Egy galaxis őrzői. A Fucked Up tündöklése és új lemeze

A kanadai punkzenekar 24 óra alatt írta meg legújabb lemezét – az utóbbi idők egyik legjobb rockalbumát. A Fucked Up történetében azonban távolról sem ez az egyetlen furcsa és elbűvölő húzás. Ez az írás először a Recorder magazin 102. számában jelent meg.

Noha önszántából gyaníthatóan senki sem vállalkozna rá, hogy a The Walking Dead világában éljen, azért egy zombiapokalipszisnek is meglehetnek a rokonszenves vonásai. Mindenekelőtt, hogy bármi pusztuljon is el, előbb-utóbb, ha kicsit furcsán csoszogva is, de visszatér közénk.

A popzenében ez például minden látszat ellenére nem így van. Mert bár az elmúlt évtizedekben persze egymást érték a sírrabló retróhullámok, és a szintipop vagy a diszkófunk például viszonylag rövid idő alatt nem is egy, hanem legalább három feltámadást élt meg, bizonyos hangzások, stílusok és alműfaji formák úgy kerültek a föld alá, mintha soha itt sem lettek volna. És nem csupán az olyanok, mint, mondjuk, a bebop, amit elölről, hátulról, oldalról közelítve is minden milliméterében feltérképeztek, hanem olyanok is (a bluesalapú amerikai noise-rock, a funkmetál vagy az a vitális grunge, amit a Singles-filmzenelemez mutatott), amelyekben azért gyaníthatóan maradtak volna még feltárható lehetőségek. 

Mind közül az egyik legfájóbb, ami a nyolcvanas évek független amerikai underground rockjával, pontosabban annak sokszínűségében is oly egységesen markáns hangjával történt. Michael Azerrad alapműnek számító könyvében (Our Band Could Be Your Life) tizenhárom együttest mutat be, köztük olyanokat, mint a Black Flag, a Hüsker Dü, a The Replacements, a Sonic Youth vagy a Fugazi. A legszélesebben értett punk és a zajzene felől közelítő zenekarokat, amelyekről menet közben kiderült, hogy minden torzítással és szabálytalan formával együtt éppen olyan minőségű klasszikus amerikai dalszerzésben utaztak, mint Bruce Springsteen, Neil Young vagy a hozzájuk különösen közel álló R.E.M. tagjai. És bár a nyolcvanas évek rockzenéjét ők is tartották a vállukon, a kilencvenes évek alternatív áttörése pedig elképzelhetetlen lett volna nélkülük, kivételesen vibráló megszólalásuk számottevőbb nyom nélkül eltűnt aztán a képből – immár legalább 25 éve. Vagy legalábbis egészen a Fucked Up felbukkanásáig.

A kanadai társaság elég rég, még 2001-ben alakult, és különleges státusát máris jelzi, hogy az öt alapítótag máig ott serénykedik a bandában. Visszatekintve elég magabiztosan kijelenthető, hogy a Fucked Up mindig is, már a legelső kislemezeitől kezdve nagyon jó zenekar volt – különlegessé azonban csak a második albumtól (The Chemistry of Common Life) kezdett formálódni, hogy aztán a 2011-es David Comes to Life-fal be is teljesítse számottevő ígéretét. Vagyis, hogy lényegében összegzi, egybegyúrja, újrarendezi, és egy Victor Frankenstein mágiájával eleven életre galvanizálja az Azerrad-könyvben tündöklő együttesek fájóan letűnt hagyományát. És ha lehet, kicsit tovább is lép ezen a körön.

De azért nem nagyon: mert bár a Fucked Up vonzódása az epikus (tehát nagyon hosszú, de legalább ennyire szövevényes) konceptalbumok, sőt egyenesen rockoperák világához a nyilvánvaló kiindulópontot jelentő Black Flag-soundhoz képest ugyan különlegesnek mondható, azért a David… vagy a nem kevésbé ambiciózus Dose Your Dreams a Hüsker Dü egykor méltán ünnepelt, ma szinte senki által nem emlegetett Zen Arcade-jének tükrében például már nem tűnik annyira megrázóan újszerűnek – már ha leszámítjuk a kisebb elhajlásokat, leginkább a shoegaze és az elektronika irányába.

A csavar persze ott van, hogy ezeket valójában nem lehet leszámítani: a Fucked Up arculatának alapvető elemét ugyanis éppen ezek az „elhajlások” adják. Az olyan bohó furcsaságok, mint például a David’s Town nevű „kiegészítőlemez”, egy fiktív város fiktív zenekarainak antológiája (amely zenekarokat persze ha vendégénekesekkel is, de mindet a Fucked Up tagjai alkották). Vagy a kínai horoszkóp jegyeit követő projektsorozatuk, amelyek közül a legutóbbi Year Of The Horse négyfelvonásos (!), 90 perces neo-prog látomás. Vagy az Oberon című tavalyi, stoner metálba hajló, „csak úgy, miért ne” alapon kiadott kislemez. És így tovább és tovább – voltaképp felfoghatatlan módon nagyjából azonosan magas minőségben.

Mindemellett a Fucked Up első osztályú koncertzenekar is, a Kira Roesslerrel felálló Black Flag valamiféle poszt-posztmodern kiadása nagyhasú, a közönséggel kedélyesen és alapvetően ruha nélkül birkózó énekessel, jólfésült, nerd-típusú, tehát irgalmatlan hangerőn pusztító gitárosokkal és egy makulátlanul cool basszerlánnyal – amint ezt maroknyi szerencsés budapesti is megtapasztalhatta még tizenpár évvel ezelőtt a Dürer kistermében. De hol van ma már számukra a kistermek világa… mondhatnánk, bár a Fucked Up számos okból (egy ideig például nem turnéztak az énekes, Damien Abraham családapáskodása és nehezen kezelt pánikrohamai miatt, illetve valószínűleg a hardcore punk múltból szinte minden dalukban ott ragadt karcosság is beleszólt) még ma sem veszélyezteti, mondjuk, a Foo Fighters pozícióját a fesztiválok nagyszínpadain. Holott az új lemezük akár alapot is kínálhatna rá.

A One Dayt egyetlen nap, háromszor 8 órás stúdió-sessionök alatt írta meg és vette fel Mike Haliechuk gitáros, és aztán a többieknek is maximum ennyi idő állt a rendelkezésükre, hogy hozzátegyék a magukét. A végeredményen a képtelen időszűke egyfelől semennyire nem hallatszik – a dalok kivételesen kerekre formáltak (mint egy Replacements-szám), a gitárdíszítések csak úgy pezsegnek a kreativitástól (akár egykor a Dinosaur Jr.-nál), és velük van, bennük van az erő (mint, mondjuk, a korai Mudhoneyban – és akkor itt most visszateszem az Azerrad-könyvet a polcra). Másrészt viszont ez a Fucked Up eddigi legtömörebb, leginkább áramvonalas, legkevésbé kalandozó, cserébe talán legjobban fókuszált lemeze. Egy igazán nagy zenekar igazán nagy teljesítménye – és hogy most se hiányozzon senkinek a bogaraskodás, hamarosan érkezik tőlük egy újabb, úgyszintén 24 óra alatt összetolt lemez – amelynél jól sejthetően újfent nem az órák száma számít majd, hanem a belőle szikrázó fény, ami még a Marsról is tisztán látható.

szerző: Greff András