A világ leghíresebb vonósnégyese jön a Müpába, akik előtt még David Bowie is leborult az ámulattól

Első, imponálóan gazdag 50 évét tekinti át a kamarazene Beatlese, a Kronos Quartet a Liszt Ünnepen, akiknek elképesztő tudása előtt David Bowie szó szerint térdet hajtott. A zenekar, amely alapjaitól értelmezte újjá a vonósnégyes fogalmát, a varázslatos hangú iráni énekesnővel, Mahsa Vahdattal lép október 19-én a Müpa színpadára.

A vonósnégyes legyen energikus és menő, rúgjon seggbe, ha kell, de játsszon kecsesen, humorral, és persze mélységgel is. Ez a Kronos Quartet (az alapító David Harringtontól idézett) ars poeticája, egy túlzás nélkül forradalmi hatású zenekaré, amely alapjaiban megváltoztatta, hogyan tekintünk a vonósnégyesekre. Hogy nyakig öltönyös úriemberek helyett lehet ez bőrbe öltözött, tépett hajú fiatalok alkotóműhelye; hogy a klasszikus zenei hierarchia helyett a rock and roll demokráciája is érvényesülhet itt, és lehet mindenki primárius, azaz „első hegedűs” a csapatban; hogy a klasszikusok helyett izgalmasabb lehet a kortársainkat játszani; férfiak mellett női zeneszerzők műveit is előadni; a nyugati nagyok mellett a keletiekben is gondolkodni.

Amikor a hegedűművész Harrington 1973-ban megalapította zenekarát, iszonyú düh forrt benne a vietnámi háború miatt. Azt gondolta, Amerika nemcsak egy másik országot és egy másik kultúrát, de önmagát is elpusztítja vele. Még szinte el se kezdte a pályát, már kiábrándult a zenélésből, mert a háború tükrében nem látta értelmét – ekkor, 23 évesen hallotta meg a rádióban a Black Angels-t, amit George Crumb a vietnámi események hatása alatt komponált, és rájött: ez az a hang, amit keresett, ez az, amin ki tudja fejezni magát. (Akad magyar szál is a sztoriban: Harrington 12 évesen a Budapest Quartet egyik Beethoven-lemezét hallva szeretett bele a vonósnégyes-hangzásba, és döntötte el, hogy zenész lesz; a Kronos Quartet legelső fellépésén pedig Bartókot játszott egy seattle-i főiskolán.)

A Kronos Quartet 1986-ban és 1990-ben.

A Kronos úgy kezdte a pályáját, mint bármelyik sokat turnézó garázszenekar, amelyik alulról építi fel magát: napi 5-6 órát gyakoroltak, és mindenhol felléptek, ahová beengedték őket: börtönökben, kórházakban, egyetemeken, öregek otthonában. Lelkesedésből, jó esetben benzinpénzért. Az egyetemi közegben egyre több zeneszerzővel ismerkedtek meg (például a Magyar Zene Háza Hangdómjának egyik ihletőjével, a görög-francia Iannis Xenakisszal), és elkezdték kiépíteni lenyűgőzően szerteágazó alkotói hálózatukat; 1980-ra pedig azt is eldöntötték, hogy innentől a kortárs zenékre fognak koncentrálni, ami kifejezetten merész húzásnak számított egy vonósnégyestől akkoriban. Harringtonékat – amellett, hogy úgy érezték, Bachot vagy Haydnt úgyis játszik náluk jobban más – ekkor is az a vágy hajtotta, mint kezdetben: hogy a zenéjük azt tükrözze, amiben élnek, és ne eszképizmus legyen, hanem tükör a világra.

Ez már a Kronos Quartet klasszikus korszaka volt: a '70-es évek végére Seattle-ből San Franciscóba költöztek, ahol megszilárdult a felállás John Sherbával (hegedű), Hank Dutt-tal (brácsa) és a kvartett kiállását megreformáló Joan Jeanrenaud-val (cselló). Huszonéves fiatalokként természetes volt számukra, hogy hétköznapi ruhákban álljanak színpadra, amit Jeanrenaud jó érzékkel válogatott össze nekik, és ettől inkább néztek ki egy éppen menő new wave bandának, mondjuk, a következő Talking Headsnek, mint a Carnegie Hallban koncertező vonósnégyesnek. Használták a könnyűzene vívmányait, és megmutatták, mennyire rock & roll lehet a komolyzene: popslágereket értelmeztek újjá, játszottak Hendrixet és Bob Dylant, előadásaikat modern fénytechnikával tették korszerűvé, és a teatralitás sem állt távol tőlük: a soulfunkisten James Brown Sex Machine című dalát egy kétméteres éneklő robottal adták elő, akit maguk között csak Elviknek hívtak.

A Kronost műfaji határok egy pillanatra sem korlátozták: az ő színpadukun Hendrix pszichedéliája kényelmesen megfért Steve Reich minimalizmusával, Thelonious Monk jazze az egyik legfontosabb alkotótársuknak számító Terry Riley darabjaival. Ez pedig automatikusan hozta magával, hogy a közönségük is kiszélesedett: a gitárhősökért, jazzért, bluesért, új hullámért rajongókat is meg tudták szólítani. Kivitték a klasszikus zenét a magaskultúra fellegvárából, generációk hosszú sorát ébresztve rá, milyen izgalmas, sokszínű és gazdag lehet egy vonósnégyes hangzása. Nem véletlenül nevezte őket egyszer a kamarazene Beatlesének a Rolling Stone magazin.

A Kronos Quartet popzenei terminusokban a világ legsikeresebb vonósnégyese: ebben a műfajban ők adták el a legtöbb lemezt (több, mint 4 milliót), háromszor nyertek Grammy-t, és az övék volt az első album (Pieces of Africa), ami egyszerre vezette a Billboard klasszikus és világzenei listáját. De a számoknál és díjaknál sokkal többet mond, és többet is számít, hogy tényleg a legnagyobbakkal koncerteztek: Paul McCartney-val, Tom Waitsszel, Björkkel, Allen Ginsberggel, a Nationellel. Ők játszották Darren Aronofsky leghíresebb filmzenéit (Rekviem egy álomért, A forrás), Frank Zappa 1984-ben nekik írta a None of the Above című számát, de adtak ki közös albumot Laurie Andersonnal, az avantgárd popzene egyik legnagyobb alakjával is („a Landfall Anderson személyén felül, önmagában is gyönyörű” – írtuk kritikánkban). David Bowie pedig, akihez a Space Oddity erejéig csatlakoztak Philip Glass tibeti jótékonysági estjén a Carnegie Hallban, a próba alatt egyszerűen félbehagyta az éneklést, térdre rogyott a vonósnégyes előtt, és csak nézte őket. „Ugyanaz a kifejezés ült az arcán, mint minden zeneszerzőnek, aki valaha dolgozott a Kronosszal: „Az én zenémet játsszátok, és ez csodálatos élmény számomra” – mesélte a zenekar örökös menedzsere, Janet Cowperthwaite.

A Kronos Quartet 2013-ban és 2023-ban.

A kvartett non-profit egyesületén keresztül több száz kortárs művet rendelt meg félévszázados története során. Szoros barátság és alkotói kapcsolat fűzi őket Steve Reichhez és Terry Riley-hoz, de nemcsak a világ legjelentősebb zeneszerzőivel dolgoztak együtt (köztük Philip Glass-szal és Arvo Pärttal), hanem akár ismeretlen alkotókkal is, ha az ő művük szólította meg őket. Harrington a mai napig kutatja az új műveket, napi több óra zenét hallgat, és előszeretettel tekint a nyugati kultúrán túlra: a Kronos készített már lemezt hindusztáni énekesekkel, a leghíresebb mughamzenésszel, az azeri Alim Qasimovval, vagy a Trio da Kalival is Maliból (a Ladilikan az év egyik legjobb lemeze volt 2017-ben). De legalább ennyire meghatározóak a virtuóz pipajátékossal (ez egy kínai, lanthoz hasonló hangszer), Wu Mannal született munkáik is. „Vannak, akik egy ponton fúrnak le nagyon mélyre és így próbálnak minél több kincset felhozni, a Kronos viszont inkább nagyon sok helyen fúr le egy kicsit. Ez is, az is érvényes módja az univerzum feltérképezésének – a lényeg nem a módszer, hanem hogy tudjanak mit kezdeni a felhozott kincsekkel” – írta Weyer Balázs a Recorderen, a Kronos alkotói módszerének hitelét pedig a Norvégiában élő iráni testvérpárral, Mahsa és Marja Vahdattal készített albumuk, a 2019-ben Placeless is jól alátámasztja („a szúfi költészethez fantasztikusan passzol a Kronos nem evilági hangzása” – írtuk róla).

A Kronos lemezei mindig az alkotótárssal való személyes kapcsolaton, akár évekig folyó filozófiai és zenei beszélgetéseken alapulnak, amely során szép lassan testet ölt, hogy milyen zenét akarnak játszani, és közben a kvartett is elmélyedhet az adott zenei kultúrában. Mahsa Vahdattal például az énekesnő Rúmi és Háfiz klasszikus perzsa költeményeire írt dalait szólaltatják meg a budapesti koncert második felében – az elsőben pedig az 50 éves pályájuk alapműveiből válogatnak. (A zenekar első tíz évéről Harrington itt egy remek playlistet is összeállított – sorban jön majd a többi évtized is.)

Mahsa Vahdat. Fotó: Tehmineh Monzavi.

És ha már magyar szállal indítottunk, maradjon egy a végére is – és nem csak annyi, hogy mint annyi más előadó, ők is eljátszották a Szomorú vasárnapot, persze fantasztikusan. A Kronos visszatérő vendég nálunk, először a Pecsában léptek fel ('95 decemberében), azóta jártak a Müpában, a debreceni Kölcsey Központban, és a kismartoni Esterházy-kastélyban is. Sőt, Márta Istvánt is felkérték, hogy írjon nekik zenét, amit végül egy olyan csángó siratóból komponált meg a zeneszerző, amit ő maga gyűjtőtt a moldvai Trunkban, 1973-ben, a Kronos Quartet alapításának évében. A Sóhajt 1989 decemberében mutatták be New Yorkban, óriási sikerrel, és hosszú ideig a Kronos műsorának szerves részét képezte. Egy ideje már nem játszották, de ki tudja? A Müpa színpadán talán most újra előveszik.

Kronos Quartet: Five Decades feat. Mahsa Vahdat
Helyszín: Müpa
Időpont: 2023. október 19. 20.00-22.15 (egy szünettel)
Belépő: 3900-15500 Ft
Jegyvásárlás. Facebook-esemény.

A Liszt Ünnep teljes programjáért kattints ide.

nyitó: Lenny Gonzalez