Éneklő elefánt a politikai korrektség porcelánboltjában. Emilia Pérez (filmkritika)

A mexikói drogkartellek világában játszódó transzmusical elsőre csak egy viccnek tűnt, de aztán az év legtöbb Oscar-jelölést bezsebelő filmje lett. Ez a kritika először a Recorder magazin 121. számában jelent meg.

Minél kevesebbet tudunk az Emilia Pérez történetéről, annál jobb, mert a lehető legváratlanabb irányokba száguld és minden kanyarban mintha egy más filmbe menne át. Szerencsére a volánnál Jacques Audiard ül, akit a filmrajongók már több mint 15 éve A próféta vagy a Halálos szívdobbanás miatt a szívükbe zárhattak. Miután megcsinálta a társadalmilag fontos filmjét (Dheepan – Egy menekült története) és elnyerte vele a cannes-i fődíjat (ezüstéremre szorítva ezzel a Saul fiát), mintha lekerült volna róla a nyomás és egyre kísérletezőbbé vált. 

Hollywoodi kirándulása, a Testvérlövészek, Joaquin Phoenix-szel és Jake Gyllenhaallal nem vert nagy hullámokat, pedig az utóbbi idők egyik legrendhagyóbb westernje. Még jobban sikerült az Ahol a Nap felkel Párizsban, ami mintha a Csajok tévésorozatot helyezné át Párizsba, gyönyörű fekete-fehér képeken. Ezek után már a szemünk sem rebbent, amikor kiderült, hogy egy Mexikóban játszódó operát tervez transznemű főszereplővel. Az operából végül musical lett és félórába is beletelik, mire kiderül, hogy a két húzónév közül se Selena Gomez, se Zoe Saldaña nem a címszereplő. 

Emilia Pérez ugyanis egy drogbáró második esélye erkölcsös és családszerető életre, egy új testben. Az utóbbi évek a transz-identitáskeresés dömpingjét hozták el a filmekben és tévésorozatokban, politikai vitákat és bizonyos körökben óriási felháborodást generálva. Az Emilia Pérezt lehet sok mindennel vádolni; hogy egy divathullám érzékenyítő darabja lenne vagy, hogy nem veszi elég komolyan a nemváltás témáját. Ráadásul amíg transz művészek sora várja, hogy lehetőséghez jusson leforgatni a személyes hangvételű szívügyét, addig Audiard 70+-os, ciszheteró férfiként kedvére trappolhat a politikai korrektség porcelánboltjában.

Ami a politikai korrektséget illeti, Audiard legalább annyit megtett, hogy egy valódi transz színésznőt kért fel a főszerepre és Karla Sofía Gascón máris történelmet írt a Cannes-ban kezdődött és a rekordszámú Oscar-jelölésnél tartó díjesővel. Az Oscar-kampány közben ugyan kiderült, hogy Gascón maga korántsem alkalmas arra, hogy az elfogadás szimbólumává váljon, bár kellemetlen megnyilatkozásai a film végkövetkeztetésére is rímelnek. Az Emilia Pérez legnagyobb erénye pedig pont az, hogy nem próbál egyensúlyozni, hogy ne sértse meg senki érzékenységét. Egy féktelenül kattant musical, amiben ugyan nincsenek instant klasszikus zenei betétek (pedig Selena Gomez megérdemelt volna egy showstopper jelenetet), de mindig képes meglepni és elbizonytalanítani. 

A humor néha bugyuta (például a látnod kell, hogy elhidd musicaljelenet a bangkoki nemváltó kórházban) és a történetről nyugodtan asszociálhatunk a Mrs. Doubtfire-re is, de Audiard minden jelenetet képes lendülettel és energiával megtölteni. A női testben történő újjászületésről feldob ugyan pár magas labdát, de nem próbálja sem megmondófilmként lecsapni őket, sem pedig politikailag állást foglalni róluk. Pedig erre nyilván lenne igény, de aki a második Trump-korszak filmes politikai kiáltványát várja a transzjogokról vagy a mexikói drogkartellekről, rossz helyen keresgél. Az Emilia Pérez szinte véletlenül került ennyire a nemzetközi figyelem középpontjába, egyszerűen azért, mert az utóbbi időben a legjobban tudta azt nyújtani, amit a filmvilág egy musicaltől elvár: szórakoztatni. 

7/10

Az Emilia Pérez című film február 27-én kerül a magyar mozikba.

Onozó Róbert