Pontosan 24 évnyi szünet után új stúdiólemezt adott ki a kora kilencvenes évek eklektikus pophimnuszának szerzőpárosa, Tracey Thorn és Ben Watt, vagyis az Everything But The Girl. Ez a cikk először a Recorder magazin 104. számában jelent meg.
Az Everything But The Girlt az is ismeri, akinek az együttes neve egyébként nem mond semmit, vagy egy kellemesen bolond, de fiktív indiefilmre asszociál róla. Aki csak érintőlegesen kialakított valamilyen viszonyt az 1990-es évek popkultúrájával, annak elég annyit felidézni, hogy “And I miss you / Like the deserts miss the rain”.
Tracey Thorn és Ben Watt 1982 óta zenéltek együtt, amikor a hulli egyetemen egymásra találtak. A jazzműveltségből táplálkozó páros teljesen non-standard ívet járt be a Missing tűpontosan eltalált műfaji rétegzettségéig, a bossa novától a szofiszti-popig és tovább, csak azt a műfaji konvenciót megtartva, ami a saját belső törvényeiknek engedelmeskedett. Az EBTG mindig is zavarbaejtően beskatulyázhatatlan volt, hozzáidomíthatatlan a Top of the Pops által diktált brit popzenei karrierívhez. De éppen ezért is annyira üdítően önazonos, hogy sikereik csúcsán nemet mondtak a felkérésre, hogy legyenek a U2 előzenekara az együttes következő turnéján, és ezzel egyszerűen szögre akasztották a kreatív együttműködésüket. És éppen ezért ugyanolyan önazonos, hogy 24 évvel a Temperamental után új albumot adtak ki, elsősorban azért, hogy ne kelljen az elszalasztott lehetőségek és a megbánás ódiumával együtt élniük.
Különös, hogy az Everything But The Girl önkifejezését milyen erősen hajtja, ugyanakkor be is határolja Ben Watt betegsége: 1992-ben egy ritka autoimmun betegséggel, Churg-Strauss szindrómával diagnosztizálták. Tíz hetet töltött kórházban, több életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A következő évben Thornnal felvették és kiadták az ikonikus I Didn’t Know I Was Looking for Love-ot – amit később majd Karen Ramirez (a Missing stílusában készített) feldolgozása repít a sztratoszférába –, a rákövetkező évben pedig megjelentették hetedik albumukat, az Amplified Heartot, amit át meg átjár a trauma nyomában maradó ambivalens érzésegyveleg. Az 1996-os Walking Wounded hasonlóan transzparensen bánik az alapanyagával, szerzői tapasztalásával, és ennek a tapasztalásnak a törékenysége adta az iránytűt a visszatéréshez is.
2020 márciusában az Angliában rémesen megkésett járványügyi intézkedések egyik fontos lépése volt az a részletes levél, amit a súlyos krónikus és immunokompromittált betegeknek küldtek a teendőikről. Ekkor a kormányzat még nem akarta elengedeni a nyájimmunitás délibábját, szóval ezt a levelet egy elég szűk címlistára küldték ki, de Ben Watt a címzettek között volt. Kezdetét vette a hosszú-hosszú izoláció. Három tinédzserkorú gyerekkel a házban ez különösen rizikós projektnek ígérkezett. Thorn és Watt az EBTG 1999-es nyugdíjazása óta ugyanis családot alapított, mindenféle szólóprojektjeik és együttműködéseik voltak, de együtt többé nem zenéltek: azt vallották, csak szükségtelenül elbonyolította volna a kapcsolatukat és a családi békét, ha az otthoni teendők mellett a munkában is osztoztak volna.
Mégis, az idő múlása, a mindennapokban folyamatosan, nyomasztóan jelen lévő veszélyérzet, a végesség gyászmunkája felpiszkált valamit mindkettejükben. Kétely volt ez vagy a kreativitás régi-új útjainak keresése, talán mindegy is, de amikor azt kell mérlegre tenni, hogy van-e egyáltalán visszatérés valamiféle “normalitáshoz” vagy az életük hátralévő részét önkéntes elzárkózásban élik le, akkor tulajdonképpen minden mindegy. 2022-ben Thorn és Watt elkezdett dolgozni egy csokorra való dalon, eleinte kínosan kerülve az Everything But the Girl brand említését is, a dalok csak TREN kódnév alatt futottak (a Tracey és Ben nevek összevonásából).
Aztán, mintegy varázsütésre minden összeállt. Az 1999-es Temperamental természetes folytatása lett a Fuse, és ezt az időtlen, organikus kapcsolódást nem lehet izommemóriából megtalálni, ehhez szükség van arra az intuícióra és biztonságos térre, amit csak Thorn és Watt az évtizedek során összeszövődött tapasztalata és arányérzéke alapozhatott meg. És az a merészség, amivel a post-punk anti-attitűdjét meg tudják jeleníteni a soft jazzben és a dance-alapokon nyugvó szofiszti-popban is. Ezt a nagyon sajátos kevercset az Everything But The Girl adta a brit szcénának, hogy generációkat inspiráljon Didótól az XX-ig.
A Fuse-t ez az arányérzék és a közízlés előtt járó intuitív alkotói folyamat menti meg attól, hogy öregemberek révedezésének hasson. Hiába tűnik retrográd mozgásnak egy ezredforduló előtti anyaghoz visszatekerni, az EBTG nem egy lejárt szavatosságú terméket melegít fel abban a reményben, hogy fogyaszthatóvá tegye, hanem képes reflektálni az eltelt két évtizedre: kedvtelve választ Thorn bánatos, és néha már-már spoken wordbe hajló énekhangjához jéghideg, kortárs elektronikus alapokat, mint a 2-step-hangzás az albumot nyitó Nothing Left To Lose-ban, vagy a párdarabként is értelmezhető Lost lassú sodrású dallamához illesztett prüntyögést.
Ugyanilyen jól eltalálva használja Watt az autotune-t az Interior Space-ben, a Foreverben vagy a When You Mess Upban, hogy különféle, Thorn természetes lagejából elérhetetlen regisztereket és színeket keverjen ki, és ezekkel az effektekkel horgonyozza a mához a Fuse teljes anyagát.
Amiért ez mégsem sikerülhet, az az elkerülhetetlennek tűnő nosztalgia, ami az EBTG esetében nem lehet ironikus kikacsintás vagy valamiféle távoli, a megéltséget nélkülöző retro giccs. Nem, a nosztalgia a kilencvenes évek klubszcénája, no meg a világot romlatlannak látni akaró attitűd, a mából nézve kissé kínos ártatlanság ott van az életigenlő, szuperdallamos Time And Time Again és a naiv leíró jellegre építő No One Knows We’re Dancing sorai (és az utóbbi nosztalgikus szintiakkordjai) között, amitől, remélem, mások is igazán öregnek érzik magukat.
Az Everything But the Girl nagy előrearca a lehetetlenre vállalkozik, az idősíkok teljes eltörlésére, hiszen időtlennek ható stíluselemeket sző össze, de a témáin, szövegein ott a dátumbélyegző, ami elárulja a szerzők korát. Talán a legizgalmasabb kérdés, hogy milyen közönségréteg rezeg most erre a kortalanra filterezett stílusra, és van-e egy Todd Terry, aki majd a Boiler Roomban samplerezi az erre leginkább kapható számot az albumról, hogy az önálló életre keljen, vagy a Fuse egy kísérlet marad, egyfajta kései eszmélés, popba csomagolt meditáció a múlandóságról? Talán az idő ezt is megmutatja.
szerző: Selmeczi Nóra
