Nem váltja meg a világot, de másfél órát megér az életünkből a Foo Fighters metálhorror-vígjátéka, amelynek több poénja szórakoztat, mint amennyi lezsibbasztja az agyadat. A budapesti Cinema City MOM Park moziban csütörtöktől egy héten át minden este kétszer vetített Stúdió 666-nak szomorú apropót ad a dobos Taylor Hawkins halála, akinek ez volt az egyik utolsó közös szereplése a zenekarral. Ez a cikk először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.
„Ki akarna leforgatni egy ekkora marhaságot?” – csattant fel Dave Grohl, miután felhívta egy filmes haverja egy nagystúdiós megbeszélés után, ahol felmerült, hogy horrorfilmet kéne csinálni a Foo Fighters-zel. Grohl ekkor épp a tizedik nagylemezüket demózta fel egyedül egy hatalmas kúriában, és a körülmények a kezdeti ellenállás ellenére hamar beindították a fantáziáját. Mi lenne, ha az alagsorban egy brutálisan legyilkolt metálbanda elveszett albumára bukkannának? Ha Grohlt ennek következtében megszállná egy démon és változatos eszközökkel kinyírná a zenésztársait? Feltámaszthatnák az idióta rock & roll- és metálfilmek sajnálatosan elfeledett hagyományát? Lehetne ez egy horrorba oltott This is Spinal Tap vagy legalább egy zizzent, füves metálvígjáték?
A Stúdió 666 mindez egyben, és annál sokkal kevesebb. Aligha fogja újra divatba hozni a rockjátékfilmeket, és azt talán mondani se kell, hogy a Spinal Tapnek a nyomába sem érhet. Legnagyobb poénját egyébként maga a koronavírus gyilkolta meg. Eredetileg az volt a terv, hogy a funkys-táncos Medicine at Midnight megjelenésével egyidőben küldik mozikba a filmet, amiben nem véletlenül van annyi áthallás a valósággal: a Foo Fighters tagjai önmagukat játsszák (karikatúraként persze) és a lemezt is tényleg abban az encinói minikastélyban vették fel, ahol a filmet is forgatták, teljes titokban. Korai interjúkban már ecsetelték, hogy egy kísértetjárta helyen stúdióznak, és a slusszpoén az lett volna, hogy úgy mutatják be a filmet, mint az Ideglelést, mintha tényleg megtörtént volna velük mindaz, amit a Stúdió 666-ban látunk.
Ebből a járvány miatt nem lett semmi, hiszen egy évet csúszott a Medicine at Midnight és még többet a film, ami végül idén februárban került mozikba (nálunk sajnos nem). A premieres trükk persze nem sokat változtatott volna azon, hogy a Stúdió 666 leginkább egy elfuserált Scooby-Doo-filmre emlékeztet, amit valamilyen csoda folytán mégse un el az ember. Talán azért, mert Dave Grohl mindig szórakoztató, ahogy mindent körbehányó vámpírdémonként meg akarja írni minden idők legsötétebb metálriffjét. A vicc tárgya az, hogy a legnormálisabb rocksztár eljátssza a pszichopata rocksztárt, és a hiperaktív dalszerző írói válságban szenved, mintha a Ragyogás Jack Nicholsonja nem írógépen püfölné, hanem gitáron virgázná ugyanazokat a köröket.
A Stúdió 666 legjobb pillanatait zenekari vígjátékként hozza, amikor Grohl béna YouTube-videókat néz, hogy megtörje az ihlethiányt, vagy azzal szívatja a társait, hogy a 2112-nél 2112-szer hosszabb metálodüsszeiát akar írni. A film tele van szórakoztató kikacsintásokkal és cameókkal, kezdve a Foo Fighters házi stúdiójára (Studio 606) utaló címtől, a technikusként/csicskáztatott mindenesként felbukkanó Slayer-gitáros Kerry Kingtől a film főcímdalát jegyző és hangmérnökként beköszönő horror- és szintipápa John Carpenterig, amik minden zenerajongónak mosolyt csalhatnak az arcára. (A virgázásnál pedig Steve Vai volt a kézdublőr.) Hasonlóan telitalálat a gitáros Pat Smear minden megmozdulása, aki faarccal szállítja a legjobb poénokat, mint egy kisnyugdíjassá őszült Kumail Nanjiani. A zenekar további tagjai nem kapnak igazán emlékezetes karaktert a billentyűs Rami Jaffee kivételével, aki meg bárcsak hozzászürkült volna a többiekhez, mert az ő kanos, férfitangás meditációguruja a film legfárasztóbb karikatúrája. Taylor Hawkins érthetetlenül kevés szerepet kap a sztoriban, bár ez lehet annak tudható be, hogy nem volt hajlandó megtanulni a forgatókönyvet és az összes szövegét improvizálta.
És akkor még ott vannak a tapló zenekari viccek egymás nagymamájának a megdugásáról, a ’84-es Szellemirtók szintjén mozgó szellemeffektek, valamint az a rendezői tévedés (a Slayer-kliprendező BJ McDonnell), hogy nem veszik elég Zs-filmesre a figurát és csak elvétve lépik át azt a határt, amin túl a silányság viccessé, a brutalitás pedig abszurddá válik. A Stúdió 666 horror(paródia)ként nem túl emlékezetes, így aztán a legjobb dolog, ami kisül belőle, az alighanem az alagsorban „talált” metállemez, amit Grohl tényleg megírt ától cettig.
A Dream Widow-t úgy emlegetik a filmben, mint akik a „következő Jane’s Addiction” lehettek volna a ’90-es években, ehhez képest Grohl egy brutálmetál lemezt hozott össze, amely a blackened thrashtől a Trouble-féle ikergitáros doomon és Kyuss-ízű stoneren át a bedurvított Foo Fightersre emlékeztető stadionmetálig ível. Mintha csak hősünk all-star projektjének, a Probotnak a folytatása lenne, a minialbumnak mondott, de a Medicine at Midnightnál öt perccel hosszabb Dream Widow a ’80-as évek underground metálja előtt tiszteleg, csak sztárvendégek nélkül (a lemezt Dave Grohl kvázi egyedül játszotta fel, mint a legelső Foo Fighters-albumot, a zenekarból csak Rami Jaffee szerepel rajta). A nagy nevek ezúttal nem is hiányoznak: a csuklóból kirázott múltidézés egységesen erős pillanatokat, riffeket, refréneket hoz, és újfent bizonyítja, hogy mi is akkor járunk a legjobban, ha Dave Grohl szabadjára engedi a benne élő, kiapadhatatlanul lelkes rajongót.
szerző: Soós Tamás
