"Nem kísér esőfelhő mindenhová" - Kolibri-interjú

A Platon Karataev felfedezte, Hundred Sins lemezén a slágert énekelte, a sajátján pedig izgalmasan csavarja meg a melankolikus indiefolkot elektronikával. Szigorúan vallásos neveltetése miatt teljesen naivan csöppent bele a zenélésbe, de ennek ma már inkább az előnyeit látja. Közben animátornak tanul a MOME-n, készített már klipet az Elefántnak, a zïpnek, és 6363-nak is, és január 6-án végre az első nagylemeze is megjelent. Bognár Bandival, azaz Kolibrivel beszélgettünk. Ez az interjú először a Recorder magazin 100. számában jelent meg.

Miért Kolibri?

Egyik első emlékem, hogy tél van, beteg vagyok, anyukámmal nézzük a madarakat a kertben, és amikor a madárhatározóban meglátom a kolibrit, rácsodálkozom, milyen fura állat. Amikor megírtam az első dalaimat, beugrott ez az emlék, mert ugyanolyan melankolikus, de közben szép, intim és érzékeny a hangulata, mint amilyen zenét játszani szeretnék.

Már azelőtt felkarolt a Platon Karataev egyik frontembere, Cz.K. Sebő, hogy kiadtad volna az első dalaidat. Min lendített át az ő támogatása?

Amíg nem költöztem be Szentendréről Budapestre, nem tartoztam semmilyen művészközeghez. A szüleim viszonylag szigorúan neveltek, ők mélyen hívő római katolikusok, én is az lettem. Ennek sok jó oldala van, de a neveltetésem el is zárt bizonyos lehetőségektől. Féltettek a zenészélettel járó bűnös dolgoktól, az éjszaki élettől, és emiatt bennem is kialakult egyfajta távolságtartás a művészetekkel szemben. Sokáig a kocsmákról is rossz véleménnyel voltam, azt gondoltam, oda rossz emberek járnak és ellopják a cuccaidat. Csak pár éve fejtettem vissza, hogy miért is gondolom én ezt.

Sebővel egy sörözésen találkoztunk egy közös barátunkon keresztül. Elkezdtünk zenéről beszélgetni, és átküldtem neki két számomat, amit ott helyben meghallgatott. Az első annyira nem jött be neki, de a második, a Pure Trouble után megölelt, és felkiáltott, hogy „na, ez az!”. Megható és egyben megdöbbentő érzés volt: mint amikor megdicsérnek egy kisgyereket, de még nem tudja, mit csinált jól. Előtte én nem igazán tudtam különbséget tenni a számaim között. Sebő aztán elkezdett mentorálni, bátorított, hogy jelentkezzek a Kikeltetőre, maszterelte a B-oldal EP-met, amit eredetileg egy sávra vettem fel, mert nem tudtam, hogyan kéne, és bevitt zenészközegekbe, amiért rettenetesen hálás vagyok neki. Ő mutatott be Kamáéknak is, akik aztán a Banana Recordsszal szintén felkaroltak.

Elemi erejű hangod van, amivel egészen természetesen tudsz nagy érzelmeket megmozgatni. Erre mikor jöttél rá?

Amikor az Altatót írtam. Kárpátalján voltam fát vágni, önkénteskedtem. Ez egy nagyon szegény környék, ahol az egyház a Karitász is, és kerestek valakit pár hónapra. Egyedül laktam a vendégházban, napi 4-6 órában hasogattam a fát, és kicsit el voltam veszve. Kivoltam a párkapcsolatom miatt, és nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, csak azt, hogy hiába végeztem el az OKJ-s képzést, nem akarok vendéglátózni. Egyik nap ki akartam dühöngeni magam, és néhány félszeg próbálkozás után kieresztettem a hangomat. Az nagy áttörés volt. Akkor fedeztem fel, hogyan játszhatok a hangommal, és emelhetem meg egy dal dinamikáját vele. Ezekben a kárpátaljai hónapokban döntöttem el, hogy komolyan akarok foglalkozni a zenéléssel.

A dalaid alapján egy mély érzésű, de zárkózott figurának tűnsz. Nehéz volt feloldódnod a színpadon?

A mélyvíz segített. Az első fellépésem a Platon Karataev akusztikus duókoncertje előtt volt két éve, a Budapest Parkban. Azt mondják, jól sikerült, de én nem nagyon emlékszem rá. Amikor bementünk a backstage-be – számomra akkor derült ki, hogy ilyen is van, előtte nem gondolkoztam azon, hova mennek a színpadról a zenészek –, tíz ember volt ott. Amikor kijöttem, 450. Ez lesokkolt. Szürreális volt, hogy ennyi ember figyel rám, napokig tartott, mire feldolgoztam az élményt. Számomra fura, és kicsit ijesztő is, hogy összegyűlik ennyi ember pár zenész miatt, mert a rajongás valahol istenítés. Én is ezt csinálom más zenekarokkal, de ezt még nem tettem teljesen helyre magamban. A koncert után jöttem rá arra is, hogy nekem nincs színpadi karakterem, ugyanúgy vagyok jelen koncerten is, mint a hétköznapokban. Viszont a szomorú dalaim ellenére szeretek humorizálni, mert az az egyetlen, ami feloldja az élettel járó sok szarságot.

Teljesen naivan csöppentél bele a zenélésbe. Ez izgalmas, vagy inkább frusztráló számodra? Mennyi idő volt, mire kiismerted magad a zeneiparban?

Inkább izgalmas, de még nem ismertem ki magam benne teljesen. Most ott tartok, hogy kezdek rájönni, miben vagyok jó, és miben nem. Gitározni például nem tudok jól, kevés bontástechnikát ismerek, a hangszerekhez nincs affinitásom. De a szövegírás egész jól megy, ott rögtön kapcsolok, és azt is érzem, hogy van egy karaktere a hangomnak. Már merem dalszerzőnek hívni magam egy társaságban. Néha. Egy évig azt se mertem kimondani, hogy zenélek.

Titkoltad?

Nem, csak nem tudtam, minek nevezzem magam. Zenésznek nem akartam, mert ahhoz nem játszom elég jól, a dalszerzőt pedig nagyképűségnek éreztem.

A dalszerzés során tudod kamatoztatni ezt a naivitást?

Nehéz ezt megfogalmazni, mert félek, hogy egyszer azon kapom magam, egoista lettem. De közben igyekszem büszke lenni arra, amiben jó vagyok. Négy évig tartott rájönnöm, milyen nagy dolog, hogy naivan vágtam bele a zenélésbe. Most már különlegesnek, egyedinek tartom, amit csinálok, a hibáival együtt is. A szövegeim jó értelemben vett egyszerűsége például a naivitásomból fakad. Zeneileg sok hatás ért, de szövegírás terén kevés. Nem tudom, mi számít kúlnak a magyar alterben, ezért nem is befolyásol.

A dalaidban az egyszálgitáros indiefolkot emeled, csavarod meg elektronikával. Az akusztikus hangzás untat?

Egy picit igen. Tudom, hogy nem lehetséges igazán újszerű zenét játszani, de igyekszem legalább törekedni rá. Szeretnék jelzők között maradni, hogy ne lehessen egy szóval leírni a dalaimat. Kamaszkorom óta hallgattam az indie zenék, a Twenty One Pilots, Bon Iver, vagy a Platon Karataev mellett EDM-et, drum ’n’ basst, Prodigy-t, Skrillexet. A Covid első hónapjaiban mélyedtem el az elektronikus zenekészítésben, amikor belevágtam a Demodino mellékprojektembe. Kikötöttem magamnak, hogy egy este alatt be kell fejeznem egy dalt, és ez felért egy Ableton-kurzussal. Aztán Kamáék összehoztak producerekkel (Hundred Sins, Sophie M, Tembo), és az is megerősítette bennem, milyen izgalmas az elektronika és az alternatív/indie szövegek összeházasítása. A lemezt eredetileg egy szál gitárra írtam meg, és ha nem nyerünk a PKÜ Nagylemez Pályázatán, akkor kiadtam volna úgy. De nyertünk, és Czirják Tomival, Csontos Bencével (Ben Leavez), Kamával és Máriusszal azokat az ötleteket gondoltuk tovább és producereltük meg, amiket gitáron kitaláltam.

Hundred Sins-zel hogyan találtatok egymásra?

Kama mutatta meg ajsa luna a legszebb lány című számát, aztán átmentem Botihoz, ahol kiderült, egyikünk se tudja, miért kötöttek össze minket. Elkezdett beateket mutogatni, és nekem akkor esett le, mit hívnak beatnek az emberek. Elsőre nem sikerült összehoznunk semmit, de aztán találtam egy régi szöveget a jegyzeteimben, aminek minden sora, szünete és a ritmusa is tökéletesen ráillett egy beatre. Ez lett a Zárószám. Szívesen dolgoznék még Botival, zseninek tartom.

A Fussnál éreztétek, hogy ez egy sláger?

Boti igen, én nem. Ő nagyon élesen vágja ezeket. Az ő profizmusa pont az én naivitásom ellentéte. A Zárószám inkább az én, a Fuss meg inkább az ő ízléséhez áll közel.

Pedig a recorderes interjújában azt mondta, hogy a Zárószámot érzi a legsikerültebb dalának. Te melyiket tartod annak a sajátjaid közül?

A Csiripet. Ahhoz sikerült olyan boldog szöveget írni, amilyen a hétköznapokban is vagyok. Általában akkor írok zenét, ha szomorú vagyok, de aztán túlteszem magam ezeken az estéken. Nem kísér esőfelhő mindenhová. Ezért is lett az album címe az, hogy Nagyon jó, nagyon rossz, nagyon jó.

Számomra a Félős a lemez egyik kulcsdala. Abban attól is félsz, hogy beleragadsz a szomorúságba, és már csak szenvedve érzed magad komfortosan. Ez a szomorú indie zenéknek is az egyik csapdája.

Nem szeretem, ha romantizálják a fájdalmat, mert lehet, hogy egy bizonyos pontig elviselhetőbbé teszi a szenvedést, de azon túl csak ront rajta. Szeretném ezt elkerülni, még ha arról is éneklek a legtöbb dalban, hogy miért vagyok szomorú. Ezek múlandó érzések.

Írtál már boldogan is zenét? Jól sikerült?

Igen. Az Elkaptál például ilyen, amit a barátnőmnek írtam.

Egy éve azt mondtad a Recordernek, hogy tök jó lenne, ha egyszálgitáros előadóként eljutnál nagyszínpadokra. Ez azóta – Hundred Sins koncertjén a Budapest Parkban – megvalósult. Most mi hajt?

Az, hogy zenét írjak. Ha sikerül a zenekarral áttörést elérni egy dalban, rápasszintani egy verzét egy zenére, vagy kitekerni egy jó hangot, annál nincs jobb érzés a világon. Nagyszínpadra már nem vágyom, mert rájöttem, hogy inkább zenét írni szeretek, mint előadni. De egyszer szívesen játszanék egy szimfonikus zenekarral, csak még nem írtam meg azokat a dalokat, amiket előadnék velük. A mostaniaknál jobbakat szeretnék.

Szerinted eddig mennyit sikerült megvalósítanod a benned rejlő potenciálból?

Fogalmam sincs. Az Előszobás időszakból kihoztam a maximumot, de azóta annyi hatás ért, és olyan távlatok nyíltak meg a producerekkel és most, a zenekarral való közös munka révén, amiket még messze nem aknáztam ki. Sok téren tapasztalatlannak érzem magam, de ezt nem bánom, szeretek tanulni.

Miért lett zenekarod?

Amikor megírtam a nagylemezt, rájöttem, hogy bár egy szál gitárral is működnek a dalok, de zenekarral sokkal többet ki lehet hozni belőlük. Háló Gerivel (elektromos gitár, szinti, samplerek, kütyük) és Halász Mátéval (dobok) alaposan átdolgoztuk a dalokat. Nagyon más élményt nyújtanak, mint a lemezen, meg fogtok lepődni, mennyire.

interjú: Soós Tamás
fotók: Vitray Anna