Joe Strummer neve örökre egybefonódott a The Clash-sel, nem véletlenül, de az ezredforduló tájékán kezdetét vette egy másodvirágzás, amit az énekes korai halála tört derékba. A rövidre szabott szólókarrier idén húszéves középső fejezetét poroljuk le, nemcsak punkheadeknek. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg, amelyben azt is körbejártuk, hogy mi volt a menő 2001-ben.
2007-ben hallottam először a Mescalerosról. Egy sorozatnak köszönhetem: a John From Cincinnati egy évadig futott az HBO-n, és sokan azért kezdték el nézni, mert ez volt David Milch következő sorozata a Deadwood után (meg azért, mert az első részt rögtön a Maffiózók fináléja után sugározták), de a legtöbben egy epizód után ki is szálltak, mert annyira bizarr volt. Szörfösök, egy szédült csávó, aki rejtvényekben beszél, és talán az újjászületett Jézus (?), Al Bundy a Rém rendes családból, meg még egy csomó fura fazon – napsütötte kuszaság egy egyedi frekvencián, amire ha valaki rá tud csatlakozni, elvarázsolhatja. Nekem sikerült, de az igazi nagy csoda a főcím, ami alatt a folkrockos Johnny Appleseed emel rá a Csendes-óceán hullámtarajára.
Na, szóval itt ismertem meg a Mescalerost, és egyben Joe Strummert. Persze, nem éltem egy kő alatt, a The Clash leghíresebb számai ilyen-olyan módon eljutottak már hozzám, és halvány fogalmam volt Strummer jelentőségéről, szerepéről is a punk történetében. De mivel sosem voltam igazi punk arc, itt hengerelt le először a néhai énekes-dalszerző lendülete, energiája, összetéveszthetetlen orgánuma. Ezután belevetettem magam a Clash-életműbe is, de az igazi szerelmem a kevésbé ismert, sajnos rövid életű, 1999-től Strummer 2002-es haláláig működő Mescaleros maradt; a Clash árnyékában rejlő zenekar három stúdiólemezét, bootlegjeit, pocsék minőségű YouTube-os koncertfelvételeit vadásztam le megszállottan.
A csupa multiinstrumentalista zenészből álló csapat több mint tíz évvel a Clash feloszlása után, Strummer „vadonban kóborló” időszakát követően alakult meg, és igazán második sorlemezük, a 2001-es Global A Go-Go-ra állt össze a hangzásvilága. Elektromos gitárt csupán nyomokban tartalmaz, és a punkrock nyers lecsupaszítottságát inkább a posztpunk csapásirányán haladva, de még arról is letérve egyfajta folk-világzenei ihletésű fúziós egyveleg váltja fel. A domináns hangszer Tymong Dogg hegedűje, a Shaktar Donetsk levezetésében pedig triphopos ritmusra borítanak rá szimfonikus fúvós- és szintileplet, kavarog a hegedű, cimbalom kíséri a kóruséneket, és valaki mintha még scratchelne is.
Az indiai, közel-keleti, afrikai, karibi hatásokat összekutyuló, a Clash reggae-s/dubos ízeit tovább örökítő zenei stíluskavalkád még húsz év távlatából is vad, meghökkentő, olykor zavarba ejtő, de mindvégig és elsősorban üdítően felszabadult anyag. Tapinthatóan árad a dalokból a lelkesedés, Strummer megújult energiái pedig remek zenészek együttjátékában oszlanak szét. Ez egy bitang jó zenekar, ekkor értek össze, és minden jól áll nekik, a reggae, a bossa nova, a breakbeat, még a közel húsz percre nyújtott tradicionális ír népdalfeldolgozás is.
Strummer pedig kaján örömmel pakolja rá sűrű szövegeit, szójátékait, világ körüli útján az ezoterikus szféráktól a gasztronómiai mennyországig kalandozik, és közben megszólaltatja a legfurább, legizgalmasabb csodabogarakat, gammasugaraktól parázik, összeesküvés-elméletet sző, Latin-Amerikában kémkedik, az országutakon száguld az USA csüggedt kisvárosain át. A Mescaleros utolsó, posztumusz albuma, a 2003-as Streetcore rockosabb hangzású, és nem kevésbé erős, egy fájóan hamar kihunyt másodvirágzás méltatlanul elfeledett mementója.
szerző: Huszár András
