A Blonde semmit nem ért és nem is akar érteni Marilyn Monroe legendájából. Megelégszik pár filmtörténeti jelentőségű pillanat rekreálásával és azok kíméletlen nyomorpornóval való kiszínezésével. Kegyetlen, művészieskedő és leginkább méltatlan – egy iskolapélda arról, hogyan nem szabad életrajzi filmet készíteni. Ez a kritika először a Recorder magazin 98. számában jelent meg.
Képzeljük el az idei év legjobb életrajzi filmjét, az Elvist úgy, hogy csak azokra a pillanatokra koncentrálna, amikor az énekes már túlsúlyos, gyógyszerfüggő és környezete számára elviselhetetlen. Megértette volna belőle 2022-ben bárki, hogy miért lett belőle a popkultúra egyik megkerülhetetlen ikonja? Marilyn Monroe jelentőségében és kisugárzásában is Elvishez mérhető bálvány és az ő életét is fokozatosan tönkretette a csillogás. Mégis, a Blonde című film pontosan a fentebb felvázolt megközelítést választotta; az égvilágon semmit nem látunk abból, hogy miért lett Marilyn Monroe-ból az ötvenes évek legnagyobb filmsztárja, aki férfiak millióit babonázta meg egy-egy mosolyával. Helyette itt van egy szegény, szerencsétlen nő, akit gyermekkora óta mindenki csak kizsigerelt és megalázott és egyetlen boldog perce sem lehetett.
Természetesen lehetne egy ilyen megközelítésnek is létjogosultsága, főleg a #metoo után pár évvel, amikor a popkultúra éppen csak elkezdett számot vetni azzal, hogy hogyan tette tönkre a túlzott figyelem, a nőgyűlőlet és a kizsákmányolás toxikus keveréke rengeteg fiatal nő életét Britney Spearstől Diana hercegnőig. A baj csak ott van, hogy Andrew Dominik rendezőt egyáltalán nem érdekli Marilyn Monroe, a színésznő, aki ellenállhatatlan vonzerőt, bájt, boldogságot és szexuális kisugárzást árasztott a vásznon. Míg a legutóbbi Monroe-életrajzi filmben (Egy hét Marilynnel) Michelle Williams pont ezt a varázst tudta megragadni, addig Ana de Armas ebben a filmben meg sem próbálhatja.
A forgatókönyv Joyce Carol Oates nagy sikerű regényén alapul, de Dominik inkább csak a képekre koncentrál és az ikonikus fotók, illetve filmjelenetek rekreálása ugyan látványos, de végtelenül felszínes. Főleg nyakon öntve a sokkolónak szánt (de inkább ízléstelen) pillanatokat sem nélkülöző nyomorpornóval. Fürdővízbe fojtó anyuka, hármasszex Chaplin fiával, beszélgetés elvetélt magzatokkal és Kennedy elnök leszopása premier plánban – csupa elképzelt WTF-pillanat, ami a kegyeletsértés határát súrolja annak a hamis narratívának a szolgálatában, hogy Marilyn Monroe egész életében egy szánalomra méltó, összetört nő lett volna, akinek megváltás volt a halál.
Ana de Armas és Andrew Dominik a Blonde forgatásán |
Az alternatív élettörténet műfajában tavaly a Spencer mutatta meg, hogy lehet jó ízléssel és jó szándékkal is közelíteni egy kiszipolyozott ikon bemutatásához. Amíg azonban Pablo Larraín következetesen végig tudta vinni Diana hercegnő kapcsán a fojtogató magány és a tébolyba vezető népszerűség impresszionista képi megjelenítését, addig Andrew Dominik céltalanul művészieskedik. Minden különösebb indok nélkül variálja a képarányt vagy átvált fekete-fehérre és hiába minőségi a technikai munka, alapvetően egy drága kísérletezést láthatunk, kiforrott rendezői koncepció nélkül.
Pedig Dominik rendezett már tökéletes (fikciós) életrajzi filmet, a 2007-es Jesse James meggyilkolását, csakhogy ott érezhetően volt benne a főhőse iránt tisztelet és empátia. Marilynnek sajnos ebből semmi nem jutott, így a Blonde rendezője hiába mutatja be, hogy férfiak sora zsigerelte ki és rúgott belé, végső soron ő is beállt a sor végére. Hatvan évvel a halála után.
szerző: Onozó Róbert
osztályzat: 3/10
A Blonde (a rémes magyar címe: Szöszi) már látható a Netflixen.