„Az erdélyi népdaloktól a világon mindenhol elalélnak” – Lucian Ban & Mat Maneri-interjú

Mit hoznak elő egy amerikai, egy angol és egy New Yorkban élő román zenészből az erdélyi népdalok? És mit mondanak nekünk, a mai, digitális világunkban ezek a több száz éves népdalok? Minden kiderül április 24-én a Magyar Zene Házában, ahol világhírű jazzheadek keltik új életre Bartók gyűjtéseit.

„Bartók szenvedélyesen szerette a parasztzenét, szeretett a földművesek között lenni, a falvakban járni. Tudta, hogy a régi zenékből sokat tanulhatunk, még a mai, technologizált világban is. Vallotta, hogy a népdalok a tökéletességükben egyenrangúak egy szimfóniával. Miután közreadták az első, Bihar megyei népdalgyűjtését, a további két kötetet, ami még megjelent az életében, saját zsebből finanszírozta, még pénzt is veszített rajta. 1912-ben meghívott öt parasztzenészt Budapestre koncertezni, és nemcsak az útiköltségüket állta, hanem fellépési díjat is fizetett nekik. Hát lehet nem szeretni egy ilyen embert?” – vallja Lucian Ban, a New Yorkban élő román zongorista.

Ban már korábbi munkáiban is előszeretettel használta a gyerekkorában magába szívott népi dallamkincset, 2020-ban pedig kiváló lemezt szentelt Bartók erdélyi gyűjtéseinek, amin Mat Maneri hegedűs-brácsással, valamint az angol fúvós-billentyűs John Surmannel játszik. A Transylvanian Folk Songs – The Bartók Béla Field Recordings igazi releváció, amit április 24-án a Magyar Zene Házában élőben is előadnak. Lucian Bannel és Mat Manerivel (akinek apja, Joe Maneri a mikrotonális jazz egyik kulcsfigurája volt) beszélgettünk arról, hogyan távolodtak el, majd találtak vissza a gyerekkorukból hozott népzenei örökséghez, milyen volt egy legendás zenészapa mellett felnőni és megtalálni az ember saját útját, mi kell ahhoz, hogy az ember ne giccsesen játsszon, és miért spirituális kérdés számukra erdélyi népdalokkal foglalkozni.

Lucian, egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy miután New Yorkba költöztél, „keményvonalas emigráns jazz-zenész” lettél, és annyira el akartál távolodni az európai zenei gyökereidtől, hogy amikor a Romanian-American Jazz Suite című lemezen dolgoztatok Sam Newsome-mal, nem akartad meghangszerelni a dalokat, pedig már a gyerekkorodból ismerted mindet. Miért volt kulcsfontosságú számodra, hogy elszakadj a zenei örökségedtől és hogyan találtál vissza hozzá az évek során?

Lucian Ban: Ez egy mély és elég személyes téma számomra. 1998-ban költöztem New Yorkba, mert szerettem volna még többet tanulni a jazzről és még több zenésszel együtt játszani. Akkoriban valóban elég makacsul vetettem bele magam a jazztörténetbe, és az első amerikai albumaim is ezt tükrözték. A nagy amerikai jazzhagyomány képviselőivel játszottam, mint Alex Harding, Sam Newsome, Brad Jones, Nasheet Waits, Abraham Burton, vagy Bob Stewart, a híres tubás. Máig úgy érzem, hogy felülmúlhatatlan, amit ezek a zenészek letettek az asztalra, és rengeteget tanultam tőlük, de ahogy egyre többet játszottam és egyre több lemezt készítettem, valami történt velem, amit máig nem tudok pontosan megmagyarázni.

A BMI Jazz Composers Workshopon vettem részt, amivel az American Publishing Society zeneszerzőket támogat. Ennek keretében a legnagyobb zeneszerzőktől tanulhatnak a workshopon, mint az én időmben Jim McNeely vagy Michael Abene, a Vanguard Jazz Orchestra pedig eljátssza a támogatott zeneszerző egyik művét, így meghallgathatja, hogyan szól nagyzenekarral, amit írt. Én 2007-ben voltam ott, amikor már majdnem egy évtizede Amerikában éltem. Egyszer csak megkopogtatja valaki a hátam. Hátranézek, a nagy bőgős, Rufus Reid az. „Hová valósi vagy? Nem Amerikából jöttél, az tuti. Ebben van valami más hatás is. Engem Bartókra emlékeztet.”

MAGYAR ZENÉSZEK KEDVENC NÉPDALAI.

Észre se vettem, és ezek a dolgok visszakúsztak a zenémbe. Aztán 2008-ban felkértek minket Sam Newsome-mal a Romanian-American Jazz Suite lemezre, úgy voltam vele, hogy bár nagyszerű a zenekar és szeretem a zenét is, nem szeretnék népdalokat és karácsonyi énekeket hangszerelni. Adtam Samnek egy könyvet, hogy csinálja meg ő, és amikor összeültünk eljátszani a dalokat, akkor ütött belém, hogy várjatok csak, én is akarok csinálni párat! És meg is hangszereltem őket. 2009-ben pedig felkért a George Enescu Nemzetközi Klasszikus Zenei Fesztivál, hogy újragondoljam Románia első számú klasszikus zeneszerzőjének, Enescunak a zenéjét. Először tehát nem a saját elhatározásomból kezdtem mélyebbre ásni magam ezekben a zenékben, de rájöttem, hogy ha akarom, ha nem, ez mind része annak, aki vagyok. Egy kis faluban nőttem fel, ahol népdalokat énekeltünk, karácsonykor betlehemeztünk, bekopogtattunk családokhoz, és karácsonyi énekeket adtunk elő.

Mára megbékéltem vele, hogy ez is hozzám tartozik. Már nem kell bizonyítanom senkinek, hogy ki vagyok. Amerikai állampolgár vagyok, de mindig is egy román ember leszek, aki New Yorkban él. De ez már nem számít igazán. Az a nagyszerű a népzenében, hogy sokféle forráshoz nyúlhatsz, az improvizáció nagy ernyője alatt minden elfér. Beleszőhetem a kelet-európai és a román inspirációimat a saját zenei nyelvembe, és ez folyamatosan frissen tart. Biztos vagyok benne, hogy Mat is ugyanígy van a szicíliai zenével, vagy a korai új-angliai kórusművekkel, esetleg Charles Ivesszal.

Mat Maneri: Az improvizációban abból tudsz építkezni, amit igazán jól ismersz. Nagyon sok múlik az időn: éveken át kell magadba szívni ezeket a zenéket, és akkor tudsz visszatérni hozzájuk. Ha fiatalon próbálsz Bartókot játszani, akkor giccses lesz, sokféle hatás mismása. Luciannek is arra volt szüksége, hogy felfedezze az amerikai jazzt, és amikor találkoztunk, már kezdte megtalálni a belső hangját.

Lucian Ban: Igen, de érdekes volt, hogy utólag elmesélted, először mire számítottál. Hogy majd biztos mennyire kortárs leszek…

Lucian Ban. Fotó: Bíró István.

Mat Maneri: Igen, azt gondoltam, hogy na, itt egy európai jazz-zongorista, aki biztos Paul Bley-t játszik, meg ilyesmiket, de ez nem is állhatott volna távolabb az igazságtól. Már az első koncertünkön leszámoltam a téves előítéleteimmel, mert ott valami varázslatos dolog született. Utána pedig lehetőséget adtál nekem, hogy újra felfedezzem azokat a dolgokat, amiket én is magam mögött hagytam. Mivel apám népzenével foglalkozott, a pályám elején úgy gondoltam, hogy nekem távol kell tartanom magam ettől, és free jazz zenésszé kell válnom. De aztán belevágtunk ezekbe a projektekbe, és rájöttem, milyen gazdag történelme van ezeknek a zenéknek, és hogyan kapcsolódnak mindahhoz, amit addig játszottam. Kisgyerekként először klasszikus zenét tanultam hegedűn, de otthagytam, mert azt mondtam, én nem Bartókot akarok játszani, hanem a saját zenémet. Idő kell hozzá és érettség, hogy visszatalálj ezekhez a zenékhez, és minél öregebb vagy, annál szebben tudod játszani. Legalábbis ezt remélem. 25 évesen soha nem játszottam volna Bartókot, azt mondtam volna rá, hogy ez giccses, ez hülyeség.

Lucian Ban: Említetted a free jazzt. Én nem látlak téged free jazz zenésznek…

Mat Maneri: Már én sem. Annak indultam, és hamar beskatulyáztak, hogy „ó, igen, ő olyan, mint Billy Bang”. Szeretem és tisztelem Leroy Jenkinst és a többieket, de én nem hasonlítottam rájuk, csak meg kellett találnom a saját utamat. Mivel apám ismert zenész volt, voltak időszakok, amikor el akartam távolodni tőle, de aztán ez az út visszafelé vezetett, és most már bele tudom ásni magam abba, amivel ő is foglalkozott, és a saját képemre formálni azt. Egyszer még egy punkzenekarban is játszottam! Ma már ezt is tudom hasznosítani.

Gyerekkoromban azt sem értettem, hogy miért fontos a népzene, de már ez is másképp van. Apámnak, aki a 20. század első felében autodidakta zenéz volt New Yorkban, meg kellett tanulnia minden népcsoport mindenféle népdalát az írtől az olaszon át a zsidóig, hogy megéljen. És ezek annyira mélyen beleivódtak, hogy akkor is előjöttek, amikor nagyon is modern amerikai zeneszerzővé akart válni. Ezek a népi dallamok pedig ott vannak az én játékomban is, mert velük nőttem fel. Hatalmas megtiszteltetés és kiváltság olyan népdalokat játszani, amiket Bartók gyűjtött. Olyan érzés, mintha körbeért volna az életem.

Gazdag a közös zenei múltatok, lassan 15 éve játszotok együtt. Mi fogott meg titeket egymás zenéjében?

Lucian Ban: Enescu zenéjét dolgoztam át a már említett fesztiválra, egy nagyobb együttesre, amiben volt szaxofon, trombita, hegedű, és akartam egy csellistát is. Erik Friedlanderre gondoltam, de ő nem ért rá, és a kiváló dobos, Nasheet Waits, aki szintén játszott velünk, Matet ajánlotta. Úgyhogy elhívtam őt a csellista helyére hegedűsként. Ez egy nagy volumenű koncert volt, sok összetett zenével és kevés próbával. Enescu híres III. román népi jellegű hegedű-zongora szonátája is műsoron volt, és odaírtam, hogy a hegedűvel előre improvizáljunk, amire természetesen soha nem került sor. A fesztiválon játszottunk először Mattel duóban, és rögtön megvolt köztünk a kémia. Ez hallható is az Enescu Re-Imagined lemezen is, amit ott rögzítettünk a fesztiválon. Azóta rengeteg projekten dolgoztunk együtt. Jól megértjük egymást, hasonlóan gondolkodunk a zenéről, és idővel kifejlesztettük egy közös nyelvet, amin bármiféle zenét el tudunk játszani, legyenek azok Bartók népdalgyűjtései, Enescu klasszikus zenéi, vagy akár kortárs jazz. Mat az Elevetion nevű zenekaromban is játszott Abraham Burtonnel és Eric McPhersonnal, ami inkább egy klasszikus jazzkvartett. Számomra sokat ad ez a barátság, sokat tanulok tőle, hiszen ő az egyik legkiválóbb improvizátor a kortárs jazzben. Megtisztelő, hogy a testvéremnek nevezhetem.

AZ UTÓBBI HARMINC ÉV LEGFONTOSABB MAGYAR FOLKLEMEZEI.

Mat Maneri: Ritkán adatik meg az életben, hogy ennyire egymásra hangolódj valakivel, akit alig ismersz, és szabadon játszotok, kotta nélkül, és mégis varázslatos lesz. Ez már annyira giccses, mintha valami filmben látnád. Aztán megcsináltuk az első duókoncertünket, ami már húzósabb menet volt, de utána összeálltak a dolgok.

Lucian Ban: A negyedik vagy ötödik fellépésünket adta ki az ECM Transylvanian Concert címen. Azt hittük, elvisznek majd stúdióba, de annyira tetszett nekik az élő felvétel, annyira kézzelfogható volt a köztünk lévő kémia, hogy kiadták azt. Azóta körbeturnéztuk a világot, és tavaly novemberben újraindítottuk a Retracing Bartók projektünket a Temesvár Európa kulturális fővárosa program keretében, és felvettünk egy új duólemezt Bartók népdalgyűjteményéből. Ez a legjobb dolog, amit valaha csináltunk. 2023 novemberében pedig megjelenik egy másik különleges lemez, amit kvartettként, John Surmannel és Dave Hollanddel rögzítettünk. Időközben pedig felkerült a YouTube-ra az Insomniában tartott koncertünk profi felvétele, amelynek néhány számához a videót készítő srác, Kelemen Mátyás Bartók eredeti, kéziratos kottalapjait is beszerkesztette.

Miért John Surmannel akartatok játszani a Transylvanian Folk Songs című lemezeteken? Mit adott hozzá Surman az erdélyi népdalokhoz az angol folkzenében szerzett tapasztalataival?

Mat Maneri: Az a vicces, hogy amikor felmerült, hogy trióban játszunk, mindketten John Surman nevét vetettük fel, pedig korábban nem beszéltünk róla soha, nem is játszottunk vele együtt.

Lucian Ban: Messze él tőlünk, Norvégiában, szóval nem is ugyanazokban a körökben mozgunk.

Mat Maneri: De sokat hallgattuk a zenéit, és tudtuk, hogy tökéletesen érti a népzenét, és úgy játssza ezeket a tiszta népi dallamokat, hogy megtalálja a dalok igazságát, miközben a saját modernista hangját is beleviszi.

KORUNK LEGNAGYOBB MANDOLINOSA, CHRIS THILE ITT MESÉLT NEKÜNK BARTÓKRÓL

Lucian Ban: Mattel kiválogattunk 15-20 dalt Bartók gyűjtéseiből, és volt néhány elképzelésünk, hogyan szeretnénk megközelíteni őket, de Surmannel Temesváron találkoztunk először, ahol a budapesti koncertet is támogató Jazz Updatesnek köszönhetően egy tíznapos workshopon tudtunk dolgozni a lemez anyagán, és már az első próba első dalában minden a helyén volt. Könnyű és magától értetődő volt vele játszani.

Mat Maneri: Hasonló élmény volt, mint amikor mi játszottunk először duóban.

Lucian Ban: John ikonikus alakja az európai jazznek, és amikor együtt játszol vele, rögtön megérted, miért. Amit játszik, az mélyen bele van ágyazva az európai jazzhagyományba, mégis teljesen eredeti. Ahogy hajlítja a dallamokat, ahogy egymás mellé rak hangokat, az nagyon nem amerikai. Szerencsések vagyunk, hogy erdélyi népdalokat játszhatunk, amiket egy magyar ember gyűjtött, egy angol, egy amerikai és egy New Yorkban élő román zenésszel. Ez egy nagyon különleges felállás.

John Surman. Fotó: Tim Dickeson.

Hogyan válogattátok ki a dalokat a lemezre?

Mat Maneri: Ösztönösen. Amelyiknél úgy éreztem, hogy sok improvizációs lehetőség rejlik benne, és izgalmas lenne kiforgatni, vagy tudtam, hogy John nagyot menne, esetleg Lucian szép harmóniákat játszhatna ott, azt beválogattuk.

Lucian Ban: Bartók Szlovákiában, Magyarországon, Törökországban és Észak-Afrikában is gyűjtött népdalokat, de mi az erdélyiekre fókuszáltunk. 9 év alatt több mint 3600 dalt szedett össze, amiket különböző gyűjteményekbe rendezett: voltak az instrumentális, az énekes, és a karácsonyi dalok, valamint a máramarosi dalok. Az összeset végigolvasni és végighallgatni több évbe telt volna, úgyhogy lapozgattam a köteteket, és véletlenszerűen kiválogattam 15-20 számot mindegyik gyűjteményből. Aztán elkezdtük játszani őket, és ami tetszett, az maradt, ami nem, azt kiszórtuk. Volt, ahol Bartók viaszhengeres felvételeiből és saját kottáiból dolgozhattunk, amibe 4-5 hasonló variánsát is feljegyezte egy dallamnak. Bartók néhány számot alig pár km-re gyűjtött attól a falutól, ahol felnőttem, úgyhogy különösen közel állnak hozzám ezek a dalok. Ez egy fantasztikus utazás számunkra.

VÁLSÁGBÓL FELLENDÜLÉS – MAGYAR FOLK ÉS VILÁGZENE, 21. SZÁZAD.

Mennyire mélyre ástátok bele magatokat a Bartók-gyűjtésekbe?

Lucian Ban: Nem vagyunk szakértők, de sokat foglalkoztunk Bartókkal. Szorosan együttműködtünk a budapesti Bartók Archívummal, ahonnan Vikárius László rengeteget segített nekünk. A halála előtt Bartók Floridában élő fiával, Bartók Péterrel is felvettem a kapcsolatot. Korábban is ismertem és szerettem Bartók munkásságát, de amióta aktívan kutatom, nemcsak zenészként, hanem emberként is lenyűgöz.

Bartók a haláláig dolgozott a népdalgyűjtésén, folyamatosan bővítette, annotálta, és javítgatta a hibákat a feljegyzéseiben, finomította a módszerét. Nem véletlen, hogy ezt tartotta élete főművének. Még New Yorkba költözése után is dolgozott rajta, és egy Chicagóban élő román pappal levelezett, hogy biztosan jól értette-e az adott dialektust. Első feleségével, Ziegler Mártával együtt megtanult románul, aki elkísérte őt az erdélyi gyűjtőútjaira, sőt néhány dalt ő jegyzett le, és a kézirataikban a román ábécét használták. Bartók szenvedélyesen szerette a parasztzenét, szeretett a földművesek között lenni, a falvakban járni. Tudta, hogy a régi zenékből sokat tanulhatunk, még a mai, technologizált világban is. Vallotta, hogy a népdalok a tökéletességükben egyenrangúak egy szimfóniával. Miután közreadták az első, Bihar megyei népdalgyűjtését, a további két kötetet, ami még megjelent az életében, saját zsebből finanszírozta, még pénzt is veszített rajta. 1912-ben meghívott öt parasztzenészt Budapestre koncertezni, és nemcsak az útiköltségüket állta, hanem fellépési díjat is fizetett nekik. Hát lehet nem szeretni egy ilyen embert?

Lucian Ban, Mat Maneri és John Surman 2021-ben a Berliner Festspiele-n. Fotó: Cristina Marx.

Az erdélyi népdalok elrugaszkodási pontok voltak számotokra az improvizációhoz. Mit akartatok mégis megőrizni belőlük a rögtönzés során?

Mat Maneri: Ez a zene arról szól, hogy megtaláld a dallamok igazságát, felfedezd a mélységüket, és újrafogalmazd a saját szókincseddel, a saját élettapasztalatodon átszűrve. Számomra ez spirituális dolog. Ha spirituálékat játszol, nyilván mai érzékenységgel nyúlsz hozzá, de ha közben elveszik a dallam lelke, akkor semmi értelme az egésznek.

Lucian Ban: Rengeteg olyan első körös feldolgozást hallottunk az évek során, amikor a népzenét ráfektetik egy jazzgrúvra, és játszanak fölötte egy indiai vagy egy afrikai dallamot, és kész. Mi ennél mélyebbre akartunk menni. Bartók készített pár fotót a parasztokról, akiktől népdalokat gyűjtött, és ha megnézed az arcukat, ugyanarról beszél, mint a dalok: szeretet, szomorúság, fájdalom. Ne felejtsük el, hogy Bartók az első világháború, és egy másik világjárvány, a spanyolnátha idején gyűjtötte ezeknek a népdaloknak egy részét. Szerettünk volna igazságot szolgáltatni ezeknek a halhatatlan, univerzális daloknak, és mélyebbre ásni bennük. Erre voltak különböző kompozíciós módszereink, amik közül Matére mondok két példát, mert tudom, hogy ő nem beszélne róla.

Az egyik a The Mighty Sun, egy karácsonyi ének, egy gyönyörű dallam, amit mindhárman más tempóban játszunk, és közben váltunk. Ha én kezdem lassan és Mat gyorsan, akkor cserélünk, én gyorsítok és ő lassít, és ettől folyamatosan változik, él a dal, mert nincs kőbe vésve. A másik a What A Great Night It Is, A Messenger Was Born, ami természetesen egy karácsonyi dal, Mat pedig úgy döntött, hogy nem változtat rajta semmit, hanem egyszerűen uniszónóban játssza a dallamot a basszusklarinéttal, ahogy Bartók megírta, és szól, hogy honnantól szólózzak. Én persze elkalandoztam a szóló közben, de úgy, hogy közben végig a dallam inspirálta a játékomat, és amikor visszatértem, belevittem a saját soraimat a népdalba. Aztán megint elkalandoztam és megint vissza. A különböző megközelítésekkel igyekeztünk új jelentést adni a daloknak, hogy kortárssá tegyük őket. És ez működik. Nem azért, mert én azt mondom, hanem mert hat az emberekre, bárhol is játszunk a világon.

EZ TÉNYLEG MIND BENNE VAN EGY NÉPDALBAN? A LEGJOBB NÉPDALSZTORIK.

Bartók szülővárosában, Nagyszentmiklóson is felléptetek. Milyen élmény volt?

Mat Maneri: Fantasztikus. Ez volt az egyik első koncertünk azután, hogy felvettük a lemezt, és még kicsit aggódtunk, hogy élőben is fog-e működni, ami lemezen ment, de aztán jól sültek el a dolgok.

Lucian Ban: Olyannyira, hogy a Deutschlandfunk rádió megvette és le is adta a koncertet. Utána ezer ember előtt játszottunk a Berlini Jazzfesztiválon, majd Münsterben is, és az emberek elaléltak tőle. Ez pedig a dalok erejének köszönhető. Mindig máshogy játsszuk őket, de attól még ezek ugyanazok a dalok. Ki fogunk adni még egy koncertlemezt, amit Luxembourgban vettünk fel, és teljesen más lesz, mint a Transylvanian Folk Songs. Nagyon várjuk a budapesti koncertet is, hatalmas megtiszteltetés számunkra, hogy Bartók hazájában játszhatunk.

Mat Maneri: Ezt a zenét különösen fontos élőben előadni, ahol összegyűlhetnek az emberek, és átélhetik ezeket a dallamokat, amikre a gyerekkorukból emlékeznek. Lehet, hogy kicsit másképp, mint ahogy mi játsszuk őket, de az a lényeg, hogy együtt vagyunk, és együtt éljük át ezt a felbecsülhetetlen dallamkincset.

Lucian Ban, Mat Maneri és John Surman koncertje a Magyar Zene Háza, a Román Kulturális Intézet és a Jazz Updates közös szervezésében valósul meg.

JEGYVÁSÁRLÁS.

FACEBOOK-ESEMÉNY.

TOVÁBBI INFORMÁCIÓK.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Mircea Albutiu