„Lefekvéskor mindig akkora slágerek jutnak eszembe” – Mayberian Sanskülotts-interjú

Egyik legjobb albumával (God Tiger Need Chemical Works) jelentkezett Magyarország elsőszámú dreampop-zenekara, az immár hatfős, Dorozsmai Gergővel és Várnai Szilviával kibővült felállásban. A Mayberian Sanskülotts két dalszerző-alapítójával, Balogh Gallusz gitárossal és Csordás Zita énekessel Balaton-parti technóról, magyaros önsorsrontásról és az autodidakták imposztorszindrómájáról is beszélgettünk. A zenekar június 3-án a Müpában egy rendhagyó koncerten mutatja be új albumát. Ez az interjú először a Recorder magazin 94. számában jelent meg.

„Szexi szintipopot játszunk, ami szomorú. Nem tudunk mást” – mondtátok egyszer. Ez még mindig szinti- vagy inkább dreampop, az új lemez mégis más. Hangzásában például sokkal inkább pop, mint a korábbiak.

Balogh Gallusz: Eddig se írtam bonyolult számokat, de most az volt a cél, hogy még annál is egyszerűbbek legyenek. Régebben beraktam valami lábdobot, aztán rágitároztam, most meg teljes hangszerelésben gondolkodtam. Szinti- és basszusszólamokat írtam, aztán letöltöttem a Wu-Tang Clan sample packet, ami őrületesen sokat segített a hangzás kialakításában. A gitárokat a végére hagytam, és a lehető legegyszerűbb dolgot játszottam fel.

Csordás Zita: És még abból is kidobtunk párat Gergővel. A szinti nyert. Nálam is. Nagyon szeretem a neosoul, R&B zenéket, mint a Blood Orange, az én számaim inkább azokra hasonlítanak.

B.G.: Nagyrészt a Covid alatt születtek a számok, amikor nem nagyon tudtunk próbálni, ezért Zitával kitanultuk az Abletont. Korábban nem akartam teljes számokat megírni, mert azért van zenekar, hogy együtt csináljuk, de a körülmények most rákényszerítettek. A Gergővel közös stúdiózás is rengeteget segített. Ma már tudatosabban állunk a dalszerzéshez.

Cs.Z.: És jobban tudjuk, mi áll jól nekünk.

Korábban játszottatok olyat, ami nem állt jól?

Cs.Z.: Minden életszakaszban azt játszottuk, amit akkor kellett, de ma már jobban ragaszkodom hozzá, hogy nem kell semennyire se megfelelnünk annak, amit elvárnak tőlünk. Lehet, hogy az új lemez nem fog tetszeni valakinek, mert a Rekult vagy az Adlait folytatását várja, de nem szabad magunkat beszorítani egy skatulyába, hanem merni kell újítani. Én szívesen játszanék tök más zenét is.

Dorozsmai Gergő, Csordás Zita és Balogh Gallusz | Fotó: Valami Hektor

A Balatoni gyász például eléggé más. Techno.

Cs.Z.: Azt a Szentivánéji álomhoz írtuk. Amikor még a Retrockban dolgoztam eladóként, összeismerkedtem egy lánnyal (Slarku Anett, a darab díszlettervezője), aki szintén a Képzőre járt, és amikor hazament, hogy rákeressen a festményeimre, megtalálta a zenekart, megmutatta a rendezőnek (Szőcs Artúr), akinek annyira megtetszett, hogy felkért, írjuk meg ennek az újhullámos Shakespeare-adaptációnak a zenéjét. Gergővel és Gallusszal leköltöztünk Nyíregyházára a legnagyobb lezárások közepén, amikor nem lehetett sehova kijárni, csak ittuk a benzinkutas sört a színészházban, és a kevés szabadnapjaink egyikén megtaláltam ezt a szintihangzást az Abletonban, amitől révületbe estem. Állsz este a sötét Balaton-parton, fúj a nyári szellő, jön a tuctuc a távolból, és szomorú vagy, mert érzed, hogy telik az idő, az élet meg múlandó. Ezt az érzést akartam megragadni. Több dal is született az előadáshoz, ami aztán felkerült a lemezre.

Az Adlait idején még jobban benne voltatok a dreampopos hangzásban?

Cs.Z.: Ha sok dreampopot játszol, akkor kicsit unalmassá válik ez a hangzás. Ha kizárólag Gallusz bedelayezett gitárját kéne hallgatnom, akkor megölném magam. Mindent elhagyni nem lehet, mert van egy Mayberian-hangzás, amit szeretünk, és amihez ragaszkodunk, de sokkal izgalmasabb, ha más zenei környezetbe helyezzük lemezről lemezre. Az Adlaitnél még nem volt meg az a szabadságunk, hogy szétszintizzük a dalokat.

B.G.: Akkor még négyen voltunk, és ügyeltünk rá, hogy elő is tudjuk adni élőben a számokat, és ez keretek közé szorított minket.

Cs.Z.: Akkor azt csináltuk meg, amit analóg meg tudtunk. Egy Beach House-os szintink volt, meg a beépített effektes Yamaha-cuccok. Gallusz később vett egy nanokey-t és az Akaratban már azt a gagyi, 8-bites szintieffektet használtuk, amit imádok. Most meg már itt a Sziló, aki sound designol, tudja splitelni a szintit és egyszerre két hangszínt játszani, tök durva arc! Én ezt nem tudnám. Plusz van dobpadünk, hatezer pedálunk, és négyen éneklünk, szóval tök hamisan, de valahogy el van énekelve ez a sok szólam is. Ma már sokkal tudatosabban írunk számokat, de nem érzem úgy, hogy ettől jobb lenne ez a lemez, mint az aloneinkápmegyer volt. Abban az élethelyzetünkben az volt a megfelelő teljesítmény, most pedig ez.

A Képzőn máig erős kultusza van olyan zenekaroknak, mint a Trabant vagy a Bizottság. Lehet, hogy emiatt eleinte erősebben hatott rátok – és az első két lemezre – a magyar underground, aztán idővel előbújtak a Cure-os, dreampopos hatásaitok? Vagy ezt már a zenekari felállás hozta magával, ami az Adlaitre állt össze?

B.G.: Egy szál gitárral meg énekkel inkább a magyar undergroundhoz tudtunk visszanyúlni.

Cs.Z.: Engem egyébként nem is csak a Trabant meg a Bizottság, hanem leginkább a Csókolom ütött szíven. Az volt az első feminista ébredésem, amikor Ujj Zsuzsi szövegeit hallgattam 15-16 évesen. A popzenében mindig férfiak írnak dalokat nőkről, amikben a férfi nagyon szerelmes és a nő töri össze a szívét. Korábban nem hallottam olyan dalokat, amikben a nők szenvednek, vagy ha igen, az is a férfiközpontú szerelemfelfogást tükrözte. Ujj Zsuzsi viszont rettentő érzékletesen ír a női szerelemről, és egyáltalán nem kertel. Az egyik dalban például azt énekelte, hogy „viszket a pinám”, ami így kimondva vulgárisan hangzik, de ott szívhez szóló. („Élek is, halok is, széjjelszakad a szívem is, / viszket a pinám, gyünnek a bakák, / rendre, sorra a jó katonák.” /Csókolom: Hóvégi/) Annyira meghatódtam a szövegeitől, hogy úgy éreztem, nekem is ilyeneket kell írnom, de én nem voltam 40 éves nő, akit megcsaltak, úgyhogy elképzelt helyzetekről írtam. 40, Csillagok, lámpafény: ezek Csókolom ihlette szövegek. A későbbiek már kevésbé, mert akkoriban a titkos szerelmeimnek írtam szövegeket, és nem akartam, hogy egy az egyben átmenjen az üzenet, csak azt, hogy belőlem távozzon, ezért rejtjelezve írtam meg őket. A zenénk pedig azért is változott idővel, mert ahogy lett Deezer, YouTube és Spotify, hirtelen kinyílt a világ. Rengeteg zenének tudtunk akkor jobban utánamenni Erykah Badutól a Grizzly Bearen át az Eurythmicsig, és a magyar underground helyét átvette az életünkben a külföldi underground. Illetve a zenekar is bővült, és az új tagok hozták magukkal a saját ízlésüket.

B.G.: Nekem még mindig furcsa, hogy ilyen jó zenészek vannak ebben a zenekarban. Miért éri meg ez nekik?

Ti nem lettetek 12 év alatt jó zenészek?

Cs.Z.: Nem.

B.G.: Én nem tanultam soha zenélni. A számainkat el tudom játszani, de mást nem nagyon.

Akkor nem szoktatok otthon gyakorolni.

B.G.: Soha. Én csak próbákon és koncerteken szoktam gitározni, meg néha, amikor számot írok, ami nagyon gáz, tudom.

Cs.Z.: Én szoktam néha énekelni, de ha nem úgy megy elsőre, ahogy szeretném, akkor bénának érzem magam, és ideges leszek, nehogy valaki meghallja. Még magam előtt is szégyellem az éneklésemet.

Pedig nagyon jó hangod van.

Cs.Z.: Kedves vagy, de én azt érzem, akárki jobb nálam. Belőlem soha nem lesz olyan nagytüdejű énekes, mint mondjuk Tina Turner, és nem is akarok erre törekedni, mert szánalmasnak érzem tőle magam. Nem olyan hangom van, mint amit az emberek megszoktak.

B.G.: Hálistennek.

Cs.Z.: Titokban szeretném, ha egy releváns zenész azt mondaná, fú de jó vagy. Egyszer történt ilyen: Tóth Viktor jazzszaxofonos odajött hozzám a Talentométeren a Zomboris fellépésünk után, és meghajolt. Ez nagyon jólesett, de ez a löket is kábé két napig tartott. Azt mondta, bármelyik énekes felkötheti a gatyáját mellettem. Ami persze nem igaz. Én egy közepes dalszerzőnek és a közepesnél rosszabb énekesnek érzem magam.

Csordás Zita | Fotó: Valami Hektor

Az undergroundban a képzettségnél fontosabb, hogy saját karaktered legyen. Ami neked megvan.

Cs.Z.: De szeretnék képzettebb lenni, mert autodidaktaként imposztor vagy, aki a zenészek babérjaira tör és elveszi előlük a fellépési lehetőséget.

B.G.: Én is sokszor érzem ezt.

Vagyis imposztorszindrómátok van.

B.G.: Persze, hogy az van. Egyszer a Kék Lóban elhitték, hogy jazzgitáros vagyok, a korábbi szintisünk, Nagy Emma születésnapi buliján. Kimentem cigizni, a jazzgitárosok ott beszélgettek a jazzgitározásról, és azt hitték, én is az vagyok. Az egész buliban tettettem, mert jó volt legalább egy estére gitárosnak érezni magam. Máskor hülyén érzem magam a gitárosok között, akik a kedvenc akkordjukról meg az új pedáljaikról beszélgetnek, miközben én örülök, ha nem fordítva fogom meg a gitárt.

A festőművész Nemes Anna mesélte, aki Csuja Lászlóval a Szelídet rendezte – az első magyar filmet, ami bejutott a Sundance versenyprogramjába –, hogy őt is biztos beképzeltnek tartották a forgatáson, mert annyira szorongott, amiért nem volt meg a technikai tudása, hogy kevésbé tudott másokra figyelni. Viszont a képzettség hiányának volt egy olyan előnye is, hogy eszébe jutottak olyan dolgok is, ami a filmeseknek nem feltétlenül, mert őket jobban kötötték annak a gondolkodási rendszernek a szabályai, amelyben szocializálódtak.

B.G.: Lehet, hogy a mi zenénk is azért érdekes egyeseknek, mert nem tudjuk, valójában hogyan kéne zenélni. Ezért nem is akarok elmenni gitártanárhoz. Én szeretem azokat a számainkat, amiknek nincs szerkezete, csak úgy jönnek egymás után a részek.

Cs.Z.: A Nightbus például ilyen. Kicsit a Te vagy minden más és az Altató is. 

B.G.: A Rekultnál nagyon szenvedtünk, amikor próbáltuk elmagyarázni a többieknek, hogyan is van a szerkezet a korai számainkban, mert valójában nem volt, csak egyszer felvettük a számokat és megszoktuk.

Cs.Z.: A Mayberianben olyan lesz a szám, ahogy kigurul belőlünk, és ez sokkal természetesebb. De nincs túl sok fura dolog a zenénkben, mert faék az egész.

B.G.: Ez a másik pozitívum. Nem rakjuk tele felesleges dolgokkal a számainkat. Néha megengedjük Gergőnek, hogy nyomjon egy gitárszólót, mert az vicces, de ennyi.

2019-ben eléggé felpörgött a zenekar, játszottatok a Szigeten, a Primaverán, és úgy volt, hogy vissza is mentek. Hogy éltétek meg, hogy a Covid elmosta a frissen jött lehetőségeket? Hogy láttátok akkor a zenekar lehetőségeit, jövőjét?

B.G.: Az biztos, hogy ennek a zenének itthon nincs túl nagy közönsége.

Cs.Z.: Legalábbis ezzel vigasztaljuk magunkat. Az a baj ezzel a stílusú zenével, hogy külföldön azért nem leszel vele híres, mert mondjuk az angolok és az amerikaiak, akik ezt szívták magukba az anyatejjel, sokkal bátrabban csinálnak sokkal jobb és előremutatóbb zenét, Magyarországon pedig szimplán nem ez a közízlés. Nem mintha annak akarnánk megfelelni, de ez eléggé behatárolja az itthoni lehetőségeket. Még akkor is, ha biztos játszhatnánk mi is még jobb zenét.

Az mégiscsak menő, hogy felléptetek a Primaverán.

Cs.Z.: Igen, Magyarországon lehet ezzel menőzni. Elképesztően király élmény volt, itthonról nézve pedig hihetetlen lehetőség, de globálisan nézve ettől még nem történt semmi.

Ez nem egy első lépcsőfok lett volna az európai karrier felé, ha nem jön a járvány?

Cs.Z.: Nem, mert egy showcase fesztivál keretein belül jutottunk ki, és nem tudnék példát mondani olyan zenekarra, aki emiatt vitte volna valamire. Például a Platon Karataev most Európában turnézik, de ők se a showcase-ek miatt jutottak egyről a kettőre, hanem mert jó zenét játszanak, és olyat, ami most külföldön is nagyon pörög. A Mayberian, bár nem a magyar szájízre van szabva, tök magyaros, és külföldön ennek nem az egzotikumát érzik.

Miben magyaros a Mayberian?

Cs.Z.: Az önsanyargató, önsorsrontó kelet-európaiság a viselkedésünkben és a zenénkben is megvan. De én ezt szeretem. Imádok magyar lenni, de ebből a kelet-európaiságból a színpadon valószínűleg csak annyi jön át, hogy nem vagyok kirobbanóan energikus, nincsenek showelemek…

B.G.: …hanem depós emberek zenélnek.

Cs.Z.: A menedzserünk nagyon sokat tesz azért, hogy többet elérjünk külföldön, és most megyünk is egy európai turnéra, de ezeket a próbálkozásokat kicsit hiábavalónak érzem, mert ebbe az elátkozott régióba születtünk. Mondj egy világhírű cseh zenekart! Vagy szlovákot. Jó, a lengyeleknek ott van Better Person, aki ráadásul tök jó, de ennyi.

Balogh Gallusz | Fotó: Valami Hektor

Miután meggyőződéssel állítottad, hogy pocsék énekes vagy, nehéz eldönteni, hogy realisták vagytok, vagy túlságosan önostorozók.

Cs.Z.: Mindkettő.

B.G.: Sokszor nyilván viccelünk.

Cs.Z.: Mindig azt tervezem, hogy végigkamuzom az interjúkat, de aztán nem sikerül, és azért is rosszul érzem magam, hogy ilyeneket mondok. Mert mindennek ellenére számomra is elképesztő, hogy elértünk sok mindent, amiről mások csak álmodoznak. Ilyenkor arra gondolok, hogy nincs nálunk izgalmasabb zenekar Magyarországon? A Gustave Tiger és a Qualitons is feloszlott, mi pedig, akik azt érezzük, hogy nem sok, amit elértünk, még itt vagyunk.

A Kistehén tagjai is arról beszéltek, hogy úgy érezték, folyamatos ellenszélben játszanak, nincs akkora érdeklődés, amekkorát megérdemelne a zenéjük.

Cs.Z.: Pedig a Kistehén a maga szintjén egy nagyon sikeres zenekar volt. Pont ez az: Magyarországon annyi esélyed van, mint egy szúnyognak nyáron túlélni. Sok van belőled, a legtöbbet lecsapják, a többi pedig még csak vért se tud szívni.

B.G.: Nehezen tudunk mit kezdeni a sikereinkkel.

Cs.Z.: Mert a külföldiek nem kézzelfogható sikerek. Ha hazajövünk, még mindig ugyanannyi a gázsink, és ugyanannyi embernek játszunk.

Mekkora a közönségetek?

Cs.Z.: Kb. 250-300 ember.

Az underground szinten szép szám.

Cs.Z.: De mindenhol csak félházra elég. Mi vagyunk a mindig félházas zenekar. Ez egy kis ország, ahol nem igazán lehet előrelépni. A közízlést lefedi kábé tíz zenekar, a rádióban szar zenék mennek, és javarészt nem is magyarok, hanem Anastacia a 15 évvel ezelőtti dalaival. Az ember többsége azt szereti, amit elé raknak, és ami hasonlít valamire, amit ismer. Ami meg nem, az valami „alteros köcsög zene”, ugyebár. Én perverz vagyok, olvasok kommenteket, és amikor feloszlott a Qualitons, volt, aki képes volt beírni, hogy ez ilyen macskazene. Nálunk még mindig erős fogyasztói réteget képez az a korosztály, amelyiknek az Edda az igazi zene. Aztán vannak, akiknek akár be is jöhetne a zenénk, de megállnak a Carson Cománál és az Elefántnál, mert az undergroundban most ők jutnak el a legtöbb emberhez. Esetleg még a Csaknekedkislány és a Galaxisok belefér, de a Mayberiant már csak az ismeri, aki kicsit mélyebbre ás, mert mi az underground egy másik és rejtettebb bugyrában vagyunk. És persze az is lehet, hogy csak még jobban kéne csinálnunk a dolgokat.

Vagy teljesen magyarul énekelni.

Cs.Z.: Nekünk szerintem túl furák a szövegeink ahhoz, hogy ez sokat számítson.

Mayberian Sanskülotts | Fotó: Valami Hektor

Akkor mi a konklúzió?

Cs.Z.: Hogy írtunk még egy lemezt, amire tök büszkék vagyunk és szerintünk tök jó lett, hogy élvezzük, ahány embernek játszunk, és örülünk, ha eljutunk külföldre, de nem kell erőltetni a dolgokat, mert a Mayberian soha nem lesz világsiker. Imádjuk a közönségünket, és ha látom az első sorban a gigafanokat, akkor úgy érzem, már megérte. Inkább legyen ott az a 100 ember, aki értékeli a zenét, mint 5000, aki végigpofázza és -telefonozza, vagy befut sikoltozva az Akaratra, aztán hazamegy. Aztán persze lehet, hogy csak slágeresebb dalokat kéne írni. Lefekvéskor mindig akkora slágerek jutnak eszembe, feléneklem őket, és másnap nem értem, mi akar lenni az, hogy tü-dü-düdü. Pedig azzal lehet, hogy befutnánk.

A Mayberian Sanskülotts június 3-án, a Müpa Hey, June! programsorozatán belül lép fel és egyben az új lemezt is bemutatja, jegyekért katt ide, Facebook-eseményért pedig ide.

interjú: Soós Tamás
headerfotó: Valami Hektor