Hét év szünet után visszatér a hálószobapop ifjú Werthere: Trevor Powers harmadik Youth Lagoon-lemeze 2023 egyik legjobban várt albuma. Mese a szorongásról, a hazatérésről és az újra megtalált hangról. Ez a cikk először a Recorder magazin 105. számában jelent meg.
A dél-idahoi Boise nem a pezsgő alternatív szcénájáról vagy szofisztikált kulturális életéről ismert. A mormonok, bevándorlók és kiábrándult kaliforniaiak által dominált közösség jellemzően a hagyományos amerikai értékek, valamint a télisportok, sőt, mindenféle sporttevékenység imádatában él. Az álmatag kisvárosi miliő, a mindenki-mindenkit-ismer klausztrofóbiás kedvessége mögött viszont ott lapulnak a kortárs amerikai társadalom tragédiái és törésvonalai, a kőkeményen bevasalt nemi szerepek, a gyógyszerabúzus, a jövő kilátástalansága. Szorongó, a halálfélelemtől átitatott mindennapokban vergődő korahuszonévesnek lenni talán még az átlagnál is nehezebb Boise-ban.
Trevor Powers 2011-ben éppen ez a szorongó korahuszonéves volt. A pánikrohamait kordában tartani hivatott terápia hatástalannak bizonyult, a zenélés viszont képesnek tűnt újra és újra feledtetni a mentális állapotot, amiben minden egyes nap végetnemérő, kimerítő árral szemben krallozásnak tűnt. Powers, miután kibukott a terápiából, minden energiáját egy album elkészítésébe fektette: a felvétel költségeit utcazenélésből fedezte, és az egyetemi karácsonyi szünetben sikerült a hangmérnök Jeremy Park szüleinek a házában berendezett stúdióban rögzíteni a The Year of Hibernation dalait. Minden energiabefektetés ellenére a szerző körülbelül minden mindegy alapon csapott fel a Bandcampre két számot, és a streaming-érát megelőző, apróbb digitális üstökösként aratott sikert, amikor feltűnt az akkor kurrens zenei blogok radarján. Ez lett a Youth Lagoon, Powers totálisan minimál, a felvétel és keverés truvájaira építő indie-dream pop vállalkozása.
A The Year of Hibernation nem öregedett rosszul: az örvénylő dallamokat hallgatva ugyanúgy megkapó az a gyermeki gondtalanságot, fojtogató kilátástalanságot és éjsötét fantomként kísértő félelmet megidézni képes atmoszféra, a szintetizátor minden hangszínét és regiszterét kihasználó találékonyság és Powers visszafojtott gyerekhangja.
A hálószobapop, lo-fi, mumblecore 2010-es évek eleji felfutását szemlélve azonban szembetűnő, hogy a Youth Lagoon már a debütáló albumon milyen tiszta és kompromisszummentes esztétikával rendelkezik, mindezt ráadásul kábé nulla dolláros trükkökkel, mint amilyen a July elején hallható orgona-imitáció, amit két, a nappaliban és a konyhában felvett trackkel értek el.
A The Year of Hibernationt hallgatva az akkori Insta-esztétika juthat eszünkbe: szanaszét filterezett, szigorúan négyzetes képek, amik nosztalgikus, spontán pillanatokat elevenítenek fel. A megfakult színek mögött is lüktet az élet, lüktet a fiatalság minden fájdalma, a világ minden igazságtalansága és az eleven remény.
A személyesség a Youth Lagoon indulása körüli években mindig csak valami eszképizmuson át tud megszólalni, a 2013-as Wondrous Bughouse dalai Ben H. Allen producer kezei között a psziché és pszichedélia neonszínekben úszó képzeletbeli tájaira kalauzolnak, a torzított és a végtelenbe visszhangzó gitár és szinti szólamok között Powers kórista-hangja megküzd a kristálytiszta harmóniáért, el-elvész és a felszínre úszik ismét. A Wondrous Bughouse-on az örök gyerek Pán Péter búcsúzik, hogy egy nem kevésbé illusztris irodalmi alak lo-fi verziójának adja át a stafétát. Powers minden rezdülésre érzékeny és szorongó figurája megidézi a boldogtalan ifjú Werthert a Sturm und Drang kellős közepén.
Ezt az ifjú Werthert szedi aztán ízeire a 2015-ben megjelent Savage Hills Ballroom, ami mellett a Wondrous Bughouse és a The Year of the Hibernation minden személyesnek tűnő motívuma, az összetört szívek, a gyerekszoba falán függő poszterek, a halál mindig jelenlévő, bűvöletes közelsége csak vetítésnek tűnik. Powers erről akkoriban úgy nyilatkozott, hogy az első két albumnál pont elég jól volt ahhoz, hogy arról filozofáljon, ami a nagy és transzcendens dolgokban manifesztálódik, élet, halál, szerelem, anélkül, hogy szembenézett volna azzal, ami benne, igen, ott, legbelül kavarog.
A Savage Hills Ballroom sodrása: előre, előre, előre, megszállott introspekcióval, vakon a külvilágra, magávalragadó és addiktív egyveleget alkot, Powers hangja pedig elnyeri azt a lágét, amiben tökéletesen kortalan, androgün, anyagtalan az éneke. Ezt lendületet teljesen más zenei textúrák támogatják meg, a Wondrous Bughouse glamúrral és zajjal teli hátterei helyett precízebb és feszesebb dobok és effektek jelennek meg – a Savage Hills Ballroom a Youth Lagoon beteljesítetlen ígérete a nemlétező jövőre, lépcsőfok a semmibe.
2016-ban Powers a Twitteren publikált hosszú jegyzetben jelenti be, hogy felhagy a Youth Lagoonnal. Vége, ennyi volt benne, a Youth Lagoon márka alatt már nincs mit elmondani, minden megvolt, kösz a halakat satöbbi.
Trevor Powers 2023-ig a saját neve alatt jelentett meg inkább experimentális anyagokat. A Mulberry Violence és a Capricorn természetesen részletekben és manírokban tartalmazzák a Youth Lagoon esztétikát, de semmiképpen nem tekinthetők a Savage Hills Ballroom folytatásának. Mindkét lemez mintha egy párhuzamos valóság vagy a túlvilág soundtrackje lenne, sötét, súlyos hangfüggöny.
 |
| Fotó: Tyler T. Williams |
Kinézett, hogy ez lesz az irány, amiben Powers géniusza kiteljesedik: egy teljesen komolyanvehetetlen, mert a személyességet nélkülöző, már-már múzeumi térbe való akusztikus jéghegy, ami Max Cooper tudományos igényű elektronikus meditációit idézi a technot klubokba utaló manírjait nélkülözve.
De 2021-ben valami egészen megrázó történt, amikor Powers egy rendkívül ritka allergiás gyógyszerreakció hatására elvesztette a hangját. Abban sem lehetett biztos, hogy valaha még beszélni tud, nemhogy énekelni. Az efféle határhelyzetekben átélt, pusztító, jeges félelem tisztasága képes új utakat nyitni – a hónapokig tartó gyógykezelés közben fogalmazódott meg a vágy, hogy Powers mégis új életet lehel a már elföldelt Youth Lagoonba.
A június 9-én megjelent negyedik Youth Lagoon-lemez, a Heaven Is a Junkyard szintetizáló ereje tagadhatatlan: a 2016 utáni időszak akusztikus útkeresése kristálytiszta, lebegő alapokat rak le a leginkább dark Americana-ként leírható daloknak. Puha vokálok, végtelenül elegánsan csilingelő lounge zongora, és a Marlene Dietrichet és Tori Amost egyaránt megidézni képes énekhang festi fel a fentanil-abúzusban, diszfunkcionális családi kapcsolatokban vergődő Egyesült Államokat.
Ahogy Powers fogalmaz, időbe telt felismernie, hogy a távoli, fiktív horizontok kémlelése helyett elég az idahobeli Boise-ban körülnéznie, elég a gyerekkori félelmek szellemképével szembenéznie, hogy kincsekre leljen. Ezek a kincsek a Jóisten szemétlerakójából kerülnek elénk: a személyesség mindig univerzális érvényű. A Heaven Is a Junkyard tiszta és kendőzetlen ragyogása Powers kíméletlenségének eredménye: majd’ három albumra való dal ment a kukába, mert nem volt elég őszinte.
A Heaven Is a Junkyard mindnyájunkról szól. – mondja Powers. – Történetek háborúba induló fivérekről, iszákos apákról, akik azt tanulják, mi az ölelés, anyákról, akik szerelmesek lesznek, szomszédokról, akik lenyúlják a leveleket, drogos cowboyokról, iskolakerülő barátokról, rólam, ahogy a fürdőkádban sírok, nyulakat kergető kutyákról és a magas fűben játszó gyerekekről.
 |
| Fotó: Tyler T. Williams |
A személyesség mindig univerzális erejű. Áttöri az elveszettségett, a félelmet, átitatja az újra megtalált, reszkető hangot, hogy az minden eddiginél pőrébben szólaljon meg az album lelkének tekinthető The Slingben, ebben a fájdalmasan és felemelően fókuszált balladában. Az új album a Youth Lagoon állandó és feltartóztathatatlan metamorfózisának állomása, de nem végpontja. Trevor Powersnek a szeméttelepről, ami a mennyország, az otthon, új utak és távoli horizontok nyílhatnak meg.
szerző: Selmeczi Nóra
headerfotó: Tyler T. Williams
