"Nők is lehetnek sikeresek harminc felett" - Priya Ragu-interjú

Harmincon túl, irodai dolgozóként vágott bele a zenélésbe, ma már a jövő egyik nagy sztárjaként emlegetik. A tamil származású, Svájcban felnőtt Priya Ragu Billie Eilishhoz hasonlóan producer-dalszerző bátyjával (Japhna Gold) írja folkhatású, elektropopos R&B-slágereit. Lelkesedett érte a BBC, a Vogue és az indiai Rolling Stone, első mixtape-je (damnshestamil) egy major kiadónál jött ki, június 11-én pedig Magyarországra is eljut a Telekom Electronic Beats fesztiváljának keretében. A május végén a Jungle-lel turnézó Priyát két meghiúsult interjú után (soundcheck-problémák + durrdefekt) értük utol, de ő így is derűs hangulatban beszélte át velünk eddigi karrierjét. Ez az interjú először a Recorder magazin 95. számában jelent meg.

Gondoltad, hogy ilyen stresszes lesz a turnézó zenészek élete?

Bevallom, kicsit alábecsültem. Hallgatóként csak a csillogást látja az ember, de a háttérben rengeteg munka megírni, kiadni és megturnéztatni a dalokat. De azt se gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni a turnézást.

Miért nem?

Lámpalázas voltam, rettegtem a fellépésektől. Svájcban nőttem fel, ahol viszonylag kicsi a zenei piac, és nemzetközi előadóként egész más szintre kerül az ember.

A Guardianben megjelent egy cikk az ún. Covid-bébikről: azokról a fiatal előadókról, akik a járvány alatt futottak be, de a korlátozások miatt nincs igazán tapasztalatuk a koncertezésben, emiatt élőben fellépni most sokkal több stresszel, szorongással jár számukra. Te is közéjük tartozol?

Igen, engem is bedobtak a mélyvízbe. Az egyik első koncertemen a Jungle előtt játszottunk, ötezer embernek, a Brixton Academyben. Előtte felléptem már néhány fesztiválon, de sosem ekkora közönségnek. Mi van, ha elszúrok valamit? Ez cikázott a fejemben, de egy ekkora koncerten már nincs idő ilyesmiken agyalni. Játszani kell, és amikor játszottunk, rájöttem, hogy megy ez nekem. Most már rettentően élvezem a koncertezést.

Mi az első zenei emléked?

Egy tamil népdalt éneklünk a bátyámmal, sírok, mert nem szeretném, de a szüleink ránk parancsolnak. Újra meg újra elő kellett adnunk ezt a dalt a családi összejöveteleken.

Akkor még nem szerettél énekelni?

Nem. Apám alapított egy zenekart, amiben ő indiai ütőhangszeren, tablán játszott, a bátyám billentyűzött, én pedig énekeltem. Többnyire tamil dalokat, ami nehezemre esett, mert azokban magasan kell énekelni, nekem pedig ez nem igazán ment. Nem is szerettem a zenélést, amíg 13 évesen fel nem fedeztem Lauryn Hillt. Totál rázsongtam, csak arra tudtam gondolni, bárcsak úgy énekelhetnék, mint ő!

A ’90-es években sok lányra volt ilyen hatással Lauryn Hill.

Engem a lágy hangja fogott meg, a melankolikus dallamai, a soul és a hiphop utánozhatatlan keveréke. Felvettem a dalait a rádióból, és a kis füzetembe körmöltem a szövegeket, pedig akkor még nem is tudtam angolul.

A szintén Srí Lanka-i származású, tamil rapper-énekesnő, M.I.A. mondta, hogy az Angliába költözésük után ő elsőként az afroamerikai hiphoptól kapott nyugati identitást.

Velem is ez történt. A szüleink szigorúak voltak, nem engedték, hogy nézzük az MTV-t, eltiltottak a nyugati popkultúrától, de mi titokban azért hallgattuk. Magányos gyerek voltam, nem nagyon voltak barátaim, de a fekete kultúrában magamra találtam. Úgy éreztem, ott elfogadnak. És még a humoruk is hasonló. Amikor aztán megláttam M.I.A.-t a tévében, felkiáltottam: na, ő az én emberem! Örülök, hogy egyre több tamil előadó kerül be a mainstreambe. Ez sokáig ritkaságnak számított.

Ma már az sem ritkaság, hogy kamaszként világsztárrá válsz, hiszen sokkal könnyebb felvenni és eljuttatni a közönséghez a zenédet. Te miért vártál ezzel a harmincas éveidig?

Mert nem akartam zenész lenni. Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy ez lehetséges. Nem láttam olyan svájci előadót, aki nemzetközi karriert futott volna be, ráadásul jó állásom volt, kényelmes életet éltem. Ugyanakkor nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy legalább egy számot meg kéne írnom, hátha lesz belőle valami. Sok akadályt kellett legyőznöm, mert nem az angol az anyanyelvem, barna a bőröm és néha tamilul énekelek, ráadásul R&B-t, és Svájc kiesik a mainstream zenei körforgásból. Sok bizonytalanság volt bennem, hogy sikerül-e elérnem valamit. De sikerült.

A sok bizonytalankodás után mi hozta el a fordulópontot? A 30. születésnapod?

Az is közrejátszott, hogy harminc lettem, de többen nyomott a latban a félelem, hogy elpazarolom a tehetségemet. Rájöttem, hogy szükségem van egy célra, különben mit fogok csinálni egész életemben, Excel-táblázatokat töltögetek? Úgyhogy kiköltöztem fél évre New Yorkba azzal az elhatározással, hogy megírok tíz számot. Először más producerekkel próbálkoztam, de azokban a zenékben nem találtam meg magamat. Aztán rájöttem, hogy a testvéremmel kell dolgoznom.

Melyik volt az első dal, amit már együtt írtatok?

A Leaf High. Rengeteg ideig tartott összerakni, mert mindkettőnknek megvoltak a maga elképzelései, és nem tudtuk, merre induljunk el. Amikor a második számunkon, a Lighthouse-on dolgoztunk, Japhna egyszer csak azt mondta, hogy kifordítja a beatet, ráülteti indiai ritmusokra. Előtte azt gondoltam, jazzes zenét kéne játszanom sok trombitával és szaxofonnal, de aztán megértettem, hogy az én zeném a bátyám zenéje is egyben, és bíznom kell benne, bármi is lesz belőle. És amikor ezt megléptük, rájöttünk, hogy jobban bele kell szőnünk a zenei gyökereinket a dalainkba.

Mit visztek át a tamil zenéből a sajátotokba?

Kollywoodi filmeken nőttünk fel, alig vártuk suli után, hogy azokat nézhessük.

Ezek olyanok, mint a bollywoodi filmek, csak tamil nyelven?

Igen, de a kollywoodi filmekben kevesebb a szerelem és több a szuperhős, aki megmenti az egész falut és kiharcolja nekik az egyenlőséget. Ezekben a filmekben is van legalább 4-5 dal, amiket meg kellett tanulnunk, hogy eljátsszuk édesapánk zenekarával az esküvőkön. A bátyámnak ráadásul minden átkötő és bevezető zenét is tudnia kellett, és amikor dalokat írunk, ez a hangulat- és dallamvilág automatikusan előjön belőlünk. Az is természetes, hogy gyakran nyúlunk indiai ütőhangszerekhez.

Az énekstílusodra is nagy hatással volt a tamil zene a ’90-es évek neo-soulja és R&B-je mellett.

Énekesként Ilayaraja és PB Srinivas hatott rám leginkább, aki apám nagy kedvence a hatvanas évekből. Gyerekként nem értettem, mi a jó benne, de azóta beleszerettem a hangjába, ami hasonlóan lágy és kifejező, mint Lauryn Hillé. Hallod a szomorúságot és a fájdalmat a hangjukban, de úgy, mint senki máséban. A tamil hatás kitapintható a zenénkben, de sose erőltetjük: ha organikusan jön, akkor jön, ha nem, nem. Nem lehet kidekázni, hogy ennek a dalnak legyen a fele tamil, a fele meg nyugati zene.

Hogyan dolgoztok együtt a bátyáddal?

Könnyedén. Tudjuk, hogyan gondolkodik a másik, mert azonosak a zenei gyökereink. Néha mi is veszekszünk persze, de jól kiegészítjük egymást.

Sokáig halogattad, hogy belevágj a zenélésbe. Mi volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy ebből valami nagy dolog is kisülhet?

Miután megírtuk az első dalainkat, olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni is alig bírtuk. Az első dalunkat, a Leaf High-t Svájcban jelentettük meg és a svájci rádiók már azt is játszották. Volt egy megérzésem, hogy a másodikhoz Indiában kell klipet forgatnunk, és bár pénzem nem volt rá, kimaxoltam a hitelkeretemet. Sejtettem azért, hogy vissza fogom tudni fizetni, mert akkor még a Swiss Airlinesnak dolgoztam alkatrész-beszerzőként. Aztán a Lighthouse-t elkezdte rotációban játszani az indiai VH1, amire felfigyelt a Rolling Stone indiai kiadása. Azon keresztül bekerültünk a BBC Future Sounds rádióműsorába, majd jött a nagykiadós szerződés, most pedig már a Jungle-lel turnézunk.

Tartottál tőle, hogy leszerződj egy nagykiadóhoz?

Persze. Sok mindent hall az ember... A zenét ráadásul mi is ki tudjuk adni. De ahhoz, hogy kitörjünk Svájcból, kellett a kiadó támogatása. Szerencsére jó a kapcsolatunk a Warnerrel, ők is rengeteg munkát fektetnek a produkcióba.

Abból a konzervatív társadalmi felfogásból sem lehetett könnyű kitörni, amelyben felnőttél: hogy a nők dolga elsősorban az, hogy anyák és feleségek legyenek. A dalaidat átszövi az a gondolat, hogyan tudod nőként is megélni az álmaidat.

A szüleink nagyon szigorúan, konzervatív elvek mentén neveltek minket, de nagyon szerettek minket. Sokáig küzdöttem azzal, hogy szerettem volna megfelelni nekik azok után, amit értünk tettek: elmenekültek Srí Lankáról a polgárháború kitörése után, hogy jó életet biztosítsanak nekünk Svájcban. Ezért is óvtak minket sok mindentől, amit ők káros hatásnak tartottak. Ugyanakkor azt akartam csinálni, ami érdekelt. A tamil lányoktól azt várták el a környezetünkben, hogy az iskola után rögtön megházasodjanak. Én viszont mindig is úgy éreztem, hogy van valami magasabb rendű célom annál, mint hogy csak a saját családomról gondoskodjak. Szerettem volna zenélni, a dalaimmal lebontani sztereotípiákat, és bebizonyítani, hogy a nők is válthatnak pályát és lehetnek sikeresek harminc felett.

Telekom Electronic Beats

Június 11-én, a kőbányai Főzdeparkban csaphatunk egy nagy bulit a Telekom Electronic Beats ingyenes minifesztiválján, ahol jobbnál jobb előadók táncoltatnak élőben. Priya Ragu mellett ott lesz a pont tíz éve berobbant indie-favorit, az első albumával elalélt kritikákat és egy Mercury-jelölést is begyűjtő Django Django, akiknek galoppozó westerngitárokra, krautrockos vágtákra, feszes house- és technoritmusokra épülő zenéjük (nevezzük az egyszerűség kedvéért okos-slágeres artpopnak) azóta sem veszített vonzerejéből. A skót-angol-északír zenekar a klasszikussá érett debütöt idéző, szellős és eszképista, Charlotte Gainsbourg-t is megénekeltető tavalyi albumával (Glowing in the Dark) jön hozzánk. Érkezik még az angol dalszerző-producer Elderbrook, aki írt már Grammy-jelölt dalt a kóláról (Cola), tucatnyi milliós hallgatottságú, soultól a gospelig, countrytól a klasszikus zenéig sok helyről merítő klubzenét, és a járvány előtti utolsó Szigeten megmutatta, hogyan rúgja ki a ház falát. A hazai színeket szintén egy menő producer-dalszerző, az első szerzői lemezén (Opera) befordult szövegekkel buliztató Hundred Sins képviseli, akinek élőben igazi all-star bulit szokott csinálni vendégénekeseivel.

A nőket skatulyákba szorító sztereotípiák lebontásáról szól a Kamali is.

Ez most a kedvencem a saját dalaim közül. Élőben is. Egy dokumentumfilm inspirálta a hétéves Kamaliról, aki egy kis dél-indiai halászfaluban egyedüli lányként gördeszkázik, és emiatt sokan kinézik, és az anyukájáról, aki ennek ellenére is igyekszik szabad embernek felnevelni őt. Miután megnéztük a filmet, megírtuk a dalt, aztán megkértük a rendezőt, hogy forgassa le a klipet is hozzá. Ez a történet így vált kerekké.

Az eddigi legnagyobbat szóló dalod, a Good Love 2.0 pedig azzal, hogy rappeltél benne, pedig eleinte nem akartál. Miért?

Mert nem vagyok rapper. A bátyám az. De aztán meggyőzött. Megértettem, hogy a zenélés egy spirituális út is egyben, amely során dalról dalra ismerem meg magam. Például kiderült, hogy rappelni is tudok.

Ki vagy békülve a hangoddal?

Igen. Szeretem, hogy van egy ritka tónusa, hogy törékeny, mégis jól tudok vele érzelmeket közvetíteni, különösen élőben. De tudom azt is, hogy rengeteget kellene még képeznem, de sajnos kicsit lusta vagyok hozzá.

Nem csak turnézol a Jungle-lel, közös számotok is van, a Goodbye My Love a tavalyi, remekül sikerült Loving In Stereo lemezen. Ez hogyan született?

Már jóval azelőtt masszív Jungle-rajongó voltam, hogy ugyanahhoz a menedzsmenthez kerültünk. A menedzseremen keresztül kérdezték meg a srácok, hogy van-e kedvem stúdiózni velük. A session végére megszületett a Goodbye My Love, amire Josh azt mondta, ha nem viszem el a projektembe, akkor ő elviszi a Jungle-be. Azóta össze is barátkoztunk, ami nekem hatalmas megtiszteltetés, mert a Jungle az egyik kedvenc angol zenekarom. Elképesztően szabad a zenéjük. Minden alkalommal transzba ejt.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: amitybloc