Jövő hétfőn Budapesten is fellép a Def Leppard és a Mötley Crüe, a nyolcvanas évek két emblematikus rockzenekara. Mai sikerük elképesztő – de nem megmagyarázhatatlan. Ez az írás először a Recorder magazin 104. számában jelent meg.
Napjaink egyik legégetőbb kérdése a mesterséges intelligencia és a globális felmelegedés kezelése mellett, hogy vajon miként lehetett 2022 egyik legjövedelmezőbb turnéja az amerikai stadionkörút, amelyen a Mötley Crüe és a Def Leppard vállt vállnak vetve emelte a magasba egy olyan zenei (és közvetve: életvezetési) stílus zászlaját, amely mintegy harminc éve kiment a divatból. Ráadásul szó sincs arról, hogy a stadionokra optimalizált glam metal mint olyan éppen visszatérőben lenne. A hangzó hedonizmus himnuszait továbbra is főleg nosztalgiadiszkókban és kisebb klubokban élvezhetik az erre fogékonyak – ez a két zenekar ugyanakkor a következő hetekben Európában, így május 29-én Budapesten is súlyos tömegek előtt fog fellépni. De vajon miért?
 |
| Def Leppard a régi szép időkben |
A Def Leppard esetében még könnyű volna szimplán a minőség vidékén kapirgálni a válasz után. Bármilyen kanyarokat tett is a pályáján – a brit metal újhullámától a már-már nettó popzenéig –, és bármennyi tragédia sújtotta is (hisz mint az közismert, a Leppard dobosa, Rick Allen a bal karját, az együttes maga pedig pár évvel később az egyik gitárosát és fő dalszerzőjét, Steve Clarkot veszítette el), az angol zenekart alapvetően mindig is minőségi produkcióként könyvelte el úgy a nagyközönség, mint az úgynevezett szűkebb szakma.
A szóválasztás persze nem véletlen: a nyolcvanas évek derekán a Def Leppard a hard-rock történetének talán leginkább (hang)mérnöki szellemben fogant teljesítményét, techno-utópista csúcsdizájn-produkcióját tette le a legtöbbször Michael Jackson Thrillerével együtt emlegetett Hysteriával, amely annyira sikeres lett, hogy azzal voltaképp máig bebiztosította a zenekar helyét a felső ligában. Pláne úgy, hogy ha felülmúlni ezt (és a megelőző Pyromaniát, vagy a még jóval nyersebb, ám nem kevésbé kiváló High ’n’ Dryt) nem is tudta, a Leppard a kilencvenes években és voltaképp azóta is bőven elfogadható lemezeket adott és ad ki. Az irántuk mutatkozó kirívó érdeklődést mindez azonban jól sejthetően önmagában mégsem magyarázza.
És pláne nem magyarázza a Mötley Crüe esetében, amelynek utolsó fontosnak mondható lemeze 1994-ben, igazán sikeres albuma, a Dr. Feelgood pedig még a dinoszauruszok korában, 1989-ben jelent meg. A Def Lepparddal ellentétben nekik továbbá egyik lemezük sem került be az eladási rekordok örök aranynyugdíjat biztosító nagykönyvébe, hovatovább a Crüe-t már a fénykorában is eléggé slendrián koncertzenekarnak ismerte meg a nagyvilág.
A Mötley Crüe ugyanakkor nem egyszerűen csak a része volt az önpusztítást művészi szintre fokozó nyolcvanas évekbeli könnyűzenei állatvilágnak, hanem a megkérdőjelezhetetlen vezető ereje, vérben forgó szemű, veszedelmes nagyvadja. Nikki Sixx, Tommy Lee, Vince Neil és kisebb részben a gitáros, Mick Mars nevét a folyamatos, durva drog-, alkohol- és szexbotrányok, nyilvános és otthon elkövetett ökölharcok, más rocksztárokkal színre vitt, minősíthetetlen kakaskodások, sikátorokban és hotelfolyósokon elvégzett újjáélesztések, valamint egy gépjárművel elkövetett emberölés azoknak az agyába is örökre bevéste, akik egyébként nem feltétlenül szerették a Crüe amúgy igen jó lemezeit.
 |
| Mötley Crüe a régi szép időkben |
A korszak alkonyával már csak az volt a feladat, hogy ikonikus szörnyetegstátuszuk emlékét valahogy életben tartsák. Ezt a feladatot pedig rajtuk kívül semelyik kortársuk nem volt képes ilyen fantasztikus hatékonysággal elvégezni. Ennek egy része alighanem a vegytiszta szerencse számlájára írható: a zenekar maximálisan cool fiúknak számító tagjainak a kilencvenes években sikerült olyan (főleg a Playboyból és/vagy mindenféle kommersz tévésorozatból ismerhető) celebnőket maguk mellé terelniük, akik biztosították számukra a címoldali helyet a bulvársajtóban még akkor is, amikor a zenei talajt már rég vagy három irányból kirántották alóluk.
Nagyon rövid hónapokat leszámítva a Mötley Crüe töretlenül népszerű és menő maradt – igaz, távolról sem a dalai, hanem például a méltán legendás, „véletlenül” kiszivárgott Tommy Lee/Pamela Anderson szexvideó révén, amely annyira a köztudat része lett, hogy tavaly Pam & Tommy címmel tévésorozatot is lehetett építeni rá. De ne aggódjunk, volt szexvideója a zenekarból a klinikai szinten nimfomániás (és hasonlóképp alkoholista) Vince Neilnek is, ahogy a saját feleségét, a Baywatchban feltűnt Donna D’Erricót rúdtáncolni és vetkőzni zavaró Nikki Sixxet sem kellett félteni – ebben az időszakban sem.
A botrányszag ellenállhatatlan erejét szinte mindenki másnál alaposabban megismerő zenekar 2001-ben, a legjobb időben, még bőven a rockbiográfiák hulláma előtt kiadott egy oral history típusú, máig páratlannak tekinthető könyvet a zenekar történetéről, és ez a The Dirt annyi förtelmes, vérben, spermában és mosatlan kávéskanálban melegített heroinban úszó, mindenféle megbánás nélkül elővezetett anekdotát adott közre annyifajta réteget sértve, hogy az szinte garantálta, hogy totális bestseller legyen. Az is lett – 2009-ben magyarul is megjelent –, és voltaképp erről a könyvről dobbanthatunk a legkönnyebben, ha a Crüe mai népszerűsége okához akarunk közel kerülni.
Nézd már, mekkora idióták ezek a rocksztárok! - kritikánk a The Dirt című filmről
A Mötley Crüe 2015 végén, egy hosszú búcsúturné után lényegében feloszlott – ám a tagság ilyesmire mentálisan még képes része, vagyis Nikki Sixx bandavezér továbbra is járatta az agyát ezen és azon. Ebből az eszezésből jött világra 2019-ben a sikerkönyvükre épülő, úgyszintén The Dirt című, korrekt minőségű, mások mellett Machine Gun Kellyt is felvonultató Netflix-játékfilm, amely megismertette a zenekar fentebb vázolt ügyes-bajos dolgait a PC-beszéd/latte macchiato/heti ötszöri edzőterem-generációval is. Amely csodák csodájára – talán a túlélőknek kijáró tisztelet, talán a földönkívülinek látszó, primitív létformákat övező örök emberi kíváncsiság, talán valami egész más miatt – megszerette és szorosan magához ölelte a zenekart, amelynek dalai hirtelen vadul pörögni kezdtek a streamingoldalakon.
 |
| Egy kocka a The Dirt című filmből |
Érdekes párhuzam, hogy jóval a Mötley Crüe előtt a Def Leppard is megpróbálkozott beszökni a mozikba és a tévékbe – sokkal csekélyebb eredményekkel. Az ő saját filmjük, a 2001-es Hysteria persze nem volt igazán átgondolt, és a The Dirttel ellentétben az elkötelezett rajongók körén túl nem is nagyon akart megszólítani senki mást. Ugyanígy nem működött tíz évvel később a Leppard-dalokat és az általuk képviselt életérzést már az eredeti címével (Rock of Ages – ami egy sláger a Hysterián) is a középpontjába állító Mindörökké rock sem, de ez már azért jelezte, hogy a Def Leppard lassan 40 éves kulcsslágerei, a Photograph, a Pour Some Sugar On Me vagy a Foolin’ ugyanúgy a korszak leginkább emblematikus, abszolút kikerülhetetlen popkulturális rekvizítumaivá váltak, mint, mondjuk, a Like A Virgin, a Relax és a Billie Jean, vagy másfelől a He-Man-akciófigurák és a Vissza a jövőbe II. – a nyolcvanas évek közepéből nagyjából a mába – repülő DeLoreanje. A mostani stadionturnén rengeteg olyan ember állhat a színpad előtt, aki elsősorban nem is a Def Leppard, hanem inkább a mitikus, neonszínekbe és hajlakkba burkolt nyolcvanas évek híve, amelynek mítoszát az utóbbi időben a Stranger Things is igen nagy lendülettel építette tovább megint egy újabb generációnak.
Van azonban még egy, immár tisztán zenei tényező, amely mindkét zenekar malmára tudja hajtani a vizet. Felléphet ugyanis a legnagyobb stadionokban Asap Rocky, Thundercat vagy a Kvelertak is, zenéjük attól még nem biztos, hogy eleven életre tud kelni ilyen körülmények között. A Mötley Crüe és a Def Leppard dalai azonban feltétlenül: ezeket ugyanis tudatosan nagy, nyílt terekre írták.
How Music Works című, lebilincselő könyvében David Byrne az erősítés nélküli, szabad ég alatt gyakorolt zenéléstől a jazzklubokon át a Carnegie Hallig végigveszi, hogy a zenélésre kijelölt épített vagy organikus terek hogyan befolyásolták magát a zenét. Meggyőző érvelése szerint stadionokban az a zene működik jól, amely esetében „egyenletes a hangerő, többé-kevésbé változatlan a zene textúrája, és amely egyszerű, lüktető ritmusokat használ”. A funk például a sok visszhang és a szabad levegőn gyakran ide-oda sodródó hangok miatt általában „meghal”, a metál dübörgése ellenben Byrne szerint például remekül tud működni – pláne, ha harsány, lelkesítő, himnikus dalokba foglalják.
A Mötley Crüe és a Def Leppard pontosan ilyen számokat játszik – ráadásul rajzfilmszerűen karakteres, százhúsz méterről is beazonosítható, a szó legklasszikusabb értelmében szórakoztató figurák felvonultatásával. Lehet, sőt legyünk őszinték: biztos, hogy akad a fellépéseken hamis hang – a Mötley esetében nem is kevés –, öreges testmozdulat, kínos frizura és kellemetlenül régi vágású pózolás – ezzel együtt ez a két zenekar valami olyasmit kínál, ami máshol és mástól ma már biztosan nem megkapható: erős és szellemes érvet a gyakran hamiskásan csengő állítás mellett, hogy akkor régen bezzeg minden sokkal jobb volt.
szerző: Greff András
