„Nagyon várom, hogy Magyarországon játszhassak Bartókot, de elmondani se tudom, mennyire izgulok miatta” – Chris Thile-interjú

Nem csupán könnyelműség azt mondani egy előadóra, hogy ő lenne műfajának legnagyobbja, legjobbika, de minthogy a művészet nem versenysport, értelme sincs. Ugyanakkor Chris Thile esetében nagy kihívás megállni, hogy ne nevezzük őt korunk legnagyobb mandolinosának. Thile kétségkívül csodagyerek volt: kétévesen eldöntötte, hogy mandolinozni akar, 8 éves kora óta koncertezik, első lemezszerződését 12 évesen kapta, első Grammy-jelölését pedig 15 évesen. A 41 éves zenész-zeneszerző azóta négy Grammy-t tudhat magáénak, megkapta a „zseniösztöndíjnak” számító MacArthurt, és úgy tűnik, továbbra sem fogyatkozik a lendülete. A Nickel Creekből és a Punch  Brothersből is ismert zenész október 21-én először ad koncertet Budapesten a Magyar Zene Házában, ahol szólóban fog fellépni.

Kétévesen elhatároztad, hogy mandolinozni akarsz, majd ötévesen végre kaptál a szüleidtől egy hangszert. Három év egy kicsi gyerek számára kész örökkévalóság. Nagyon erős lehetett az elszántságod és az akaraterőd.

Igen, egy örökkévalóság volt! De folyton azt játszottam, hogy mandolinos vagyok: édesapám műhelyében találtam egy teniszütőt, azon „mandolinoztam”, és egy vécépumpa volt a mikrofonom, abba énekeltem. A házunkban folyton szólt a zene, így úgy csináltam, mintha én is azt játszanám. De aztán hál’ istennek kaptam egy mandolint ötévesen… Nem tudom, meddig bírtam volna még!

Még mindig jellemző rád ez a mentalitás, hogy ha valamit a fejedbe veszel, akkor azt addig nem ereszted, amíg meg nem valósítod?

Azt hiszem, ez egy az egész életemet átfogó jelenség. Ha valami elkezd érdekelni, ösztönösen addig megyek, amíg a végére nem járok. Örülök, hogy a zene volt az első, ami így megragadott. Azt hiszem, jellemző rám ez a fajta megszállottság. Így vagyok például a kávéval is.

Hány kávét iszol egy nap?

Nem olyan őrületesen sokat. Inkább az intenzitás a lényeg, ahogy mondjuk elkészítem a kávét, vagy felkutatom a legjobb kávét abban a városban, ahol éppen vagyok. De ugyanez a helyzet például egy képzőművész, vagy egy sportoló pályájának követésével, jelenleg éppen Roger Federerével.

Csodagyerekként indultál. Önmagában ez nem olyan ritkaság. Az viszont már sokkal ritkább, ha a csodagyerek felnőve is az élvonalban marad. Felnőve sokuk elveszíti az érdeklődését, és a közönséget sem nyűgözi már le úgy, hogy nem az az aranyos kisgyerek, aki egykor volt. Neked hogy sikerült ezt elkerülni?

Azt hiszem, nagyon szerencsés voltam, hogy a szüleim nem erőltették, csak lehetővé tették, hogy zenéljek. Látták, hogy muzikális vagyok, és elkötelezett, és táplálták az energiámat. Sosem fektettek bele több energiát, mint amennyit tőlem láttak, és sosem fektettek bele kevesebbet sem. És nem is írták elő nekem, hogy miként viszonyuljak a zenéhez. Sok esetben egy tehetséges gyerek egyszerűen csak becsatornázódik abba, amit a szülei helyesnek vélnek, abba, ahogy a szülők elképzelik, miként kell valamit csinálni. És azt hiszem, ez ki tudja ölni a szeretetet az adott tevékenységből. Sok tehetséges zenésszel találkoztam, akik nagyon bonyolult módon közelítették meg a zenét, jók voltak, de ennek a forrása a szorongás volt, vagy sok esetben egyenesen düh és csalódottság…

…az állandó nyomás miatt, hogy teljesíteniük kell…

Igen, ott az állandó nyomás. És a folyamatos kitettség a kritikának a fejlődés nevében. Idővel ez nagyon el tudja csigázni az embert, és végsősoron csak bonyolultabbá teszi azt a viszonyt, aminek egyszerűen csak szépnek kéne lennie. Én is folyamatosan ki voltam téve a kritikának a tanárom, John Moore részéről, aki sosem bánt velem kesztyűs kézzel. De nagyon jó volt a kapcsolatunk. Nagyon tiszteltem őt. És annyi pozitív visszacsatolást kaptam máshonnan! Az volt nála az alapvetés, hogy egyáltalán nem volt tőlem lenyűgözve. Sokat bátorított, de sosem hagyta, hogy bármit megússzak, csak azért, mert jó voltam valamiben. Rám ő gyakorolt nyomást, így a szüleimnek maradt az a szerep, hogy ők csak támogassanak. És attól sem esett hasra, ha elértem valamit. John ekkor azt mondta, oké, ez megvan, akkor most megyünk tovább.

Úgy tűnik, még mindig sok felfedező kedv van benned. Nem csak műfajokkal, de formákkal is sokat kísérletezel. 2008-ban például egy meglepő húzás volt, amikor a zenekaroddal, a Punch Brothers-zel felvettétek a The Blind Leaving The Blind című szerzeményed, ami egy négy tételes szvit. Egy bluegrass szvit!

Igen, a húszas éveim közepén jártam, amikor azt befejeztem, a zenekar többi tagja szintén, és volt ebben valami punk attitűd. Lázadás. Hogy már csak azért sem fogjuk azt csinálni, amire mindenki számítana. Ez fűtötte akkor az alkotást. Hát, sokat tanultam belőle azóta… Még most is büszke vagyok rá, de azért hallom benne a sértett dühöt, az ok nélküli lázadást. Ami nagyon motiváló tud lenni, de nem lehet ez az egyedüli motivációd. Ettől egydimenzióssá válik a zene, holott annak éppen olyan sokdimenziósnak kell lennie, mint az életnek. Ha most meghallgatom, helyenként érzem, hogy túl erősre sikerült. Helyenként kicsit éretlen, azok a nagyszabású harmonikai gesztusok nem feltétlenül annyira elegánsak, mint amennyire lehetnének, vannak olyan dolgok, amik elkerülhetők lettek volna, és vannak, amik meg túlságosan elkerülhetetlenek benne.

De érdekes, hogy épp ezt hoztad fel. Mielőtt leültünk beszélgetni, pont azzal foglalkoztam, ami a The Blind Leaving The Blind óta a legambiciózusabb darabom. Tulajdonképpen annak egyfajta folytatása. Az elmúlt 15 évet azzal töltöttem, hogy pontosítottam, kikristályosítottam az elképzeléseimet szerzőként, előadóként és szövegíróként. Azt hiszem, ez most kezdett gyümölcsözőre fordulni. Alig várom már, hogy meg tudjam mutatni. De egyébként ehhez kapcsolódik a Salt (in the Wounds) of the Earth című darabom is, amit játszom is ezen a szólóturnén. Szólótanulmányként az is egyfajta folytatása a The Blindnak.

Örülök, hogy szóba hoztad a punk attitűdöt. Nagyon úgy tűnik, hogy ez erősen hajt téged. A zenei munkásságodat legnagyobb mértékben a bluegrass és a komolyzene fedi le. A két – talán – legkonzervatívabb zenei műfaj. Mintha élveznéd, hogy provokálod ezt a két színteret.

Fura, hogy a klasszikus szcéna ilyen konzervatív lett, figyelembe véve, hogy azok a zenék éppen a kirobbanó, felforgató erejű explozív innovációból születtek. Bach vagy Mozart éppen hogy olyan renegátok voltak, akik nem voltak hajlandók azt csinálni, amit előttük mások. És mindezt olyan magas szinten tették, hogy aztán ők váltak mások számára a szabállyá. A tradíció szó ugyanonnan ered, ahonnan az innováció szó is. Végsősoron a tradíció az az innováció, ami megmarad. És vannak zenészek, akik nem akarnak olyat csinálni, ami létezett már korábban is. Valami újat akarunk létrehozni. Ez pedig óhatatlanul is borzolja a kedélyeket. Természetes ösztön a lázadás. A valódi alkotás a lázadás egy formája.

Számomra azt hiszem azért annyira fontos a bluegrass és a klasszikus zene, mert mintha egymást kiegészítő ellentétek lennének. A bluegrass nagyon intuitív zene. Sőt, leginkább intuíció – legalábbis az volt, hiszen olyan zenészek játszották, akik hallás után tanultak. Ezzel szemben a klasszikus zenét tanulmányozni kell, le kell mindent jegyezni. De megvan az a vicc, nem, hogy a bluegrass az a zene, ami szívből jön… az orron keresztül?

Beszéljünk a legutóbbi, tavaly megjelent lemezedről, a Laysongsról. Világos, hogy a lemezt átitatja valamifajta vallásosság, de mégsem tűnik vallásos lemeznek. Helyenként például egészen sok düh van benne…

Leginkább a Salt (in the Wound) of the Earth című darabban. De teljesen igazad van, ez nem vallásos album. Nagyon vallásos közegben nevelkedtem, és a bluegrassben is nagyon erősen jelen van a vallás a gospel hagyomány miatt. A vallásos tapasztalat érdekelt inkább, ami azt hiszem, azoknak az életében is jelen van, akik nem hívők – csak nem feltétlenül veszik észre. Én sem tartom már magam vallásosnak, inkább agnosztikussá váltam. De ugyanakkor a vallásos nyelv nagyon is erőteljes. Ahogy egyébként a szleng is egyfajta intimitást hoz létre, vagy mintegy rámutat a közös tapasztalatokra, amikor használjuk. A vallásos nyelvezet is ehhez hasonlóan egy olyan vallásos impulzusra mutat rá, ami ismerősként ott van mindannyiunk életében. Amikor például egzisztenciális dilemmákkal szembesülünk és azokra próbálunk választ adni.

Ugyanakkor a vallásos meggyőződéseink folyamatos törést okoznak az emberek között. És már ezek a különbözőségek vannak folyamatosan szem előtt, nem a közös tapasztalatok. Nem tudjuk mások helyébe képzelni magunkat, mások perspektívájából látni a dolgokat. Ezt pedig a közösségi média csak felerősíti. Olyan emberek között találjuk magunkat, akik abban hisznek, amiben mi, úgy gondolkodnak, ahogy mi, sőt, úgy is néznek ki, ahogy mi. Így benneragadunk a saját perspektívánkban, és késztetésünk sincs a civilizált diskurzusra.

A zene egy olyan szféra, ahol még meg tud valósulni ez a diskurzus: a világ minden tájáról jövünk össze, és nem lövünk, nem mutogatunk egymásra. Egy nagyon is diplomatikus erő a zene, ami párbeszédet indít. Míg a közösségi média csak lezárja a párbeszédet: odacsapunk, és már le is léptünk. Fura korban élünk, és nagyobb szükségünk van most a zenére, mint tán bármikor.

Az új lemezednek van egy meglepő darabja: felkerült rá Bartók hegedűre írott Szólószonátájának zárótétele. Egy olyan műről van szó, ami híresen nehéz a hegedűsök számára, sokszor a megvalósíthatóság határát súrolja. Az eredeti szerzői intenció szerint például negyedhangokra íródott, amit bundos hangszeren, mint amilyen a mandolin is, fizikai képtelenség megvalósítani. Nehéz feladat volt mandolinra áthangszerelni?

Szerencsére Bartók írt – egyébként éppen Jehudi Menuhin kérésre – egy félhangos verziót is. Nagyon szeretem a negyedhangos verziót, de így hál’ istennek nekem nem kellett azzal foglalkoznom, hogy mi volt Bartók eredeti elképzelése. De így is az egyik legnehezebb darab, amit valaha játszottam. Nem is feltétlenül a mandolin miatt. Vannak bizonyos aspektusai a darabnak, amik például egyszerűbbek mandolinon, mint hegedűn, különösképpen a nagy akkordok. Persze vannak részek, amik meg sokkal nehezebbek, de összességében azt hiszem, ezek kiegyenlítik egymást.

Hogy-hogy úgy döntöttél, hogy ez is felkerüljön a lemezre?

A koncerteken nagyon jól működött együtt a Salt of the Earth darabbal. És mikor vettük föl a lemezt, a feleségemmel – aki a lemez producere volt, habár nem zenész – elkezdtünk beszélgetni, hogy vajon a Salt of Earth után nem kéne-e hagyni az embereket kicsit fellélegezni. Mire ő azt mondta, semmiképp! A Bartók-tétel tovább erősíti a Salt of the Earth tébolyát. Azok a démonok, amik ott elszabadulnak, végig ott vannak a Presto tételben is. Alig várom, hogy Magyarországon játszhassam, de elmondani sem tudom, mennyire izgulok miatta! A magyar népzenét a legtöbbünk Bartókon keresztül ismerte meg. Ráadásul a húszas éveimben a Bay Areaban volt egy nagyon jó klub, ahova sokat jártam, és ahol csomó magyar népzene szólt, ami egy rendkívül izgalmas zenei világ. Úgyhogy nagyon várom már, hogy Magyarországon játszhassak Bartókot!

Chris Thile október 21-én lép fel a Magyar Zene Házában, amire jegyek ide kattintva kaphatók. Facebook-esemény.

interjú: Sam Redbreast Wilson
fotó: Brantley Gutierrez