Na mi van, nem iszol?! Egy százalék indián (filmkritika)

Fél évvel a Kálmán-nap pálinkázós házastársi apokalipszise után ezúttal egy régi barát kávézik be annyira, hogy a másik kettőnek lehet, rámegy a kapcsolata. Ismét egyetlen helyszínen, néhány óra alatt élesedik a helyzet, de Hajdu Szabolcs magánélet-trilógiájának záródarabjában, az Egy százalék indiánban a problémák súlyosabbak és a tétek is nagyobbak. Ez a kritika először a Recorder magazin 118. számában jelent meg.

A mérgező férfiasság sokáig tabu volt, most ideológiai aknamező, pedig a generációkon át gördített szörnyű minták és reflexek a mai napig erősen formálják a társas kapcsolatainkat, legyen az szerelem, barátság, gyereknevelés vagy munkahely. Hajdu Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián már önmagában azért kötelező, mert a komplex témáról nem áttételesen bújtatva és nem is sarkosan kioktatva, hanem hozzáférhetően, átélhető emberi viszonyokon keresztül beszél. Illetve nem is beszél, hanem kérdez, ami talán a legjobb módszer, hogy kicsit mindenki magába nézzen. Mert akár tudatosítjuk magunkban, akár nem, így vagy úgy mindannyian érintettek vagyunk.

Egy temetés után három barát kezd iszogatni és beszélgetni, az unatkozó nők meg valahogy próbálják eltölteni az időt. Bár a férfiakat láthatóan elsodorta egymástól az élet és nagyon máshol tartanak (a szó konkrét és átvitt értelmében), valami közös bennük. Egyikük sem érzi túl jól magát a bőrében, ami különféle immunreakciókat vált ki, jelentős feszültséget okozva a párkapcsolataikban. Rajmund (Gelányi Imre) vedeli a bort és mindenkinek beszól, Árpi (Szabó Domokos) kölcsönökből dédelget illúziókat, Andris (Hajdu Szabolcs) pedig messzire menekülne. Csak épp arról feledkeznek meg mindhárman, hogy a feleségeik/barátnőik önálló személyiségek, vágyakkal, véleményekkel és érzésekkel.

Aki lemaradt volna az előzményekről, most is az azonos című színdarab adaptációjáról van szó, avagy végig egyetlen lakásba vagyunk zárva a szereplőkkel és néhány kisebb-nagyobb ugrást leszámítva valós időben követjük őket. A sűrített térnek és időnek persze a drámaiság mellett praktikus okai is bőven akadnak. Az egyébként világhírű rendezőt finoman szólva nem hordozza tenyerén a hivatalos hazai filmgyártás, így kénytelen szűkös, Hollywoodban sima könyvelési hibának minősülő költségvetésekből dolgozni (“ez egy akadálypálya” - mondja az általa játszott figura). Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy a színház egyrészt illékony, másrészt szűkebb réteget érhet csak el, a megfilmesítés tehát egyszerre konzerválja és nyitja meg a darabot.

Tankó Erika, Tóth Orsi és Pető Kata az Egy százalék indián című filmben

A magánélet-trilógia intim határhelyzetei olyan jellegzetes állapotrajzok, amikben magunkra és a közvetlen környezetünkre is rácsodálkozhatunk. A mából visszanézve az Ernelláék Farkaséknál Skóciából hazatérő családja már-már boldog nosztalgiának tűnhet, de még a Kálmán-nap agonizáló házasságaiban is megcsillan a remény. Humor persze most is van, de az Egy százalék indián nemcsak azért keserűbb, mert a közélet keserűbb (a darab 2019-es bemutatása óta érezhetően romlott az általános közérzet), hanem a főbb kérdései is mélyebbre hatolnak. 

A három filmet (plusz a némileg kapcsolódó Békeidőt) rengeteg visszatérő téma fűzi egybe, az identitás problémája most mégis jóval hangsúlyosabb. A magunkkal hurcolt káros szerepminták sorsrontása mindig is jelen volt Hajdu életművében (lásd Fehér tenyér), de talán még soha nem volt ennyire égetően fontos, hogy a szereplők végre szembenézzenek önmagukkal és legalább próbálják megszakítani a körforgást. Lehet ez kurva nehéz, de nem nagyon látszik más kiút. 

8/10 

Huber Zoltán