsi utcákról jutott el odáig, hogy az egyik legsajátosabb brit tehetségként emlegessék. Ghánai származású, szigorúan katolikus családban nőtt fel London szegény, afrikai és kelet-európai bevándorlók lakta külvárosban, Edmontonban. A puha beszédű, magába gombolkozó művészről ma már nehéz elképzelni, de ő volt a renitens, a fekete bárány a családban, aki végül ott is hagyta otthonát. Szülei válása után próbált mindkettejüknél élni, de nem jöttek ki egymással, és 16 évesen az iskolát is otthagyta (irodalmon kívül minden tárgyból megbukott), Camdenbe költözött, majd három évvel később Párizsba.

Hatvan font, és egy csomag spagetti volt a zsebében, azt hitte, lesz hol megfőznie. Tévedett: egy ideig kapualjakban, utcákon, temetőkben aludt, télen, fagyban is. A montmartre-i Szent Szív-bazilikában tett látogatás után, kétségbeesésében dobta le sapkáját maga elé az utcán, és kezdett el énekelni. A pénzből, ami az első nap összejött, három hétre befizette magát egy olcsó hostelbe, ahol tíz másik emberrel aludt egy szobában. Attól kezdve az utcán, és gyakran a metrón is énekelt és gitározott, slágereket, Bob Dylan- és Nina Simone-számokat, meg sajátokat. Amikor egy rendőr le akarta dobni a metróról, az utasok nem engedték: Clementine rövid időn belül a város ikonikus utcazenészévé vált.

Akkor is szokott helyén, a Place de Clichy metróállomáson játszott, amikor felfigyelt rá egy francia producer. Nem sokkal később lemezszerződéshez jutott, első EP-jét meghallotta Jools Holland, és Clementine a brit könnyűzene egyik legfontosabb tévéműsorában játszhatta el Cornerstone című dalát. A libabőröztető előadástól nemcsak a nézők, hanem az estén szintén fellépő Paul McCartney is elalélt, és a színfalak mögött arra bátorította Benjamint, hogy mindenképp folytassa a zenélést. Innen pedig már csak felfelé vezetett az út: jöttek a telt házas koncertek (köztük egy 2014-ben, az A38 Hajón), első lemezével pedig rögtön a legrangosabb brit zenei díjat, a Mercury-t is elnyerte, amit olyan sztárok elől vihetett haza, mint a Florence + The Machine vagy Jamie xx. Benjamin Clementine megérkezett.

Legalábbis ez Benjamin Clementine magával ragadó mítosza. De mi az igazság? 

A zenész fantasztikus történetét felkapta a sajtó, sokat cikkeztek róla, interjúkban meséltették. Zűrös gyerekkorról, szigorú apáról, iskolakerülésről, amikor az órákról a könyvtárba lógott el, hogy T.S. Eliotot és William Blake-et olvasson. Clementine azonban nem élvezte a rá irányuló figyelmet, és nem csak azért, mert visszahúzódó művész, aki szívesebben alkot, mint szerepel. Attól félt, hogy a bombasztikus sztori elhomályosítja a lényeget: a zenéjét. Talán nem véletlen, hogy az első lemez idején előszeretettel mutatkozott be úgy, mint a híres fiú, akit a világ még sose látott. „Ez [a hajléktalanság] nem olyasmi, amiről beszélnünk kellene” – intette le 2014-ben a Guardian újságíróját. „Ilyesmi minden nap előfordul, emberek napról napra az utcán élnek. Minden cikk arról szól, hogy „Felszállt egy metróra, ez a férfi felfedezte, és aláírt egy lemezszerződést.” Ez hülyeség. Ez, így, soha nem történt meg. Igen, játszottam a metrón, de játszottam bárokban, az utcán és születésnapi bulikon is embereknek, akik a metrón ismertek meg.”

Lemezszerződést se egyből kapott: amikor odalépett hozzá a producer a metróállomáson, először nemet mondott, mert akkor még bizalmatlan volt az emberekkel szemben. Viszont beleegyezett, hogy a menedzsere legyen, és nem sokkal utána már a 2012-es cannes-i filmfesztiválon játszott zenekarával egy hotelben. De ott se futott be, nem csápolt a koncertjén Brad Pitt, nem fedezte fel DiCaprio. Annyira nem érdekelt senkit a zenéje, hogy Clementine a koncert közepén felállt, és lelépett. Átment egy másik bárba, ahol hajnal egytől ötig játszott, varázslatosan. A tulajnak pedig annyira megtetszett, hogy elintézte, hogy felvehessen pár számot egy stúdióban, amiből aztán megszületett első EP-je, a Cornerstone. A számokat elküldték a francia rádióknak, az egyik lejátszotta, meginterjúvolta, ami eljutott Jools Hollandhoz is, ő pedig meghívta a műsorába. Tudjuk: Paul McCartney odáig volt, de Clementine másnap már megint a metróban játszott.

Benjamin Clementine 2015-ben a Mercury-díjjal, ami azóta eltörött, mert leesett a kandallópárkányáról.

Ugyanez ismétlődött meg a Mercury-díjátadó után is. Sok szempontból ez volt Clementine életének csúcspontja: a semmiből jött, autodidakta srác az esélytelenek nyugalmával nyer, és él a pillanattal, a többi jelötet is felhívja a színpadra, hogy együtt örüljenek a díjnak, amit egyébként az előző heti bataclani terrortámadás áldozatainak ajánl. Nagy, szentimentális, mégis igaz pillanat, amelyben a zene összehozza az embereket.

„Mielőtt megnyertem a Mercury-díjat, egy bordélyházban éltem. Nem bordély volt, hanem hostel, de mégis: minden este sikítozott valaki, szexelt. A szoba kicsi volt, a kis szintetizátoron írtam a zenéimet. Elmentem Angliába a díjátadóra, nyertem, és másnap visszajöttem ebbe a szobába. Feltettem a díjat az éjjeliszekrényre, feküdtem az ágyban, néztem ki az ablakon, és arra gondoltam: ez az élet. Nem lehet erőltetni, egyszerűen csak megtörténik. Az ilyen dolgoktól nemcsak jobban értékelem az életet, de szerényebb is leszek” – mesélte Clementine egy podcastban, ahol azt is hangsúlyozta: ő szeretett olcsó hostelekben lakni, mert ott mindenféle érdekes emberrel találkozhatott, beszélgethetett, vagy csak figyelhette őket, és zenészként ez hatalmas inspiráció volt a számára.

„Fájna, ha kemény zenét hallgatnék"

Az is látszik ebből, hogy Clementine zenéje a körülmények szülötte, a párizsi utcazenélés nélkül nem jutott volna el oda, ahova. És nem csak arról van szó, hogy ott szeretett bele a francia sanzonkultúrába, amely – Jacques Brellel az élen – áthatja bluesból, soulból, artpopból összegyúrt, mélyen személyes dalait. Az utcán vált magabiztos színpadi előadóvá, ott tanulta meg uralni a hangját, hiszen be kellett töltenie a teret, túlénekelnie a zajt, hogy figyeljenek rá. És ott is nyílt ki igazán, a pozitív visszajelzések hatására kezdett el beszélgetni idegen emberekkel, és vette egyre komolyabban a zenélést. Szintetizátort vásárolt, amit az ágya alatt tartott a hostelben, és azon írta dalait.

Szülei kiskorában eltiltották a poptól, attól félve, hogy az megrontja őt, ezért főleg klasszikus zenét hallgatott – ez hallatszik is a zongorajátékán. Sajátos stílusának kialakulásáról is több anekdota született: az egyik szerint egy nap a tévében látta a csodaszép, lebegős barokkpopot játszó Antony and the Johnsons Hope There's Someone című dalát, másnap pedig a rádión hallotta Erik Satie egyik avantgárd kompozícióját, és ő gyermeki fejjel összekapcsolta a kettőt. Később ezen a kerek sztorin is jót nevetett Benjamin, és azt mondta, lehet, hogy valójában Boy George-ot látta a tévében, bár tény, hogy ANOHNI-hoz azóta is gyakran hasonlítják a hangját, nem érdemtelenül. „Még mindig nem tudom, mit mondjak a dalaim hangneméről, vagy miért van az, hogy amikor leülök a zongorához, automatikusan előtör a melankólia. Ezzel együtt is, mindenekelőtt az a célom, hogy boldoggá tegyem az embereket, ami megmagyarázza, hogy a dalaim érzelmileg miért ambivalensebbek, mint gondolnád. Nekem fájna, ha kemény zenét hallgatnék..." – mondta egyszer a stílusáról.

Kiskorában E.T.-nek csúfolták, az egyik leghíresebb dalát Szíriáról és az iskolai bullyingról írta

A párizsi életéről, magányos bolyongásairól szóló első albuma után Clementine úgy döntött, nem akar magáról írni, amiben biztos benne volt az is, amit a zenéjét elhomályosító élettörténetéről gondolt. Második lemeze, a 2017-es I Tell A Fly nagyon más lett, mint a nagysikerű debüt, és nagyon megosztó: sokan szerették, mert egy saját útját követő, az elvárásokra fittyet hányó művész lemeze volt, és sokan nem, mert az erősen politikus töltetű, avantgárd konceptlemez nem volt olyan könnyen fogyasztható, mint elődje. Később ő maga is azt gondolta, hogy túl sok mindenbe kapott bele azon az albumon, de ez az egészen elborult zenés színházra emlékeztető album (a By the Ports of Europe akár egy Brexit-musical betétdala is lehetne), amin szerelmes legyek szemén keresztül beszél menekütválságról, otthonkeresésről, idegenségérzetről, kiállta az idő próbáját.

Persze Clementine, hiába akart, nem tudott nem magáról beszélni: a lemez leghíresebb dala, a Phantom of Aleppoville a szíriai helyzeten keresztül szól az iskolai bullyingról. A dalt Donald Winicott brit gyermekpszichiáter kutatásai ihlették, melyek azt mutatták, hogy a társaik által megfélemlített, bántalmazott gyerekekben kialakuló lelki sérülések hasonlóak azokhoz, amelyeket háborús szörnyűségeket átélő gyerekek traumái okoznak. Később elmondta, hogy azért is hasonlította az iskolai bántalmazást a szíriai bombázásokhoz, mert úgy vélte, az angol gyerekek csak így fogják megérteni, mit érez az, akit szétszekálnak az iskolában.

Clementine-t egy életre traumatizálták az élményei: erre akkor jött rá, amikor már sikeres zenészként visszaköltözött Edmontonba, de hamar szembesülnie kellett vele, hogy képtelen a múlt árnyai között élni. Ha iskolaköpenyes gyerekeket látott, összerezzent, és elfordult, mert még felnőtt fejjel is attól félt, hogy szekálni fogják. Gyerekkorában a nagy feje miatt E.T.-nek csúfolták, de piszkálták az afro haja amiatt is, jellegzetes, szinte suttogó beszédhangja pedig azért alakult ki, mert annyira félénkké vált. Rossz élményeit a lemez másik sikerszámában, a gyakran blurösnek mondott Jupiterben is megénekelte. És ha már Blur...

Vele tért vissza a Gorillaz, amikor elképzelték, milyen lesz az élet Donald Trump alatt

A két kreatív vezető, a Blur-énekes Damon Albarn és a vizuális művész Jamie Hewlett mosolyszünete miatt leállt Gorillaz 2017-ben egy olyan dallal tért vissza, amit Clementine énekelt. A gospeles Hallelujah Money-ról mi is megírtuk anno, hogy „messze nem egy fülbemászó slágeres felvétel, inkább egyfajta borongós hiphopmise hatalomról, pénzvágyról, a prédikátor pedig Benjamin Clementine, akinek kísérteties vibratója teszi igazán hátborzongatóvá a példabeszédet. Nyilván nem véletlen, hogy a számhoz a Trump Towerben forgattak videót Giorgio Testi rendezői bevonásával, ahogyan az sem, hogy az Egyesült Államok újdonsült elnökének beiktatása előtt tették közzé: tessék, ez vár rátok, ránk - üzeni a Gorillaz.

Clementine a közreműködés után is kapcsolatban maradt Albarnnal, és azt szerette volna, hogy ő legyen második lemezének a producere, de erre a Blur- és Gorillaz-frontember időhiánya miatt nem került sor. Az I Tell A Fly-t viszont így is Albarn stúdiójában vették fel, az ő hangmérnökével (Steven Sedgewick) és néhány hangszerével, amelyek új hangzásokat nyitottak meg Clementine előtt.

Tíz év kellett neki, hogy végre írjon a szerelemről

Benjamin Clementine legutóbbi lemeze, a 2022-es And I Have Been volt az első, amin úgy érezte, igazán kinyílt, és az első, amin a szerelemről énekelt. Ez válasz is volt a túl sokfelé ágazó I Tell A Fly kísérletezésére, meg arra is, hogy a zenész megházasodott, és két gyermeke is született az angol folkénekestől, Flo Morrissey-től. „Ezúttal vissza akartam térni ahhoz, amihez a legjobban értek, az egészen letisztult dalíráshoz, ami megengedi, hogy a nyers, spontán dalok felé tendáljak, amik aztán őszintén tükrözik a hétköznapi életemet, az aktuális hangulatomat, a hibáimat, a családi életemet, és mindent, amiről sosem hittem, hogy valaha hozzá tudok majd férni a dalaimban.”

Clementine a járvány alatt írta az albumot, amikor azt hitte, párizsi évei után ő már hozzászokott a magányhoz, de rá kellett jönnie, hogy igenis szüksége van az emberi társaságra, az emberi kapcsolatokra. „Ez a felismerés inspirálta az albumot. És amikor elkezdtem írni, megszületett a fiunk. Ez sok régi traumámat előhívta. El kellett mennem pár terapeutához, hogy ezt megértsem. És ebben a folyamatban, művészként persze azt írod, amin keresztülmész.”

Clementine kreatív csatornái pedig annyira kinyíltak, hogy nem is egy, hanem rögtön két lemezt írt, a folytatás jövőre érkezik, és ha minden igaz, az And I Have Been egy tervezett trilógia első része lesz, ami már a beszédes nevű saját kiadójánál, a Preserve Artists-nál jelent meg (kb.: "Védjük meg a művészeket!"). Hogy Clementine mennyire megbékélt a múltjával, azt jól jelzi, hogy az I Tell A Fly turnéi után, amikor elvont, szürreális show-t adott elő a színpadon tucatnyi próbababával, és csakazértsem játszotta a korai slágereit, a mostani koncerteken az első és a harmadik lemezére koncentrál. Hogy megmaradjon a műsor frissessége, estéről estére variál a programon, de abban is igaza van, hogy ezt a két albumot köti össze valami szorosabb szellemi rokonság: Clementine újra fülbemászó, direkt, de a csak rá jellemző csavarokkal megspékelt barokkpopot játszik – és közben talán úgy érzi, hogy most, ezzel a lemezzel már a világ is látja őt.

Az új szerelem: a színészet

Clementine több interjúban is elejtette már, hogy nem szeretne élete végéig zenélni, de csak az utóbbi években vált világossá, mit is csinálna helyette szívesen. Ezt szintén egy véletlennek köszönheti: turnémenedzsere cége filmes szereplőválogatásokra is ajánl ki embereket, és az egyik ügynök meggyőzte, hogy jelentkezzen ő is szerepekre. De ahogy az Clementine életében lenni szokott, nem az egyenes út jött be, hanem a kanyargós: a visszautasítások után Denis Villeneuve, a Sicario, az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezője személyesen hívta fel, hogy neki szánta a Változás hírnökének a szerepét a Dűnében, és meghallgatásra se kell mennie, csak repüljön ide Budapestre – a film nagy részét ugyanis Magyarországon forgatták.

A rövid, de emlékezetes szereplésnek pedig már meg is lett a folytatása: Clementine játssza az egyik fontos szerepet Saoirse Ronan mellett az Oscar-díjas 12 év rabszolgaság rendezőjének, Steve McQueennek az új filmjében (Blitz), ami a II. világháborús londoni bombázások alatt követi pár angol család életét. Nem lennénk meglepve, ha erős kisugárzásának és mélyérzésű karakterének köszönhetően színészként is hasonló karriert futna be, mint a zenében, pedig talán mondani se kell: azt sem tanulta.

A DŰNE 2021 LEGJOBB FILMJEI KÖZÖTT – TOPLISTÁNK

Nélküle a magyar könnyűzene is más lenne – egy nagyon picit

Benjamin Clementine itthon is népszerű előadó, fantasztikus fellépése az A38-on sokak számára az év egyik legjobb koncertje volt 2014-ben. Ott még az épp csak befutott Clementine-t láthattuk, aki hosszú gyapjúkabátban állt színpadra, mert a párizsi évei után sokáig abban érezte magát komfortosan, és egy magas bárszéken ülve adta elő delejező hatású, zongorás balladáit. Dalait a hazai zenészek is kifejezetten szeretik, lemezei szerepeltek különféle listákon (például ezen meg ezen), az I Tell a Fly koncepciója pedig a filmrendező Reisz Gábor első szólóanyagán, a Légyen is visszaköszönt, bár nem biztos, hogy ez tudatos hatás.

A Blahalouisianáé viszont nagyon is az: a zenekar már régóta kacérkodott a gondolattal, hogy legyen egy vonós daluk, amit aztán a negyedik lemezükre, a jól ismert Blaha-hangzást újragondoló Hozzánk idomult éjjel az ég-re írtak meg. „Benjamin Clementine adta az ötletet, akinek nagyon sok zongorás-csellós száma van, és megtetszett ez a fajta hangszerelés. Tudtam, hogy Barbi hangja nagyon szép lesz a csellóval duóban, mert a cselló az emberi lágéban szól, és egy jó énekessel meg egy szép csellóhanggal nagyot nem lehet tévedni" – mesélte a Recordernek a Give Me One c. dal szerzője, Jancsó Gábor. Az énekesnő, Schoblocher Barbi pedig azt is elárulta, hogy a huhogós vokált a dal végén az ő nagy kedvence, a Florence + The Machine ihlette. Ezek után pedig pláne stílusos, hogy harmadik magyarországi koncertjén, október 30-án a Müpában egy magyar vonósötös kíséretében lép fel Benjamin Clementine.

Benjamin Clementine
Helyszín: Müpa
Időpont: 2023. október 30. 20.00-22.00
Belépő: 4900-19000 Ft 
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.