A Bohém rapszódia minden idők legsikeresebb zenés filmje lett, de nem volt több egy kellemes családi matinénál. A Mötley Crüe netflixes életrajza, a The Dirt ezzel szemben piros karikás szexet, dicstelen drogozást és odabaszós rock and rollt ígért. És ezt majdnem be is váltotta. A 71. Recorder magazin Filmrecorder rovatának kritikája.
„Nem érdekelt, hogy befutunk, vagy meghalunk. Mindegy volt, tényleg” – vallja Nikki Sixx, a Mötley Crüe basszusgitáros-dalszerzője, és ez az önpusztító hedonizmus adja meg a legsikeresebb hajmetálzenekarról szóló film alaphangját. A The Dirt úgy kezdődik, hogy Tommy Lee, a zenekar dobosa orálisan kielégít egy gruppit, aki élvezés közben átspriccel a szobán, és úgy végződik, hogy a zenekar tényleg halálba issza, drogozza és bulizza magát.
A Mötley Crüe tagjai maguk voltak a két lábon járó rock and roll sztereotípiák, akik mindent elszívtak, megdugtak, belőttek és szétzúztak, ami az orruk elé került. Meghúzták a gruppikat, egymás feleségét, a színpadon lőtték magukat heroinnal, és ha az elfogyott, alkoholt fecskendeztek a vénájukba. A ’80-as években nem létezett náluk durvábban partizó zenekar, amely ennek ellenére a színpadon is odatette magát: a Van Halen buliképes stadionrockját úgy fordították át metálos vadulásba, hogy attól mindenki, de tényleg mindenki megőrült.
A The Dirtben, és a rajongók emiatt fogják újra meg újra végignézni headbangelve, ott tombol ez az őrület. A kilométeres kokaincsíkok, a szétrombolt hotelszobák, és persze a legendás anekdota, amikor a kukarészeg Ozzy Osbourne hangyákat szippantott fel a földről, majd felnyalta onnan a saját vizeletét. Ha valaki kíváncsi rá, milyen eszelős partizás folyt a Sunset Stripen a ’80-as években, azt készségesen kielégíti a film, majd még tovább fokozza a tombolást. Nagyon helyesen, mert azok a legütősebb részek, amikor átéljük, milyen volt belülről a dorbézolás, és például a dobos fejére szerelt kamerával követjük végig egy másnapját a kábult felkeléstől a piáláson, szexelésen és koncertezésen át a következő tudatvesztésig.
A Jackass és a Rossz nagyapó rendezője, Jeff Tremaine akkor van elemében, ha gátlás nélkül anekdotázhat, és erre a film alapjául szolgáló, a legjobb rockéletrajznak joggal tartott könyv, a The Dirt szerencsére sok lehetőséget ad. Adna persze másra is, például hogy a sex, drugs & rock ’n’ rollnak ne csak a hedonizmusát, hanem az értelmetlen ürességét, visszataszító aljasságát is érzékeltesse, elvégre a könyv ettől a kettőségtől volt igazán zseniális. Hogy nemcsak jópofa hülyegyerekeknek, hanem azoknak a véglényeknek is láttatta a Mötley Crüe zenészeit, akik a ’80-as években voltak.
MIÉRT IMÁDJÁK ANNYIAN A RÉMES QUEEN-FILMET?
Tremaine viszont nem akarja odakenni az igazi dirtöt, az igazi mocskot a filmbe. Akármennyire is hű az adaptáció, mégiscsak rajzfilmváltozata ez a zenekar pokoljárásának, amelyben megtörténik minden, ami a Crüe-vel történt, csak épp az események súlyát nem érezzük a zsigereinkben. Részben, mert Tremaine-nek a burleszk az anyanyelve, és ha drámázni kell, rákos kislánya felett síró családapát, vagy a Nikki Sixxet drogpokolba taszító traumákat filmre vinni, a legsablonosabb közhelyekhez nyúl. Részben mert az igazi hitványságok, a nemi erőszak, a kivert fogú feleségek, a magukat összehugyozó heroinisták, vagyis ami már szétfeszítené az amúgy önironikus sztorizás kereteit, kimarad a filmből. És részben azért, mert a film túl sokat akar markolni, és emiatt nem tudja alaposan körüljárni, majd lecsengetni a tragikus történéseket, azt a három halálesetet, amik a Mötley Crüe karrierjét beárnyékolták.
Leginkább pedig azért, mert Tremaine nem egy szépen ívelt drámát, hanem párperces videoklipeket forgatott, és egymástól többé-kevésbé független sztorikat hegesztett össze egy rockzenés Jackass-filmmé. Aminek az első fele ennek ellenére, vagy pont ezért, nagyon is pörgős és szórakoztató, csak a második esik szét, amikor érző, emberi lényeket kéne faragni a karikatúrákból.
A színészek jók, de nem kiemelkedőek (a rapper Machine Gun Kelly kifejezetten ügyesen hozza az infantilis Tommy Lee-t), és a zenére ugyanez mondható. A Mötley Crüe slágereiből csak részleteket hallunk, turnékat, de még a befutást is gyorsmontázsokba sűrítik össze, katartikus zenei pillanatként csak a Live Wire összehegesztését adják el az első próbán.
De talán így van ez rendjén: a Mötley Crüe legendája nem a zenélésről, hanem a megveszekedett partizásról szól, és a The Dirt is ennek állít emléket. Teljesen korrekt, az Oscarnak szerencsére a közelébe sem szagoló rockfilm lett a hajmetálos tébolyból, ami azért lehetett volna még ennél is durvább, szemtelenebb, mocskosabb. Olyan, amilyen a Mötley Crüe is volt fénykorában.
A The Dirt című film március 22-e óta elérhető a Netflixen.
szerző: Soós Tamás
fotók: Netflix