Június 16-án az A38 Hajón koncertezik a Magyarországot már többször is megjárt popdíva, a David Lynch múzsájaként elhíresült Chrystabell, aki év elején sokak meglepetésére egy glam-futurista diszkólemezzel tért vissza. A kedves és bőbeszédű texasi énekes-dalszerző elárulta, hogyan segítette őt David Lynch első énekesnő-múzsája, a múlt héten elhunyt Julee Cruise, mit hozott ki belőle David Lynch, amit más nem tudott volna, és hogyan állt a közös munka után művészként a saját lábára. De mit keresett egy kung fu filmben Jet Livel és miért nem azt hozta neki a Twin Peaks folytatása, mint amire számított?
A napokban hunyt el Julee Cruise, akitől egy szívhez szóló üzenettel búcsúztál. Ebben megemlítetted azt is, hogy sokat jelentett számodra Julee kedvessége, bátorítása. Miben bátorított?
Eleinte csak messziről csodáltam Julee-t, aztán ahogy elkezdtem Daviddel dolgozni, egyre közelebb éreztem magamhoz, hiszen ő volt az első énekesnő, akin keresztül testet öltöttek a zenei elképzelései. Daviddel zenélni olyan, mintha a levegőből kikristályosodna egy vízió, amit meg lehet fogni, ízlelni, hallani, olyan erővel árad Davidből. Meg kell találnod magadban azt a pontot, amin ezt át tudod szűrni, és elengedni magad, hogy áramolhasson. Kicsit olyan ez, mint amit médiumok csinálnak: kilépsz a testedből, ugyanakkor ráhangolódsz Davidre és mozgásba hozod a teljes zenei tudásodat, hogy kifejezd a zenei elképzeléseit. Ez egy különleges képesség, ami mindkettőnkben megvan, volt: a formálhatóság. Amit Julee Angelóval [Angelo Badalamenti dalszerzővel - S.T.] és Daviddel alkotott, az ikonikus, de tudom azt is, hogy kicsit más, mint amit ő magától csinált volna.
LEHET-E JOBB TÉVÉSOROZAT ZENÉJE A TWIN PEAKSÉNÉL?
Amikor találkoztam Angelóval és Daviddel, lehetőségem nyílt elmondani nekik, hogy mennyit jelentett nekem a Twin Peaks zenéje, de Julee-val sajnos nem tudtam ezt megosztani. De közben leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy feldolgozzam a Falling című dalát. Tudtam, hogy megosztó lesz, de nem akartam elérni vele semmit, csak azt, hogy lerójam a tiszteletemet Julee-nak az előttem kikövezett útért. Amikor meghallgatta a verziómat, írt egy levelet, hogy milyen szép és mennyire tetszett neki, és hogy nagyra tart művészként. Ez rengeteget jelentett nekem, hiszen nem lett volna muszáj írnia. Úgy éltem meg, mint egy nővéri bátorítást, ami nagy önbizalmat adott. Szükségem is volt rá, mert sokan kritizáltak, amiért elénekeltem azt a dalt, azt mondták, úgyse lesz olyan jó, mint az eredeti. Attól, hogy Julee áldását adta rá, sokkal jobban éreztem magam.
Te is más zenét játszottál volna, ha nem találkozol David Lynchcsel? Mennyire állt közel hozzád ez a melankolikus, tünékeny, darkos-dreampopos világ?
Ha zenét hallgatok, nem a műfaj, hanem a hang és hangulat érdekel. Hatéves korom óta zenélek, énekeltem rock- és swingbandában, több nyelven is, felléptem musicalekben, volt nagykiadós szerződésem, szóval volt már karrierem, mielőtt találkoztam Daviddel. De a vele készített lemezek elmondhatatlanul fontos fejezetei az életemnek. A This Train hozott nekem egy új közönséget, akiket korábban nem értem el, David pedig belőlem hozott elő valami olyasmit, amit korábban nem fedeztem fel. Előtte pörgős zenéket énekeltem, amikben nagy dallamok és nagy refrének voltak. Daviddel zenélni teljesen más volt, mert őt egy érzés, egy hangulat megteremtése érdekli. Ő nem váltott, hanem azt mondta, itt maradunk, ebben a hangulatban. Aztán finoman elmozdul, fokozza az intenzitást, és eljön a pillanat, amikor elvisz valahova máshova. Ez a megközelítés alapjaiban hatott a későbbi zenéimre is.
MINDEN, AMIT DAVID LYNCH ÉS A ZENE KAPCSOLATÁRÓL TUDNI AKARTÁL.
Korábban alakváltó voltam, alárendeltem magam az adott zenének, és nagyon technikai szempontból közelítettem meg az éneklést. Davidnél viszont ez a módszer használhatatlan volt. Attól, hogy tudsz egy fifikás akkordváltást, még nem lesz meg feltétlenül az a vibe, amit keresel. Nála akár ki is hagyhattál egy ütemet, amit egy klasszikusan képzett zenész nagy hibának érez, de őt ez nem érdekli, mert a hangulatot akarja megragadni. Ezután szerettem volna én is olyan zenét játszani, ami ottmarad az emberrel. Ami akkora jelentőséggel bír az ember számára, hogy az élete egy szakaszának, érzelmi állapotának a kísérőzenéjévé válik.
Fotó: Elia Stahan.
CHRYSTABELL 2012-BEN A THIS TRAINRŐL ÉS LYNCHRŐL A RECORDERNEK:
„A lemez minden dala David szüleménye. Amint elkészült a zene, lejátszotta nekem, hogy ráhangolódjak és megkérdezte, hogy tetszik-e, amire én azt válaszoltam, aham, mert hogy ne tetszett volna! Ezután kézhez kaptam tőle a dalszöveget, bementem vele az énekfülkébe, ott kitártam magam és elkezdtem énekelni. David pedig addig instruált és inspirált, amíg azt nem mondta a dalra, hogy ez az. Néha elég volt pár szó, máskor elmondott egy történetet, vagy - mivel nagyon közelről ismer - felidézett egy odavágó momentumot az életemből, hogy elérje, eggyé váljak a dallal. A Rolling Stone-nak mondta azt David, hogy a közös munkánk ugyanolyan volt számára, mintha színésznővel dolgozott volna, és való igaz: azt várta tőlem, hogy számára tökéletes alakítást nyújtsak. Zenei rendezőként pont olyan hihetetlenül jó, mint színészvezetésben. Nagyon érzi, hogyan varázsolja elő belőled azt, amit akar. Hatalmas empátia és türelem kellett ehhez mindkettőnk részéről; a lemez érzékeny témákat érint, ezekbe belehelyezkedni érzelmileg is nehéz feladat volt, nem lehetett erőltetni, siettetni a dalok létrejöttét. Ez volt az egyik oka, hogy ilyen sokáig készült.” OLVASD EL A TELJES INTERJÚT!
Egy nagylemez és egy EP után viszont a saját lábadra álltál. Miért nem dolgoztatok többet Lynchcsel?
Mert a saját utamat kellett járnom. David annyira erős alkotói személyiség, hogy ha nem hoztam volna egy tudatos döntést, hogy másokkal is dolgozzak, nem fejlődtem volna tovább művészként. Persze az is közrejátszott, hogy David nem ért rá több albumra. Ha ráért volna, talán csináltunk volna még egyet, de az volt megírva, hogy ez a két album szülessen meg. Nekem pedig ki kellett találnom, hogyan lépjek tovább zeneileg. Szerencsém volt, mert a menedzserem ismerte John Parish-t, akinek rajongtam a munkáiért, és elküldtem neki a demóinkat, amit a dalszerzőtársammal, Christopher Smarttal írtunk. Ő pedig ismerte és szerette a Daviddel közös zenéimet, úgyhogy benne volt a dologban. Nagyjából egy év alatt összegyűlt annyi és olyan dal, ami stílusában megfelelt Johnnak, és belevágtunk. Ez egy jó átmenet volt számomra, mert megint egy producerrel dolgozhattam, ugyanakkor John olyan producer, aki megengedi a művésznek, hogy csinálja a maga dolgát.
Világéletemben dalokat írtam, sose volt B-tervem, csak a zenélés. 19 évesen rövid ideig elgondolkoztam azon, hogy színész legyek, mert csodával határos módon bekerültem egy filmbe, de aztán bevettek egy fantasztikus swingzenekarba, és utána már nem volt kérdés, hogy zenélni fogok egész életemben. A We Dissolve után is folyamatosan születtek otthon a dalok, és felvetettem a dalszerzőtársamnak, Chrisnek, hogy a következő lemeznek legyen ő a producere. Ez lett a Feels Like Love, amit zenekari felállásban rögzítettünk. Utána pedig megint egy újabb fejezet kezdődött, amikor kitaláltuk, hogy elektronikus zenét csinálunk. De ez még a járvány előtt volt.
Chrystabell és Christopher Smart. Fotó: ziowl.
Mi vitt rá akkor a stílusváltásra?
Ha nem is mondanám sötétnek a Midnight Star előtti zenéimet, az biztos, hogy volt bennük valamiféle súlyosság. Mint amikor bemész az erdő mélyébe: megnyugtató érzés, ugyanakkor meg is tud nyomni. Viszont azoknak a hangzásoknak, amikkel a Midnight Star írásakor kísérleteztünk, volt egy könnyedsége, egy pezsgő, felvillanyozó hangulata, ami nagyon megtetszett. Amikor pedig eldöntöttük, hogy dobos helyett elektronikus beatekkel fogunk dolgozni, az szélesre tárta a kaput a kísérletezés előtt. A járvánnyal járó bizonytalanság is afelé terelt, hogy félretegyük a bevált sémákat, és nézzük meg, hogy mi történik, ha járatlan útra lépünk. Ez nem úgy nézett ki, hogy na, most minden szörnyű, akkor csináljunk egy lemezt csupa szerelmes popszámmal. Ha benne vagy a flow-ban, úgy bontakoznak ki a dalok, ahogy kell, és minél kevésbé kérdőjelezem meg, annál jobbak lesznek. Ha azon aggódtam volna, hogy a Daviddel készült lemezeim rajongói biztos nem fogják érteni, akkor elmerültem és meg is fulladtam volna a sok „mi lesz, ha?” kérdésben. Így viszont stimulált az alkotás és az újdonság varázsa. Őszintén rajongok a diszkóért, szeretem a nagy, vidám dallamokat, az olyan musicaleket, mint a Xanadu, és a régi sci-fi filmeket, mint a Liquid Sky, és ezekből megszületett egy glam-futurista electro-lemez.
Amire feldolgoztátok a Love My Way-t a Psychedelic Furstől. Nagy rajongója vagy a Szólíts a neveden-nek?
Bevallom, egy repülőn láttam a filmet, és előtte megittam már két pohár vörösbort, szóval kicsit be voltam csiccsentve, de nagyon tetszett. De nem a film miatt dolgoztuk fel a számot. Chris javasolta, hogy vegyük elő, mert úgy éreztük, olyan sok rétege van, hogy ki lehet hozni belőle egy újfajta interpretációt. A feldolgozásokkal úgy vagyok, hogy tökéletesnek kell lenniük, különben mi értelme újra eljátszani egy dalt? Szerintem szép lett a Love My Wayünk. Olyan, mint egy rejtett szám. A digitális kiadáson rajta van, de a vinylen nem, mert a Midnight Star egy konceptalbum, és a Love My Way nem része a történetnek. Az egy édes csók a forró éjszaka után, amit együtt töltöttünk, mielőtt hazamész. Egy futó kis édes pillanat.
A Nouvelle Vague-os Marc Collinnal egy teljes feldolgozáslemezt is összehoztatok Cure-dalokból. Mennyire fontos számodra a 80-as évek zenei öröksége?
Marc tökéletesen érti a feldolgozásszámok művészetét. Korábban is beszéltünk róla, hogy dolgozzunk együtt, de akkor még nem jött össze. Tavaly aztán megkeresett, hogy olyan lemezt szeretne csinálni, amin csak Cure-t játszik és egy előadó énekli az összeset: én. Rögtön rábólintottam. Korábban nem akartam túl sok feldolgozást énekelni, mert a karrierem elején musicalekben szerepeltem, sok sztenderdet énekeltem, és úgy éreztem, ezen már túl vagyok. A saját dalaimat akartam játszani, de még így is sokáig aggódtam azon, hogy ne lássanak olyannak, mint aki feldolgozásokat énekel. Mire Marc megkeresett, megírtam öt lemezt, megtaláltam a saját hangomat és már nem kérdőjeleztem meg magamat alkotóként. Úgy éreztem, ha nem is az egyetlen jó választás, de a megfelelő ember vagyok arra, hogy elénekeljem a Cure-dalokat. Szerintem szép lemez lett. Anyám is imádja!
Ami pedig a 80-as éveket illeti, a Cure-t és sok más zenekart is szeretek ebből az érából, de a 90-es évek közelebb áll hozzám. És nem is annyira az 1990-es, mint a 2090-es évek. Szeretek a jövőbe tekinteni. Megélem a pillanatot, de most annyi nehézséggel küzd az emberiség, hogy néha arra gondolok, nem ugorhatnánk oda, amikor mindenki szereti egymást? Mindenki smároljon! Én az a lány vagyok, aki meg akar ölelni mindenit, ami biztos idegesítő, de ez van. Egyéni felelősségünk, hogy vigyázzunk egymásra és szeressük a másikat. Igyekszem kivenni belőle a részem, és a Midnight Starral elültetni pár kedvességmagot az emberekben. Hogy legyen egy kis varázslat az életünkben, mert amúgy rohadt nehéz az egész. Próbálom megváltani a világot diszkóütemről diszkóütemre, és tudom, hogy ez az egész nagyrészt csak az én fejemben van, azért csinálom.
Említetted, hogy 18 évesen csodával határos módon megcsíptél egy filmszerepet. Ez a kung fu filmed volt Jet Livel?
Igen, a Volt egyszer egy Kína 6. Kamaszként sok meghallgatásra jártam és rengeteg visszautasítást kaptam. Aztán ’98-ban csináltunk egy független filmet, a szívünket-lelkünket beletettük, éjszaka forgattunk, de a rendező nem fejezte be a filmet, és ez nagy csalódás volt mindannyiunknak. Ugyanakkor ez a rendező ennek a kínai filmnek a díszletrészlegében dolgozott, és becsempészte a portfóliómat a castingos mappájába, méghozzá az indián hercegnő szerepére. Mindig kivették a mappámat, mert először is, fehér vagyok, nem indián, másrészt annyival magasabb Jet Linél, hogy értelmetlen volt az egész. De a srác mindig visszarakta, és a film rendezője, Sammo Hung egyszer csak meglátta a képemet, és azt mondta, ő az a lány! Az ismerősöm felhívott, hogy menjek be a meghallgatásra, én pedig azt se tudtam, mi történik, mert akkor érettségiztem, és egyébként se szólt nekem róla, hogy berakta a képemet a többi közé. Ez volt az első olyan élményem, amikor azt mondták, igen, te vagy a megfelelő a szerepre, és nem csak azt, hogy oké, gyere, majd csinálsz valamit a filmben. És ez akkora élmény volt, hogy utána színész akartam lenni egy rövid ideig. De aztán szétfoszlott a csoda. Azt hittem, hatalmas lépés lesz ez a film a karrieremben, de nem lett. Csak belülről változtatott meg.
És a Twin Peaks?
Az is. Mindkét esetben tudtam, hogy ez egy olyan sorsfordító pillanat, ami után teljesen más megvilágításba kerül az addigi életem, és annyira megváltoztat, hogy teljesen más lesz az is, ami utána jön. Más emberré kellett válnom, hogy le tudjam forgatni a kung fu filmet, és azért is, hogy meg tudjam csinálni a Twin Peakset. Ezen kívül viszont teljesen más világ volt a két forgatás. A kínai film még a 90-es években forgott, és az egy sokkal vadabb, keményebb világ volt. A Twin Peaks pedig egy elmondhatatlan, kozmikus, spirituális élmény. De az is csak bennem változtatott meg dolgokat, és nem a karrieremben.
Chrystabell mint Tammy Preston FBI-ügynök és David Lynch a Twin Peaks 3. évadában.
Hogyhogy?
Annyi negatív visszajelzést kaptam a karakteremre, hogy annyira erőssé kellett válnom, hogy többé ne törődjek a külső megerősítéssel. Ez egy csodálatos ajándék volt a sorozattól. Persze nem az, amire számítottam. Egyáltalán nem. De annál sokkal jobb. Utána az önbizalmam az egekbe szökött. Az önértékelésem már nem függ mástól, csakis magamtól, és ez olyan erőt adott, amit korábban nem tapasztaltam meg.
interjú: Soós Tamás
Chrystabell június 16-án az A38-on mutatja be a Midnight Star című új lemezét, jegyek még kaphatók, Facebook-esemény errefelé.
