„Káel Csaba kérdezi, nem kéne-e kiszellőztetni” – Itt van Reisz Gábor első szólólemeze

Alig 20 perces, de annál frappánsabb a VAN és a Rossz versek rendezőjének első saját EP-je, amin főszerepet kap az NFI, Stohl András és Káel Csaba, miközben Reisz a rá jellemző, finoman fanyar humorral énekli meg a jelenlegi rendszerben margóra szorult filmesek közérzetét.

Mit csinál a rendező, akinek manapság sorra visszadobják a filmterveit? Színházban rendez, gerillában forgat – és zenél. Reisz Gábor nem tartja magát zenésznek, de sokáig játszott a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című fantasztikus elsőfilmjéből kinőtt VAN Filmzenekarban (ami nem csak filmzenekar, hiszen adtak már ki nem filmhez készült zenéket is), most pedig első szólóanyagát is kihozta. A Légy egy egyhetes bezártság alatt született, amikor Reisz hirtelen felindulásból kitalálta, hogy minden nap ír egy dalt. Először az NFI gurult ki belőle, innen jött az ablak közé szorult légy ötlete is, aki céltalanul repdes a városban és elfogulatlanul szemléli, hogy mi zajlik itt.

A Légynek van sztorija is, ami kábé olyan, mint egy Reisz-kisfilm, szorongó-szemlélődő főhőssel, aki parázva békávézik, közben iróniával szemléli a magyarok neurózisait, a vallásos-fanatikus politizálást, az utcán kiömlő frusztrációt és a paraszt sofőröket, majd betéved a Róna utcai filmgyár menzájára, belepiszkít Stohl András pörköltszaftjába, majd onnan a Nemzeti Filmintézet döntőbizottsági ülésére reppen, ahol Káel Csaba épp szellőztetne. Hogy csak a termet, vagy a régi levegővel együtt néhány régi filmest is, az már a poén és a szépen végigvitt metafora része, amitől olyan szórakoztatóvá válik az EP.

„MIÉRT KELL PARÁZNI ATTÓL, HOGY VALAMI MAGYAR?!” – REISZ GÁBOR A BETÉTDALBAN.

Ha valakinek erről az első Oscar-díjas magyar (rajz)film, A légy jut eszébe, az valószínűleg nem véletlen, hiszen Rófusz Ferenc kisfilmje sem csupán arról szólt, hogy egy légy berepül egy házba, és ott agyoncsapják, hanem arról a szorongató bezártságról és arctalan fenyegetettségről, amit abban a rendszerben érezni lehetett. Reisz legye is bocsánatot kér, amiért él, és „a kis szaros életét félti”, de azért pimasz is, „Én vagyok az Isten s a fia, az alfa és az ómega, / vörös, narancs, kommunista, magyar nemzeti parazita”, mondja. Mint a filmjei, fanyar, pontos, de együttérző korlenyomat ez is.

Zeneileg a VAN Filmzenekartól ismerős, az indiefolk és a régi beatzenék mentén haladó, egyszerű kis dalok ezek, amiket Reisz egyedül írt, gitározott és énekelt fel, de azért besegítettek a barátai és rokonai is: Varga Gergő vette fel a PUR E studióban, Hegyi Zoli bőgőzött, a felesége, Zsófi vokálozott, Szabó Mesi próbálta elfogadhatóvá tenni a hangját, Kálmán András pedig végül megkeverte a Studio Einzban.

Reisz Gábor 2014-ben, a magyar filmbe friss hangot hozó VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlannal tette le a névjegyét, ennek sikerét megismételte a Rossz versekkel, amihez összerakott egy novelláskötetet is, majd amikor az NFI elkaszálta (sok más filmrendezőével együtt) a következő, Dob-Klauzál sarok című filmtervét, a színház felé fordult, és a Trafóban megrendezte a Komolyan röhejes vagyok című előadást, amiről azt írtuk, hogy „parádés hitelességgel mutatja be, hogy mi zajlik egy budapesti szórakozóhelyen hajnali háromkor”. Jelenleg harmadik, független finanszírozású nagyjátékfilmjét forgatja.

REISZT A LEGMENŐBB KLIPRENDEZŐ FILMRENDEZŐK KÖZÉ IS BEVÁLOGATTUK.