A szerző ajánlja: TÁNCHÁZ 50 – Történetek a táncházmozgalom fél évszázadából

A magyarországi táncházmozgalom elindulásának 50. évfordulóját 2022 májusában ünnepeljük. A jubileumi alkalom kapcsán rendezett események – táncházak, koncertek, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – mellett széleskörű összefogással elkészült egy reprezentatív kötet Táncház 50 címmel, amely a témába vágó tanulmányokat, történeteket, interjúkat, fotókat és internetes felhőben elhelyezett zenei CD-mellékletet tartalmaz. A Táncház 50 kötet Jávorszky Béla Szilárd monográfiasorozatának legújabb darabja. A kötet projektmenedzsere a Táncház Egyesület, létrehozása a Bölcsészettudományi Kutatóközpont, a Hagyományok Háza, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti Tagozata és a Halmos Béla Program Kollégium, a PKÜ Halmos Béla Programiroda, valamint a Kossuth Kiadó együttműködésében valósult meg. A kötet kereskedelmi hálózatban kapható és e-book formátumban is elérhető. Jávorszky Béla Szilárd írása.

Ez már szinte rock and roll! – dünnyögte állítólag Bródy János döbbenetében, amikor a hetvenes évek derekán első alkalommal betévedt egy budapesti táncházba. Nagyjából hasonlót éreztem én is, amikor a nyolcvanas évek elején szűk farmeres, lóhajú, lázongó tinédzserként szerelmi szálak mentén elkeveredtem a Fővárosi Művelődési Házba. Ahol épp a Muzsikás húzta a talpalávalót. Olyan hittel, reménnyel és vehemenciával, hogy mondhatni, menten megtérítettek. S bár életemben a fősodor továbbra is a nagyvárosi lét nyugtalan lüktetését megtestesítő rock maradt – amit később a szofisztikáltabb, fineszesebb jazz váltott fel –, a népzene/világzene/táncházmozgalom mindvégig erősen érintett, mozgatott, alapvető impulzusokat adott. Az elmúlt harminc évben pedig e szcéna számos szereplője vált barátommá, közeli ismerősömmé.

A kötet hangzó mellékletét Liber András szerkesztette:

A hetvenes évek eleji magyarországi népzenei revival közvetlenül ugyan nem kötődik a hatvanas évek végi angolszász folkreneszánszhoz – mondhatni, más honi populáris zenei áramlatokkal ellentétben nincs nemzetközi előképe vagy megfelelője –, de ha tágabb perspektívából nézzük, az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában zajló folyamatok bizonyosan hatottak a táncházas fiatalokra is. Vagy legalábbis nem hagyta őket érintetlenül. A rock and roll, illetve az abból sarjadó beat/pop/rock alapját jelentő fekete gyökér, a behurcoltak bluesa éppúgy inspirálóként hatott (lásd Muzsikás, Téka), miként a brit folktradíciókat a pszichedeliával ötvöző skót Donovan, az angol és kelta folkzenét rockos elemekkel elegyítő Fairport Convention és Pentangle vagy a tragikusan korán elhunyt Nick Drake folkos-jazzes, őszies hangulatú dalai. Nem beszélve a blues felől érkező, a folk-rock felé továbblépő JethroTullról vagy a folk és a progresszív rock közti határvonalon mozgó Strawbsról.

Miközben a hatvanas évek magyar beatzenészei közül többen alkalmanként óhatatlanul ugyancsak a saját zenei hagyományaikhoz nyúltak. Elég, ha a korszak első számú reprezentánsára, az Illés együttesre gondolunk: Szörényi Levente egyes kompozíciói – mindenekelőtt az emblematikus Amikor én még kissrác voltam – lüktetésükben a hazai délszláv tradíciókhoz kötődnek, miközben az Illés Átkozott féltékenység című dala egy az egyben egy széki dalt emel át beatzenei környezetbe.

Sebők Jánossal tizenhét éve két vaskos kötetben megírtuk a „magyarock” történetét. Ami valójában a hazai populáris zene kultúrtörténetét takarja, csak ez a cím zavaróbb lett volna. Ebben a két vaskos kötetben két vaskos fejezetet kapott a táncházmozgalom, illetve a népzenei/világzenei/folkzenei színtér. Az ötven évvel ezelőtti origótól egészen napjainkig. Minden árnyalatával. Mert úgy éreztük, hogy annak olyannyira erős a társadalmi beágyazottsága és a többi műfajjal, stílussal való kölcsönhatása, hogy sem nélküle nem értelmezhetők mások, se ő nem értelmezhető mások nélkül.

/ Kassák Klub, 1978. (balról Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter)
Forrás: Szalay Zoltán / Fortepan

Minden filozófia vagy hitrendszer annyit ér, amennyire gyakorolják azt – szokás mondani. Amit témánk szempontjából úgy is fordíthatnánk: minden hagyomány annyit ér, amennyire használják. Hogy ne csak kellő tisztelettel, illedelmesen igyekezzenek másolni azt, ami rég volt, és kétségkívül elmúlt, hanem az aktuális kor igénye, tempója, vérmérséklete, esztétikája szerint újra kell értelmezni azt. Ahogy Kiss Ferenc mondta a hetvenes évek elején az egyik interjúban: „Belső indíttatást éreztünk, hogy a népzene eszközeit, lehetőségeit és fantáziáját felhasználva egyes népdalokat a saját képünkre formáljunk. Nem előadtuk, hanem megéltük, újraéltük a dalokat. És hogy ennek megvalósításában miért ragaszkodtunk annyira a népzenéhez? Mert hihetetlen egyszerűséggel és elementáris erővel örök érvényű érzéseket fejez ki.”

ÍGY INDULT... - AZ ÖTVEN ÉVVEL EZELŐTTI ESEMÉNY KÖRÜLMÉNYEIRŐL ITT ÍRTUNK

Az autentikus megszólalás és az alkotói szuverenitás persze régóta vita tárgya a táncház világában. Miként az is, hogy meddig népzene a népzene, és honnan bélyegezzük azt világzenének. Utóbbiról persze tudjuk, alapvetően kereskedelmi kategória – a nyolcvanas évek Londonjában Joe Boyd és a társai azért kreálták ezt a címkét, hogy az általuk képviselt előadók önálló fakkot kapjanak a lemezboltokban. Azaz hogy végleg elkülönüljenek az autentikus előadóktól. Ízlések, érdekek, emberi gyengeségek és szempontrendszerek ütköznek tehát itt folyamatosan egymással. Miközben minden szereplőnek megvan a maga helye és szerepe ebben a történetben. Miközben az ember mégiscsak sokféle irányból és intenzitással kapja az impulzusokat. És arra gondol, milyen jó lenne, ha ez másokkal is így történne.

A Táncház 50 kötet különböző eredők mentén született visszaemlékezések és összegzések tárháza. Mondhatni, szubjektív válogatás az elmúlt fél évszázad eseményeiből. Hogy a szélesebb nagyközönség is megértse, mi lehet a titka annak, hogy ez az egykor szűk szakmai kezdeményezés ma százezreket vonz világszerte. Hogy újabb és újabb generációk fedezik fel maguknak, és csak kevesen hagyják el. Hogy bár többen többször temették, múltidézőnek, korszerűtlennek bélyegezték, ma is mennyire eleven valóság.

Nyitóképen: Az első táncháztalálkozó a Budapest Sportcsarnokban, 1982. (Szalay Zoltán/Fortepan)

Jávorszky Béla Szilárd (szerk.): Táncház 50 – Történetek a táncházmozgalom fél évszázadából. Kossuth Kiadó, Budapest, 2022 – ISBN 978-963-544-765-7
 
(A cikk a Petőfi Kulturális Ügynökség megbízásából jelent meg.)